Hogyan találjuk meg önmagunkat a MÁV-dolgozók meggyötört arcában?

A KREA művészeti iskola végzős fotográfusainak munkáiból válogattunk.

– Több iskolában, egyetemen is tanítok fotó szakosokat, az önreflexivitás általános jellemzője ennek a generációnak. A helykeresés, saját magunk megértése a művészetben nem új keletű természetesen, de ilyen intenzitással az elmúlt évtizedekben nem találkozhattunk. Hihetetlen mennyiségű impulzus vesz körül bennünket. És egyre erősebb a vágy arra, hogy ebben a masszában, az elképzelhetetlen mennyiségű identitás, egyediség között megtaláljuk saját magunkat. Ez pedig a kezelhetetlen információmennyiségben lehetetlennek látszó vállalkozás; nincsen irigylésre méltó helyzetben ez a generáció.

– A személyes drámák megjelenítése hatalmas kihívás, hiszen az alkotó nagyon könnyen beleeshet a szokásos csapdákba, és az érzelmek kifejezése helyett érzelegni kezd – hangsúlyozta Gerhes Gábor. – De a másik véglet is legalább ennyire veszélyes, nem szabad a nézőt túlságosan mélyen belemászatni a tragédiába, hiszen az ugyancsak kiüresítheti a művet. Meg kell találni azt a keskeny mezsgyét a szirupos giccs és a visszataszító rettenet között, amely képes megszólítani a nézőt.

Botond Téglás Zsófia: Meggondolta magát

„Sorozatomban egy személyes tapasztalatot dolgoztam fel. A 24. hetet töltöttem, amikor kiderült, hogy a kisbabámnak az élettel összeegyeztethetetlen betegsége alakult ki, ezért el kellett őt engednem. Azelőtt soha nem hallottam hasonló esetről, holott nekem sokat segített volna, ha tudom, nem vagyok egyedül. Ez motivált a vizsgamunkám elkészítésében. A képeken azokat az érzéseket igyekeztem megjeleníteni, amelyeket a gyász során átéltem.”

Időről időre fellángol a vita, vajon a kortárs művészet eltávolodott-e már a közönségtől annyira, hogy a befogadás egy elit kiváltsága legyen, vagy merő képmutatássá váljon. Vagyis értjük-e, amit látunk, és ha nem, mit tehet a közönség, és mit az alkotók? – A képalkotás és a képfogyasztás nem demokratikus dolog – felelte a konzulens. – Mindig is megvolt a magas művészet elitje, ahogy a kommersz alkotások is mindig megtalálták a saját közönségüket.

– Persze az is kérdés, hogy ha egy kép nem szólítja meg a nézőt, az vajon a néző hibája-e, vagy a mű egyszerűen rossz, és nem képes párbeszédet kezdeményezni. A közönség részéről azonban az érdeklődés sosem hunyt ki a fotózás iránt. A sajtófotó dübörög, hiszen mindenki szeret bepillantani olyan világokba, amelyeket másként sosem fedezhet fel. A dokumentarista műfaj szűnni nem akaró ereje ebben rejlik.

Bucsek Bianka: Pilótaotthon

„Többnyire a filmekből ismerjük, hogy milyenek egy utasszállító gép pilótájának a munkanapjai. Ezzel a fotósorozattal azt mutatom be, hogy a pilóták hol és milyen körülmények között kezdik ezt a sokak által irigyelt hivatást.”

Máli Fanni: Zárványok

„Sorozatomban a februárban elhunyt nagyapámnak állítok emléket. Családom és saját rezdüléseimben kerestem az ő jelenlétét, így dokumentálva a belső sóhajokat, a gyászt mint tabutémát. A sorozat készítése közben arra jöttem rá, hogy a gyász nem változtatja meg az embert, hanem igazán megmutatja.”

– Az általános vélekedés szerint az igazán jó fényképet csak ki kell tenni a falra, hiszen az önmagáért beszél, így felesleges bármiféle magyarázatot fűzni hozzá. Sokak szerint azonban igenis kell kommentár a fotóhoz, hiszen ahány műfaj, annyi nézőpont, így annyi magyarázat is létezik. Egy kézenfekvő példa erre, hogy ha ugyanahhoz a képhez két különböző képaláírást teszünk, egyből megváltozik az értelme. 

Ombodi Gergő: Workers (Munkások)

„Vizsgamunkámban a MÁV dolgozóinak mindennapjait mutatom be. A vasutasokat, akik a MÁV alkalmazásában több évet vagy akár több évtizedet is eltöltenek. Mindennap ugyanoda térnek vissza, feladataik változatlanok, a már megszokott emberekkel találkoznak, és az életüket a végeláthatatlan ismétlődés határozza meg.”

Gerhes Gábor hangsúlyozta, a fotográfia változása mindig a fotóapparátus változása is volt. A képet az határozza meg, hogy milyen eszközzel készül. Azzal, hogy napjainkban mindannyiunknál akár több fényképezőgép is lapul a telefon által, ezrével ömlenek belőlük a képek, és másodpercek alatt a nagy nyilvánosság elé kerülnek, gyökeresen megváltoztatta a fényképezés alkotói és befogadói folyamatát. Egyáltalán hívhatjuk-e még fotónak ezt a digitális zajt? Algoritmusok írják le a képet szabadon választott illúziókban pancsolva. Zajlik a megapixelgigászok harca az egyre valószerűtlenebb látványok kegyeiért.

Szétrobbantja a közösségi médiát a szelfinek nevezett valami, a fénykép készítője folyamatosan „leviselkedheti” magát kattogtatás közben. Az is lehet, hogy az állókép már régen a végnapjait éli, és megmarad valami romantikus és öreges, lassú szentimentalizmusnak.

Szabó Emma: Family archive (Családi archívum)

„Családom különös módon dokumentálta a jelentősebb eseményeket egy VHS-kamera segítségével. Gyermekkorom így könnyen felidézhető több évtized elteltével is. Amatőr felvételekből ragadtam ki pillanatokat, amelyekhez parafrázisokat készítettem.”

 Képszerkesztő: Velledits Éva