„Mátraderecskére most sajnos nem tudok menni” – sajnálkozik Kis Károly. A szokásos év végi tornán a derecskeiek és a nem derecskeiek vívnak ádáz küzdelmet egymással. A szomszédos ballaiak is visszatérő résztvevői a találkozónak, köztük a paksi vezetőedzővel. Az NB I-es klubnál azonban az év végén kitűzték a fekete lobogót, mert a stáb egyik tagjának elhunyt az édesanyja. A temetés így megakadályozta Kis ünnepi futballját és a gyász rányomta a bélyegét a hangulatára, ám a tavalyi esztendőt olyan sikerek tették feledhetetlenné, amelyekre aligha gondolt 2010 tavaszán, amikor Gellei Imrétől átvette a tolnai egylet élvonalbeli gárdájának irányítását.
„Valóban ez volt edzői pályafutásom eddigi legeredményesebb éve – vág a közepébe a 47 esztendős szakvezető. – Ahonnan indultunk, ahhoz képest tényleg nem remélt teljesítménnyel rukkolt ki a csapat. Megnyertük a Ligakupát, ezüstérmet szereztünk az NB I-ben, az Európa Ligában pedig a magyar csapatok közül a legtovább meneteltünk. Igazán csodás hónapokat éltünk át, ez az időszak örökre emlékezetes marad sokak számára.”
A mély nyomot hagyott menetelés hozománya nemcsak érmekben, élményekben és dicsőségben mutatkozott meg a pro-licenszes tréner számára. Rengeteget tanult a nemzetközi porondon, amelyek minden tekintetben hasznára válhatnak a jövőben.
„Az NB I-ben a vége felé közeledve már ki is mertünk mondani, hogy nem elégszünk meg a dobogóval, ha lehet, igenis szeretnénk másodikok lenni. Tanulságként ebből annyit szűrtem le, előfordulhat, hogy jobb nyomás alatt játszani. A másik, hogy nem szabad kishitűnek lenni és előre feladni semmit. Erre a Tromsővel szembeni meccs szolgáltatott jó példát. A norvég gárda 13 mérkőzésből álló hazai veretlenségének megszakítása során éltem át legnagyobb szakmai sikeremet. Ez abból állt, hogy az edzői stáb mindenre kiterjedően felkészült az ellenfélből, a fellocsolt műfüves pályára lépett labdarúgók pedig százszázalékos teljesítményt nyújtottak. Nem 99-et, százat! Ez a legfontosabb.”
A teljes cikk ITT olvasható.
