Az ember mesélő lény. Saját életünk eseményszilánkjait is nagy buzgalommal szuszakoljuk bele mindenféle elbeszélésbe, az már persze egyéniség kérdése, hogy ki szeretné a saját élettörténetét romantikus kalandsorozatnak, akcióthrillernek vagy éppen dadaista kiáltványnak látni. Persze azért többségünk megelégszik a regények lapjain vagy a filmvásznon fellelhető történetekkel, ám megesik, hogy az élet és művészet közötti határvonal egyszer csak szétmállik.
Hasonló furcsaság esik meg Ozon filmjében is a Germain nevet viselő, jelentéktelen külsejű középiskolai irodalomtanárral, aki írónak nem bizonyult elég tehetségesnek, házasságát egyre inkább aláássa az udvariasan leplezett értelmiségi unalom és a kölcsönös érdektelenség udvarias rutinja, és tanerőként sem halmozza a sikereket. Nem túl rossz módú tanítványai ugyanis a legkevésbé sem jönnek izgalmi állapotba holmi Balzac meg Flaubert említése kapcsán. De ne várja senki a gallok válaszát a Holt költők társaságára, ezúttal a legkevésbé sem valamiféle köznevelési tanmeséről lesz szó.
Jó karban levő irodalmi nyersanyag
Forrás: Vertigo Média
A házban sokkal inkább thriller, amit elsősorban rendezőjének, a 8 nő vagy az Uszoda című filmjeivel nálunk is viszonylag jól ismert Ozonnak a sajátos nézőpontja és atmoszférateremtő képessége tesz különlegessé. Germain egy nap váratlan ajándékot kap az élettől: az egyik tanítványáról kiderül, hogy született tehetség, ami a történetmesélést illeti. A rokkant és munkanélküli apját egyedül ápoló Claude képes arra, hogy néhány találó mondattal jellemezze és kritizálja egyik osztálytársát meg annak szüleit, a jó karban lévő, unatkozó anyát és a munkahelyi karrierjének mindent alárendelő, közhelyeket pufogtató apát.
Ezt a tökéletesnek látszó családot együtt fedezhetjük fel Claude-dal, aki matekkorrepetálás ürügyén egyre több időt tölt velük a házban. Így kezd csendes statisztából lassan egy olyan manipulatív alkotóvá vedleni, aki kitalált szereplők helyett hús-vér emberek történetét alakítja saját kénye és kedve szerint, kihasználva vágyaikat, gyengeségeiket és a családi miliőt átható, a belső titkokból fakadó érzelmi feszültséget.
A történetdíler és áldozata
Forrás: Vertigo Média
Erre nem csupán saját kíváncsisága és íráskényszere ösztökélik, hanem történetfüggővé vált tanárának unszolása is, akit egyre inkább magával ragad ennek a történetnek az alakulása, és egy idő után egyre többet hajlandó áldozni azért, hogy a történet tovább alakuljon – ha kell, még az iskolai szabályokat is megszegi. Közben azt sem veszi észre, ahogy házassága szétesik.
Emelkedik a tét, az ártatlan történetmesélés egyre inkább egy vészterhes végkifejlet felé kezd mutatni. Egyre inkább úgy tűnik: ha mindaz igaz, amit Claude leír, akkor elkerülhetetlen, hogy tragédia történjen. Ami be is következik, csak éppen nem feltétlenül a ház lakói szenvedik el a legnagyobb veszteséget. Ozon mesterien adagolja a feszültséget, ráadásul az akaratgyenge irodalomtanárhoz hasonlóan a néző sem lehet mindig biztos abban, hogy hol válnak el élesen és egyértelműen a valós események a fiktív mozzanatoktól, mi az, ami csak vágykép, és mi az, ami ténylegesen is megtörtént. Ezt a lebegtetést Ozon olyan finom eleganciával éri el, hogy a néző maga is hatása alá kerül a történetmesélés delejes mákonyának, és nincs más dolga, mint élvezni ezt a többféle hangulati összetevőből – a rendező a finom társadalombírálatnak és fanyar iróniának is teret enged, és ha kell, a melodrámai mellékzöngéktől sem riad meg – gyúrt, okosan szórakoztató filmet.
(A házban. Színes, feliratos, francia thriller, 105 perc, 2012. Rendező: Francois Ozon. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
