Hatalmas nyaktiló helyezkedik el a színpad teljes szélességében. A Vígszínház méreteiről lévén szó, szörnyű, monumentális tárgy; jelzi az események logikájából következően elkerülhetetlen véget. Danton (Stohl András) fehér garbóban, farmerben az él mögött sétál, a másik oldalon a felesége, Julie (Járó Zsuzsa); ez a kezdőképe Alföldi Róbert rendezésének.
Georg Büchner drámájában két férfi halad fegyelmezett léptekkel sorsának beteljesedése felé. Az egyik Robespierre (László Zsolt), a forradalom messiása, „aki válogatni és ítélni küldetett, ő győz a gonoszokon a fegyver erejével”. A másik, a „hasznos terrortól” megcsömörlött Danton azt mondja: „Mindenki a természete szerint próbál élni: azt teszi, ami jólesik neki.” Epikureizmus, vagy ha úgy tetszik – mint a Kosztolányiét követő, a mai hétköznapok nyelvezetében az előadásra Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor egyetemi hallgatók által készített fordítás is mondja – hedonizmus ez, amelyhez belső céltalanság társul. Sorsuk szorosan összekapcsolódva formálódik. Danton élete dekadenciában; Robespierre-t még a zeniten, dicsőségben láthatjuk. Csalóka látszat ez. Tudhatjuk: valójában ezek a jelek akkor mutatkoznak, amikor minden már lefelé halad.
Az előtérben László Zsolt, a háttérben Stohl András
Fotó: Kallos Bea / MTI
A forradalmi szükségszerűség – Danton és társainak letartóztatása, pere, kivégzése – első blikkre erősíti csupán Robespierre-t, valójában gyengíti. Tette, az egykori barátok elleni fellépés politikai kényszerlépés. A guillotine, ez a jakobinus Moloch egyre rangosabb falatokat követel; amint megkapja, űr támad, amit újabb eljárásokkal, vérengzésekkel lehet csupán időlegesen betölteni. Az erkölcs nevében gyakorolt terror fokozása aztán a dialektika szabályainak megfelelően elpusztítja a terror működtetőit is.
Alföldi aprólékos munkával felépített rendezésének legtökéletesebb részei a tömegjelenetek: nézőtéren randalírozó, páholyból kiáltozó néppel, Simon (Borbiczki Ferenc) és Simonné (Hegyi Barbara) párbeszédével, háttérben a sans culotte dalt, a Ca irát idéző, akasztást követelő énekkel és a Marseilles-zel. Rideg fényű, tetszőlegesen mozdítható, eszmék és érvek tünékenységének megfelelően olykor ide-oda közlekedő, máskor szigorúan lecövekelő fémállványon ülésezik a Közjóléti Bizottság és a törvényszék.
A páholyban a nép
Fotó: Kallos Bea / MTI
Két oldalsó feljárója hasonlóan táncol a térben; olykor mint szószék is szerepet kap. A metszően nyomasztó díszlet (Menczel Róbert munkája) felerősíti az előadás haláltáncjellegét, László Zsolt letisztult, szikárságában szuggesztív Robespierre-jét. Kiváló színészi alakítás mellette Stohl András az értelmet az ösztönös szenvedélyességgel kölcsönhatásban felmutató Dantonja. Simulékony, rollerral közlekedő rutinos politikus Saint-Just (Hevér Gábor), cinikus, fehér kesztyűs vérbíró Barére (Mészáros Máté). Hasonlóan erős Rajhona Ádám és Dengyel Iván Francia Polgár kettőse.
A női szereplőkkel kapcsolatban jóval több kifogás merülhet fel. A kivételek között kell említeni a Lucille-t, Camille (Varju Kálmán) feleségét tragikus erővel megjelenítő Bata Évát. Robespierre-rel közös darabzáró pillanatában várandósságát francia trikolorral fedve a köztársaság jelképévé, Marianne-ná válva a királyt élteti. Mire László Zsolt a fölötte, s egyben önmaga fölött hangzó ítélet kezdő mondatával válaszol: „A köztársaság nevében!” Sűrített levegőjű szép pillanat ez. Jellegzetes karakter Hegyi Barbara felkapaszkodó Simonnéja is. Járó Zsuzsa Danton feleségeként viszont halvány; Réti Adrienn utcalány Marionja pedig sikerületlen alakítás.
(George Büchner: Danton halála. Vígszínház. Rendező: Alföldi Róbert.)
