Szerdán a Fiumei úti temető ravatalozójában vettek végső búcsút Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotóriportertől. A szakma doyenje életének 82. évében, február 14-én hunyt el budapesti otthonában. Életét és munkásságát felesége, László Ágnes segítségével idézzük fel.
– A mi kapcsolatunk több volt egy egyszerű házasságnál – mondja László Ágnes, aki pesti otthonukban fogad bennünket. A nappaliban ülünk, az ablakból a Dunára és a Gellért-hegyre látni, a nap lassan leereszkedik a Citadella mögé, a szobából elszivárog a fény. – Szinte szimbiózisban éltünk. Ő volt az én legfőbb kritikusom, én pedig az övé.
Szalay Zoltán 1935. május 16-án született Budapesten. Édesapja folyami hajós volt, a család Bécs, Budapest és a romániai Giurgiu között ingázott. – Zoltán gyermekkorában rengeteg időt töltött a vízen. Hajóskapitány szeretett volna lenni, már az iskolát is kinézték neki Olaszországban, ahol hajózást tanulhat, ám osztályidegenként itthon nem vették fel a gimnáziumba, így a dolog már akkor megfeneklett. Jóval később, a hatvanas években elhatározta, hogy vesz egy kiszolgált kishajót, végül ez sem sikerült, ám a Duna örökre meghatározó maradt számára. El sem lehetett volna rángatni ebből a lakásból – mutat körbe László Ágnes. – Ha kicsit enyhül a forgalom, az erkélyen állva az ember úgy érezheti, a folyóparton áll.
1950-ben egy optikai csiszolóüzemben helyezkedett el, később igazolványképek készítéséből élt, ami „nagyon jó iskola volt számára”.– Beutazta az országot, megismerte az embereket, és talán ekkor alakult ki az a hihetetlen érzékenysége, amely a később készült képein megfigyelhető – fogalmaz László Ágnes.
1954-ben a Fővárosi Fotó Vállalat riportosztályára került. 1958-tól három évtizeden át a Rádió és Televízió Újság szerződéses fotóriportere volt. 1964-től húsz éven át a Tükör munkatársa volt, közben 1962-ben elvégezte a MÚOSZ újságíró-iskoláját, 1983 és 1984 között az Interpress Vállalat képszerkesztőségi vezetője volt. 1985-től a Magyar Hírlap, 1990-től a Kurír, végül az induló Blikk fotórovatának vezetője volt.
A Tükör első számához készítette el ikonikus fotósorozatát a Budapest és Pusztaszabolcs között ingázó munkások életéről. A képek a mindennapok gyötrelmét, komorságát és kisszerűségét ragadták meg tökéletesen, és bár a sorozat eredetileg öt oldalt kapott volna, a Tükör végül, felsőbb utasításra, egyetlen fotót sem közölt. A felvételek tíz évvel később kerültek nyilvánosságra.
– Tudta, hogy roppant erős anyag született, amely előbb-utóbb megjelenik – meséli László Ágnes. – Soha nem verte az asztalt, nem balhézott, ha egy-egy munkáját elutasították vagy elfektették. Több ilyen is akadt, de a legkedvesebb minden bizonnyal az Ingázók volt neki.
Bár a Duna maradt az örök szerelem, többször fotózott a Tiszán is. 1966-ban egy hetet töltött a folyón, az ukrán határtól tutajozott le egészen Szegedig. Négy évvel később a nagy tiszai árvizet fotózta.
A XX. század egyik legnagyobb hazai áradása áprilisban kezdődött, május közepén már megfeszített munka folyt a gátakon, a helyzet fokozatosan romlott, Makón és Maroslelén evakuálták a lakosságot. A Tisza Szegednél 960 centiméteren tetőzött, de a Csongrádtól a magyar–jugoszláv határig tartó védővonalakon a 10 méteres vízszinthez rendezkedtek be, így végül nem történt nagyobb baj. 1970 júniusában Kádár János Szegeden szemlélte meg az árvízi védelmet, és elégedetten jelentette ki: „A párt és a nép egyesített ereje legyőzi a nehézségeket.”
– Zoltán sokszor mondta, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó mondat – idézi fel László Ágnes. – És ahhoz, hogy egy jó mondat megszülessen, gondolkodni, tervezni kell. Így komponálta meg a fotóit. A miskolci fizetésnap esetében is biztos, hogy jó előre feltérképezte a helyszíneket, tudta, hogy mikor mi történik majd. Így mesélhette el a képsorozatban tökéletesen az eseményeket.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a hetvenes években a magyarok háromszor annyi pénzt költöttek alkoholra, mint élelmiszerre. A rendkívül nehéz körülmények között dolgozó munkások fizetésnapkor az alkoholmámorba menekültek, ezt igyekezett megragadni a fotónovellának is nevezett sorozattal – mesélte Szalay Zoltán Mélykúti Ilona Nagygeneráció című műsorában.
