Ráadásul az egyébként hihetetlenül tehetséges McQueen maga is képes volt korábban az elnyomás, és elnyomatás lélekrajzáról frissebb történetekben beszélni Éhség című filmjében, amely nyersségében vetekszik mostani társával. Ha viszont mégis a messziről jött embernek kell a hírhozónak lenni, hogy egyszer s mindenkorra lezárja az amerikai történelem sötét korszakát a vásznon, a magam részéről nem bánom, hogy Steve McQueen lett az az illető.
A 12 év rabszolgaság 1841-be kalauzol vissza, és egy szabad afroamerikai hegedűművész megpróbáltatásait meséli el, aki a felvilágosult New Yorkból kerül tőrbe csalva a déli rabszolgatartók kilátástalan karmai közé. 12 évnyi megpróbáltatás során emberségből, tisztességből, szabadságvágyból is kijut a férfinak, aki csak abban reménykedik, hogy valaha még újra szabad lehessen, és viszontláthassa családját.
A megtörtént eseményeket feldolgozó dráma gyorsan túlesik a prológuson és arra koncentrál, hogy a Chiwetel Ejiofor megformálta főhős szemén keresztül a rabszolgaság legszörnyűbb részleteivel ismertesse meg a nézőt. Kegyetlenkedésben, embertelenségben nincs hiány, bár éppen a fentebb emlegetett Django után meglepetés már nem érhet minket – McQueen csak a stilizálást hagyja el filmjéből. Ámbátor éppen emiatt égeti a húst a 12 év rabszolgaság, ezt dicséri hazájában a szakma és a kritikusok is. No meg néhány valóban kiemelkedő színészi teljesítményt, Ejiofor mellett mindenekelőtt a szadista rabszolgatartó, Michael Fassbender alakítását.Így végül Oprah is boldog lehet: ugyan asszisztálása nélkül és jókora késéssel, de a költői igazságszolgáltatás Hollywoodban is beköszönt. Az egyenjogúsággal pedig pénz, paripa, fegyver is jár, ezért a megbízható amerikai pénztárbevétel mellett garantáltak az Oscar-díjak is. És bár nem érdemtelenül, de azért jegyezzük meg: az elfogultság hajtja a 12 év rabszolgaságot, amely kiemelkedő darab ugyan, de azért mindennel együtt sem az év legjobb amerikai filmje.
