Édith és Marlene – érdek nélkül, halálig

Egy halhatatlan barátság története a Centrál Színházban. Interjú Botos Évával és Nagy-Kálózy Eszterrel.

– Van arra esély, hogy ezt az előadást is láthatjuk majd a televízióban?
B. É.: Erről egyelőre nem hallottunk. Örülünk, hogy játszhatjuk a Centrál Színházban a Manna Produkciós Iroda jóvoltából, és nyáron valószínűleg utazni is fogunk a darabbal.
N.-K. E.: Ez tényleg jutalomjáték, hiszen a végén minden alkalommal hallani lehet, hogy a közönség szívből, lelkesen tapsol. Megérinti őket az előadást, sokan mesélik, hogy nem állták meg sírás nélkül.

– Miért érinti meg a mostani nézőket ez a történet?
B. É.: Szerintem ennek az az egyik oka, hogy itt őszinte barátságról van szó, amelyben semmilyen érdek nem szerepel, mégis halálig tart. Az is fontos, hogy Marlene Dietrich és Édith Piaf életműve minőségi, időtálló slágerekből áll.
N.-K. E.: Ez a darab alapvetően Piaf életútját, sorsát mutatja be. A dalok pedig tökéletes dramaturgiai pillanatokban, a történetet kiteljesítve, értelmezve hangzanak fel. Ettől olyan erős jelenetek jönnek létre, amelyeknek egyszerűen nem lehet, és persze nem is kell ellenállni. Szerencsére több hónapja játsszuk már az előadást, tehát én magam elég sokszor hallottam ezeket a dalokat Éva fantasztikus előadásában, és még mindig úgy hatnak rám, mintha a nézőtéren ülve hallgatnám őket.

– Két gyönyörű színésznő két eltérő karaktert formál meg egy színpadon, ráadásul a közönség minden énekszám után hosszú tapssal szakítja meg az előadást, akár egy koncerten. Nézőként nem éreztem egyetlen pillanatra sem, hogy vetélkednének egymással.
N.-K. E.: Értelmetlen lenne rivalizálni, meg sem fordul a fejünkben.
B. É.: Azért ülök most ilyen csendesen, mert Eszter pontosan tudja, milyen szívvel kerestem őt meg annak idején. Nagyon sokat jelentett nekem, amikor rábólintott a közös munkára. Ebben a közösségben semmiféle rivalizálás nincs, nem erről szól ez az ügy.
N.-K. E.: Bennem akár lehetne is némi színészi féltékenység, ha arra gondolunk, hogy ez a darab hangsúlyosan Édith Piafról szól. Csakhogy bennem sosem volt ilyen hajlam, ráadásul Dietrich megformálása is nagyon izgalmas feladat. Még most is folyamatosan töröm a fejem, kísérletezek, hogy tudnám még pontosabban, még kifejezőbben megeleveníteni. És ahogy ezt már mondtam korábban, amikor nem vagyok a színpadon, a takarásból lesem, hallgatom, ahogy Éva énekli a csodálatos Piaf-dalokat.

– Milyen volt Mészáros Mártával dolgozni, aki huszonöt évvel ezelőtt rendezte meg először a darabot a Pesti Színházban, majd a világ számos helyén színpadra állította?
N.-K. E.: Ő csodálatos jelenség, aki nagyon ismeri, érti a kort. Sokat tudott mesélni arról, milyen is volt ez a két csodálatos művész valójában. Voltak olyan kapcsolatai, akik annak idején személyesen, közelről ismerték őket.
B. É.: Nagyon inspiráló volt, hiszen egy számunkra gyakorlatilag ismeretlen korból, közegből valós történeteket adott át nekünk. Ő igazi világpolgár, mindenütt otthon volt, mindenhol jól érezte magát, a világ minden szegletében voltak és vannak barátai.
N.-K. E.: Lehetett érezni, ahogy haladtunk a munkával, mindjobban megkedvelt minket. Egyre gyakrabban hozott magával a próbákra személyes holmikat, egy sálat vagy valami kiegészítőt azzal, hogy szeretné, ha viselnénk a darabban. Közben pedig rengeteg szeretettel, nagyon finoman, de igen hatékonyan és következetesen farigcsálta ki azt, amit láttatni akart a színpadon. Az előadás sikere estéről estére igazolja, hogy ma is működik a rendezői koncepciója.