Huszonöt évet várt arra Gaál Zoltán fotográfus, hogy feladat nélkül, de ne céltalanul járja be szeretett Japánjának egy kis szeletét. Öt nap. Ennyi adatott számára, hogy Okajama és Sodosima útjai feltárják előtte azt az „utat”, amiért ment. Pedig korábban többször járt már az országban, filmes stáb tagjaként, ösztöndíjasként és idegenvezetőként is. Ezúttal tehát „az út” várta a fotográfust: ennek az eredményéről meg is bizonyosodhatunk, ha kézbe vesszük az arasznál alig keskenyebb, tenyerünkbe simuló, szürke szövetborítású fotóalbumot, amely Az út címet viseli – a kötet borítóján a címet jelentő japán írásjellel.
Mindig csodálattal tölthet el bennünket, ha olyan könyvet forgathatunk, amelynek minden részletén látszik az alkotói törődés, a belerakott munka és a szakmaiság. Ma, amikor szinte minden telefon képes a fényképezésre, egyre inkább keresni kell a valódi fotográfiai értéket. Gaál Zoltán képei azonban technikai képek, amelyek elkészültekor az embernek annyi szerepe van, hogy lehetőséget ad a gépnek, hogy az dolgozzon. Amíg az alkotó ember a mondanivalónak rendeli alá mindazt a technikai tudást, tapasztalatot, amelynek birtokában van, addig a gép csak az optimális, a képhez szükséges minimumra képes.
Gaál Zoltán Japánnal kapcsolatos tapasztalatai valóban mélyek: volt az Oszakai Művészeti Egyetem fotográfiai tanszékén kutató ösztöndíjas, japán nyelvből felsőfokú nyelvvizsgája van, japán mesterektől is tanult (Takesi Ivamija és Szeirju Inoue). Munkásságára azonban a legnagyobb hatással Gera Mihály Táncsics Mihály- és Balogh Rudolf-díjas szerkesztő, fotótörténész bírt, barátságuk nagyon szoros volt, a szakember szerkesztette a fotográfus könyveit is.
Gaál Zoltán alkotó ember: ez látszik leginkább azokon a fotográfiákon, amelyeket most saját, szerzői kiadásában nyújt a nézők elé. Rövid bevezetője tömör és egyértelmű: az a filozofikus út jelenik meg ebben az albumban, amelyhez hasonlót a később megidézett Lao-ce is bejárt – „az ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődött”. Gaál szubjektivista-dokumentarista látásmódja tökéletesen megágyaz mindennek. Nem a szimbólumok szintjén beszél Japánról a fotókon keresztül, habár nem is kerüli meg őket: a bambuszerdő, az óceán hullámain tükröződő felkelő nap sugarai vagy éppen a koi ponty és a világ egyik legjobb vasútjának egymás mellé helyezett párosa, esetleg a nevető Buddha mind ismerős számunkra is, a látásmód azonban egyszerűségében egészen különleges. És mindezek felett még ott az előlünk rejtett városok élete, amelyek ilyen megjelenése egyszerre szociográfiai és művészi tanulmányúttá nemesedik.
Az út fényképei természetesen fekete-fehérek. És mi el sem tudnánk képzelni őket máshogyan.