A magyar közállapotokat köntörfalazás, szépítgetés nélkül, a maga nyers valóságában bemutató fotók természetesen botrányt okoztak, és ez bizonyította az erejüket. A hivatalos ideológia által láthatatlanná tett nyomor elemi erővel tör a felszínre Szalay Zoltán sorozatában. „Azokat a társadalmi problémákat próbáltam megcélozni, amelyekről úgy éreztem, hogy változtatni kellene. Főként a munkások életével és munkájával kapcsolatban” – fogalmazott Szalay Zoltán 2014-ben a Mai Manó Házban rendezett életmű-beszélgetésen.
Az Ingázók és a Fizetésnap képeinek világa, a minden apró részletre, mozdulatra figyelő érzékenysége köszön vissza a téli este fotóin. A különbség mégis szembeötlő, hiszen ezek az életképek a nyomor tragikuma helyett derűs nyugalmat árasztanak. Szalay Zoltán képein a banális helyzetek – terítés, hólapátolás, várakozás a vonatra – túlmutatnak magukon, a hétköznapi gesztusok kisszerűsége szinte egzisztenciális feszültséggel telítődik.
– Zoltán nagyon szerette Budapestet, imádott barangolni a városban – árulja el László Ágnes. – Az élethelyzeteket nem csak azért fotózta, hogy a képek később megjelenjenek. Mindig volt nála gép, és ha látott valamit, azt lefényképezte. „Egy fotóriporter ne munkának tekintse a fotózást, hanem az életének” – mondta sokszor a tanítványainak. Az utóbbi néhány évben letette a fényképezőgépet, és nagyon sokszor bosszankodott, ha valahol látott valamit, amit le akart fényképezni, de már nem tudta elkapni a pillanatot.
– Zoltán mélyen érző, gondolkodó és rendkívül toleráns ember volt – mondja László Ágnes. – Erről tanúskodnak a művészportréi is, amelyek talán a legjelentősebb munkái voltak. Ezek elkészítésekor mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy mennyire képes bizalmat ébreszteni a színészekben, írókban, muzsikusokban. És ezeket a szituációkat Zoltán mindig remekül kezelte. A lelkük mélyére látott, meglátta az igazi arcukat, amit sok esetben a művészek észre sem vettek.
– Mindig rendkívül elegánsan viselkedett, ezért bárkit is fotózott, a jelenléte hamar természetessé vált. Olyan volt, mint egy angol úr, lovagias volt ebben a cseppet sem lovagias világban. Úgy tudott kezet csókolni, ahogy senki más.
Psota Irénről, Latinovits Zoltánról, Szvjatoszlav Richterről vagy Amerigo Totról készített képei mindenki előtt ismertek, a leghíresebb mégis talán a Gobbi Hilda-portréja, amelyen a színésznő arcát a Nemzeti Színház lerombolt épülete mellé helyezte a fotós. – Aki ismeri a színház felrobbantásának történetét, és ismeri Gobbi Hilda harcát az intézményért és a színészekért, az megértheti, miért tartozik össze elválaszthatatlanul ez a két kép.
– Psota Irén elszörnyedt, amikor meglátta a róla készült képet, csúnyának tartotta rajta saját magát, de Zoltán kérte, hogy csak a szemeire figyeljen. Psota nézte egy darabig, és végül azt mondta, hogy rendben, igaza van. De ahhoz, hogy bárkit meggyőzhessen a saját igazáról, mély emberi kapcsolatok kellettek, nem lehetett csak úgy bemenni a színházba, és gyorsan lekapni néhány színészt.
A politikához kötődnek Szalay Zoltán legismertebb közéleti fotói. Egyik legendás felvétele a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének budapesti ülésén készült 1986-ban. A Béla király úti rezidenciából kilépő Kádár Jánost látjuk a képen. Az egyik oldalán Ceausescu áll egymagában, a másikon Gorbacsov, Honecker és Jaruzelski beszélgetnek. Kádár egy pillanatra megtorpan, nem tudja eldönteni, kihez lépjen oda. Szalay fotója ezt a bizonytalan pillanatot kapta el. – Nagyon híres lett ez a kép, és nem véletlenül – fogalmaz László Ágnes. – Zoltán a Népszabadság fotósával, Rédei Ferenccel egy táskán állva, a többiek feje fölött próbált fotózni. Kettejüknek sikerült közel azonosan megörökíteni ezt a jelenetet.
