A genocídiumról a világ közvéleménye sokáig nem is tudott, pedig a bácskai származású Teleki Júlia írónő szerint „voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. ( ) Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfa botra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét.”
A tetteseket – ellentétben a háború alatti magyar kegyetlenségek elkövetőivel – nem vonták felelősségre; eredmény, hogy szerb kormánytényezők nemrégiben elismerték a bűntetteket. Brestyánszki Boros Rozália egykorú visszaemlékezések alapján készült drámájának színtere végig a szénporra emlékeztető anyaggal hevenyészetten borított tömegsír (díszlet: Cziegler Balázs); a peremen a kezdő- és a záróképben asszony (Szirtes Ági) ül; felidézi az eseményeket, szavai nyomán a kicsavart testű halottak felkelnek, s kezdetét veszi a nyers, fájdalmas múltidézés.
Emléktöredékek sorjáznak gyors tempójú egymásutánban váltakozva, a személyes bosszútól az egyéni szenvedések stációin – a nemi erőszakon, a kényszersorozáson, a válogatott kínzásokon, a nyilas főjegyző halálán, a magyar asszony és a szerb partizán gyanakvó románcán – át a Boldogasszony anyánkat éneklő, kivégzésére váró meztelen tömegig. A szerepek váltakoznak, aki szerb katona volt, magyar áldozattá válik a következő pillanatban és viszont. A partizánnők keletiesen élénkvörösre festik az ajkukat, a vér és a halál vörös szalag és géz: ez hull ki a főjegyző száján, a börtönben brutálisan bántalmazott parasztember nadrágnyílásán, tekeredik a halottak fejére. Vörös a zászló, a csillag, s nyomában találó szimbolikával a cím is. A jelenetek lezárásakor a szereplők látványosan kilépnek addig hurcolt karakterükből: az elidegenítés új, felülemelkedett látásmóddal kínálja meg a nézőt.
A zörgő porszemcsék, s a hozzájuk passzoló – hasonló, szürkés-matt tónusú – jelmezek (Kovács Andrea munkája), a két társulat egymáshoz harmonikusan illeszkedő színészi játéka – Szirtes Ágira, Fekete Ernőre, Szilágyi Nándorra, Pálfi Ervinre gondolhatunk elsősorban – szikár, szuggesztív atmoszférát teremtenek. A néhány gyengébb pillanat – a falusi nők keresett beszélgetése a kegyetlenségekről, a partizán és a magyar asszony szerelmének jelenete – valószínűleg az irodalmi alapanyag egyenetlenségéből adódik. Kevésbé epizodikus szerkesztésű történetmesélés esetén mindez inkább elkerülhető lett volna.
(Brestyánszki Boros Rozália: Vörös. Katona József Színház, Szabadkai Népszínház. Rendező: Máté Gábor)
