– Több iskolában, egyetemen is tanítok fotó szakosokat, az önreflexivitás általános jellemzője ennek a generációnak. A helykeresés, saját magunk megértése a művészetben nem új keletű természetesen, de ilyen intenzitással az elmúlt évtizedekben nem találkozhattunk. Hihetetlen mennyiségű impulzus vesz körül bennünket. És egyre erősebb a vágy arra, hogy ebben a masszában, az elképzelhetetlen mennyiségű identitás, egyediség között megtaláljuk saját magunkat. Ez pedig a kezelhetetlen információmennyiségben lehetetlennek látszó vállalkozás; nincsen irigylésre méltó helyzetben ez a generáció.
– A személyes drámák megjelenítése hatalmas kihívás, hiszen az alkotó nagyon könnyen beleeshet a szokásos csapdákba, és az érzelmek kifejezése helyett érzelegni kezd – hangsúlyozta Gerhes Gábor. – De a másik véglet is legalább ennyire veszélyes, nem szabad a nézőt túlságosan mélyen belemászatni a tragédiába, hiszen az ugyancsak kiüresítheti a művet. Meg kell találni azt a keskeny mezsgyét a szirupos giccs és a visszataszító rettenet között, amely képes megszólítani a nézőt.
Botond Téglás Zsófia: Meggondolta magát
„Sorozatomban egy személyes tapasztalatot dolgoztam fel. A 24. hetet töltöttem, amikor kiderült, hogy a kisbabámnak az élettel összeegyeztethetetlen betegsége alakult ki, ezért el kellett őt engednem. Azelőtt soha nem hallottam hasonló esetről, holott nekem sokat segített volna, ha tudom, nem vagyok egyedül. Ez motivált a vizsgamunkám elkészítésében. A képeken azokat az érzéseket igyekeztem megjeleníteni, amelyeket a gyász során átéltem.”
Időről időre fellángol a vita, vajon a kortárs művészet eltávolodott-e már a közönségtől annyira, hogy a befogadás egy elit kiváltsága legyen, vagy merő képmutatássá váljon. Vagyis értjük-e, amit látunk, és ha nem, mit tehet a közönség, és mit az alkotók? – A képalkotás és a képfogyasztás nem demokratikus dolog – felelte a konzulens. – Mindig is megvolt a magas művészet elitje, ahogy a kommersz alkotások is mindig megtalálták a saját közönségüket.