Szalay Zoltán akkor a Magyar Hírlap fotórovatának vezetőjeként dolgozott. Kádár János habozását bemutató képe nem kerülhetett be a lapba, helyette egy hagyományos fotót választottak, amelyen a vezetők egymás mellett állva elégedetten mosolyognak a kamerába.
A rendszerváltás előtti és az azt követő években számos emlékezetes felvételt készített. – A beosztásából adódóan szinte kötelező volt, hogy otthonosan mozogjon a politikában – emeli ki László Ágnes. – De ő a munkán túl is élénken érdeklődött a politika iránt. Kiváló kapcsolatépítő képességgel rendelkezett, így a sofőröktől kezdve a biztonsági embereken át a politikai vezetőkig mindenkit ismert, és mindenkivel jóban volt. Ez pedig komoly helyzeti előnyt jelentett neki.
– A nyolcvanas évek második felében mind a ketten gyakorlatilag bent éltünk a Parlamentben. Én belpolitikai újságíróként, Zoltán fotósként. Közelről figyeltük a változásokat, ahogy a rendszerváltást megelőző időszakban hihetetlen felszabadultság lett úrrá a hazai sajtón, és mi ebben szinte lubickoltunk.
Sokat fotózta Németh Miklóst, ott volt idősebb George Bush amerikai elnök és a hazai ellenzék találkozóján is 1989-ben. – Ahogy múltak az évek, gyakran került elő ez a fotó, amelyen az ellenzék tagjai békésen és boldogan ülnek egymás mellett. Izgalmas végignézni az arcokon, tudva, hogy mi lett belőlük mára. A képen elkapott harmonikus pillanat után néhány évvel jött a nagy szakadás, és onnan kezdve folyamatosan mélyült az árok.
Az első években figyelemmel kísérte a Fidesz munkáját is, ismert fotóján Orbán Viktor és Deutsch Tamás biciklizik, fejük felett pedig az „Ez a párt szereti a kerékpárt” felirat látható. – Figyelt a fiúkra, szimpatizált velük, mint ahogy a korosztályunkból nagyon sokan. Komoly vitáink voltak a Parlament büféjében idősebb politikusokkal, akik nem lelkesedtek annyira a Fideszért, mint mi. Bíztunk benne, hogy az új generáció új szellemiséget hoz magával.
Göncz Árpád köztársasági elnökről is több híres képet készített. Az egyik legismertebb felvétele a Tégy az erőszak ellen! elnevezésű meneten készült 1992-ben. – A Tabánból indultak, és a Kossuth téren ért véget a séta. Az biztos volt, hogy a Lánchídon Göncz Árpád is virágot dob majd a Dunába, de hogy pontosan mikor, azt senki sem tudta. Zoltánnak azonban itt is segítségére siettek a jó kapcsolatai. A köztársasági elnök kíséretének tagjai előre jelezték, hogy hol készítheti el a felvételeket, ő pedig kikötötte magát a hídhoz, és a Duna fölé kihajolva kapta el a pillanatot.
Szalay Zoltán nevéhez fűződik a Magyar Sajtófotó-pályázat is. Ő indította el a szakma legfontosabb hazai seregszemléjét, és 1983-tól harminc éven át ő rendezte a legjobb képekből összeállított kiállításokat. – A digitális korszak előtt sokszor a lakásunkban válogatták a fotókat – idézi fel László Ágnes. – Mindent beterítettek a képek, amelyek fölött óriási viták zajlottak. Mindenki igyekezett meggyőzni a másikat a saját igazáról. Zoltánnak határozott elképzelése volt a fényképezésről, sok mindenhez attól kezdve ragaszkodott, hogy az első alkalommal akasztott fényképezőgépet a nyakába.
– „Nézz, láss, gondolkodj, majd exponálj”, ez volt az alapelve. Sokszor mondta, hogy egy jó kép olyan, mint egy jó mondat. És ahhoz, hogy egy jó mondat megszülessen, gondolkodni, tervezni kell. Így komponálta meg a fotóit. Keményen tudott kritizálni, ugyanakkor azon kevesek egyike volt, aki ha látott egy kiváló fotót, felhívta a kollégát, és gratulált neki. Mindegy, hogy ki készítette a képet, lehetett az egy kezdő fotós vagy egy öreg róka, számára a fotó volt a lényeg.
Képszerkesztő: Velledits Éva
