A teljesen befejezettnek nem tekinthető ásatások során előkerült érmékből megállapítható, hogy a temető használata valamikor a X. század végén, az ezredforduló táján kezdődhetett és a XII. század elejéig tartott. A temetőt már Nemeskéri vegyes etnikumú, azaz magyar és szláv őslakosú temetkezési helynek gondolta, jellegzetességét ugyanakkor – mint arra az újabb kutatások felhívják a figyelmet – az északi irányból eredeztethető, a lengyel és cseh területeken a X. század közepétől feltűnő tárgyak adják.
Így régészeti alapon nem zárható ki, hogy Lengyelországból telepedett át a Nyugat-Dunántúlra egy kis csoport. Ezt a feltevést alátámasztva már az első antropológiai vizsgálatok is igazolták, hogy a temető népessége élesen szétválik két csoportra. Ezt a gondolkodási irányt történeti szempontból tovább erősíti, hogy a Polány névvel jelölt települések a katonai segédnépek falvaival mutatnak rokonságot, tehát feltehetően maguk is idegen etnikumnak adtak otthont.
„A régészeti, az antropológiai és a történeti adatok nagyjából egy irányba mutatnak. A sorokpolányi a temetkezési szokásokban és az anyagi kultúrában is határozottan elüt a korabeli magyar temetőktől. Hiányoznak például a jellegzetes magyar ékszerek, van ugyanakkor néhány olyan lelet, amely a Baltikum és Lengyelország irányába mutat. Antropológiai szempontból ugyanez a helyzet, a temető egy része ugyanis élesen elkülönül a korabeli magyar átlagtól. A töredékesen megmaradt embertani anyag egyik részének párhuzamait a főként Európa északi részein elterjedt, s Lengyelországra is jellemző nordikus típusban találhatjuk meg. Történeti szempontból magának a településnek a neve érdekes, hiszen legkézenfekvőbb etimológiája az államszervező lengyel törzs, illetve a lengyel nép későbbi önmegjelölésében kereshető. A polány név ugyanis a polák régies alakja. Ráadásul emellett Sorokpolány területén az Árpád-kor óta létezik a lengyel helynév is” – foglalja össze kutatásaik végkövetkeztetését Zágorhidi Czigány Balázs.
