– Milyen külföldi megrendelései voltak?
– A Nemzetközi Űrkutató Társaság és a Nemzetközi Geofizikai Társaság rendelt tőlem portréérmeket. Van egy harminc darabból álló kollekcióm, amelyben kutatók portréi szerepelnek. Visszatérően rendeltek belőlük, mert fiatal tudósoknak kiírt pályázatokon díjként adták őket. A hetvenes évektől 2000-ig csináltam, ekkor zártam be a műhelyemet. Akkor eladtam nekik a jogot. Továbbra is gyártják az érmeket, de a munka alól én már mentesültem.
– Sokszor megmintázta az ötvösök védőszentjét, Szent Eligiust. Miért foglalkoztatta ennyire az ő figurája?
– Úgy érzem, hogy mindig segített. Az élete is nagyon érdekes: a legendája szerint kovácslegény volt, aki egy megvadult lovat úgy patkolt meg, hogy leemelte az első lábát, megpatkolta és visszatette, és – mivel csodatévő ereje volt – a láb újra összeforrt. Belépett a szerzetbe, itt tanulta ki az ötvösmesterséget. A francia királyi kincseket és koronaészkereket, amelyek megsemmisültek, neki tulajdonítják. Dagobert frank királynak pedig minisztere lett. Létező történelmi személy, akit szentként az egész európai ötvösség magáévá tett.
– Humorosnak, egy kicsit talán groteszknek szánt Eligius-ábrázolások köszönnek vissza az érmein. Hogyhogy?
– Akit szeret az ember, azt hajlandó humorral szemlélni. Ha közömbös lenne, humor nélkül szemlélné. Az éremsorozatnak egyébként az lett a következménye, hogy egyre több helyen kellett elmagyaráznom, ki volt Szent Eligius. Ez hatott a többiekre is, mások is megformálták a saját Eligiusukat. Ez abban csúcsosodott ki, hogy Muharos Lajos minket, kollégáit mintázott meg, Máté Jánost és engem is mint Eligiusokat. Ezek a művek is láthatóak a kiállításon.
