Tengerparti fövenynek hat elsőre a fehér madártollal borított, felénk lejtő színpad, a háttérben a szintén fehér, hatalmas vászon. Gyönyörű kép, tiszta fény; a vászon lassan foltokkal telik, rajta mikrovilágnyi élet mozog, fa nő és bomlik, nyomában jégmező, lassan közeledő, táguló színpad jelenik meg. Lukát nem számítva a fehér ruhás szereplők saját sötétbe burkolt bábmásaikat hurcolják. „Lelkecske vagy, amely hullát hordoz” – juthat eszünkbe Marcus Aurelius.
Rizsakov szereplői, úgy tűnik, halottak, ha nem is feltétlenül biológiai értelemben. A színpad kozmológiai alapvetésű, lebeg, mint a szikla és a vár René Magritte ismert festményén. Formái letisztultak, önmagukban valók, a végtelen űrben mozognak. Totális érzelemmentesítés, áramvonalasított közeg lép kölcsönhatásba egymással. Az eredmény: a világ és az ember állapota a paradicsom elhagyása után. A darab eredeti szociális fundamentuma légiesedik, a kézzelfogható, hétköznapi, testi kínok súlyától való megszabadulás a lelki, szellemi tényezőket állítja előtérbe. A halott környezet megváltást szomjaz.Gorkij művét 1902. december 18-án mutatták be a moszkvai Művész Színházban Sztanyiszlavszkij rendezésében, hogy aztán néhány héttel később, 1903 januárjában már Max Reinhardt állítsa színpadra Berlinben. A robbanásveszélyes oroszországi társadalmi helyzet csak fokozta a darab erejét, hőseinek tragédiája hús-vér viszonyok közt, a nyomor sűrűjében érvényesült igazán. Ezt használta kiindulópontnak aztán a legtöbb rendezés a lélektani realizmus „bűvöletében”.
Rizsakov Gorkij nyomán született rendezése ehhez képest radikális, ebből következően – érthetően egyébként – nézői percepciója ellentmondásos. Két okból feltehetően. Az egyik a közönség ragaszkodása a darab megszokott, hagyományos formáihoz, artikulációjához, a másik pedig az ebből adódó kifogás, hogy az erősen stilizált rendezés éppen attól emel el, amiről szólni égetően szükséges lenne a mai Magyarországon: a szellemi-lelki rokkantsághoz társuló fizikai nyomortól. Hangsúlyozom, nem a kritikus dolga állást foglalni ebben a kérdésben.
Az előadás messze legjobb, szuggesztív, pontos alakítása Törőcsik Marié, aki az időtlenné váló, konkrét helytől, férfi-női mivolttól is függetlenített Lukát alakítja. Luka rejtélyességéből mit sem veszít, sőt a rendező a figurát leginkább atavisztikus-transzcendentális mezőbe helyezi. Kiemelni Törőcsik Mari ragyogása mellett leginkább Trokán Nórát, Trill Zsoltot és az egyetemi hallgató ifjabb Vidnyánszky Attilát érdemes. A záró kép – a dráma utolsó mondatai tengerparti luxusközegben hangzanak el – talán a legkevésbé világos; vagy, ha jól értjük, nagyon is, direkt módon az.
(Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely. Nemzeti Színház. Rendező: Viktor Rizsakov.)
