Gémeskút társaságában parabolaantennák merednek az égre a magyar tanyavilág jellemző momentumait megörökítő fotók egyikén. A fotós különös érzékenységgel és nem mellesleg különös munkamódszerrel ragadja meg ezt a sajátosan magyar rögvalóságot: analóg képei nagyméretű műszaki fényképezőgéppel készülnek.
Mert végül is mik a tanyák? Valójában a civilizáció távolra szóródott magjai, amelyek mégis szívósan igyekeznek gyökeret verni a nagy magyar síkság mindent magába nyelő, végtelen felszínén. Teszik ezt annak dacára, hogy nemcsak a természet, hanem a politikai klímaváltozások is menetrendszerűen igyekeztek elsöpörni őket, ha pedig nem a török vagy mindenféle idegen zsoldos jelenléte fenyegetett, akkor a betyárok vagy még később a padlássöprő karhatalmisták éléskamrájaként jelentettek stresszforrást a lakóiknak.
De elfogult vagyok: a tanya nekem mindmáig mégis leginkább a játékos szabadság élményével azonos. Gyerekként rengeteg napot töltöttem nagymamámnál a tanyán a Jászság szívében, és ha felidézem ezeket az időket, akkor a zabolátlanság, a semmitől nem határolt, végtelen játszótér élménye jut elsősorban az eszembe. Ám ha tovább merülök mélyre az emlékek sodrában, már más is felbukkan. Az eltűnés veszélye, a csalogató tágasság kísértése, a lápos patakpart fenyegető fülledtsége. A látszólag a semmibe vezető utak misztikuma. Az örökös újrahasznosítás népi leleménye. Meg a szétesés, a soha nem kész háztáj és a szakadatlan munka szétszórt diribdarabjai: rozsdás géproncsok, használhatatlanná vált és félredobott bútorok, a porban magukra hagyott gyerekjátékok.
Az író Andrzej Stasiuk arról, hogy mit szeret térségünkben, többek között ezt vallja: az anyag e csodás nehézkedését, ezt a szép álmosságot, a nyugodt, konzekvens részegséget pontban délben és a ködös tekinteteket, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül átsiklanak a valóságon, és félelem nélkül nyílnak ki a semmire. Mindezek tömény sűrítményét kínálják az Alföld magányos telepei, aprócska világai is, és ezt az életérzést tökéletesen megragadják Hernád képei.
Gumiabroncs, tárolóként újjászülető, leselejtezett vasúti vagon és a vidék szamurájkardja, a mindenre megoldást jelentő motoros fűrész – a tanyavilág emblematikus relikviái, amelyek egyazon képen bukkannak fel, tökéletes összefoglalóját kínálva a hely szellemének (hogy a sorozat címét is megidézzük). A buheraesztétika, az örökre szóló átmenetiség tökéletes lenyomata az a fotó is, amelyen egy hevenyészett, házilag készült esővédőt látunk a bejárati ajtó felett: a műanyag hullámpalát az egyik oldalról fémváz, míg a másik oldalról egy facsonk tartja, és természetesen ferdén borul az alatta álló, kék melegítős alak felé.
Ennek a fémvázakig lecsupaszodott vagy annál soha nem teljesebb, de valahogy mégis működgető Csináld magad! kultúrának a dokumentumaiként is felfoghatók Hernád fotói, amelyek tárgyilagosan, mégis mély empátiával közvetítik a folyamatosan a lecsúszás és a szétesés peremén táncoló tanyavilágnak a lakóit.
Meghatározhatatlan eredetű, frankensteini leleménnyel összeszerkesztett teherszállító (közkeletű nevén csettegő), bevásárlószatyrot szorongató madárijesztő, a gravitációnak fittyet hányó, a szétesés szélén álló csűr – a tanyavilág természetes meghatározó létállapota ez a még nem és már soha élmény. És ebbe az örökös félkész valóságba gond nélkül illeszkednek a szemünk előtt elvonuló emuk, mint egy elképzelt jövő és a döngölt földpadló, mint a legyőzhetetlen szegénység és múlt mozaikdarabjai is.
