„Őrizzük meg hősi halált halt kedveseink emlékét! A világháború majd minden családból kiragad egy-egy kedves hozzátartozót, kinek emlékét szívünkbe zárva, feledni nem tudjuk. Ezeknek a dicső halált halt hőseinknek emlékét megörökítendő, igen díszes, szép kivitelű fényképtartó keretet (fekete moiret alapon, ezüst nyomással), melybe hősi halált halt kedveseink arczképét elhelyezhetjük, egy levelezőlapon történő megrendelésre bérmentve küld Méhner Vilmos kiadóhivatala, Budapest, IV, Egyetem-utcza 4. Tetszés szerint falra is függesztheti, asztalra is állítható. Ára 2 korona” – buzdít kegyeletteljes vásárlásra a Vasárnapi Újság egyik 1917-es számának hirdetése. Ekkoriban már tömeges igény mutatkozhatott az efféle „szép kivitelű” tárgyakra, amelyek nem csupán a kedves hősi halott arcképét, de több háborús férfinemzedék egészét foglalhatták gyászos keretbe.
A szardíniai Szamár-sziget osztrák–magyar fogoly halottainak, ha jutott is ilyen kis házi szentély, valószínűleg igen kevesükről tudhatta meg családjuk, milyen körülmények között veszítették életüket. Azt pedig még kevésbé, hogy az első világháború egyik legtragikusabb eseményláncának váltak áldozatává – a védekezés és a megdicsőülés szemernyi esélye nélkül. Amúgy sem volt szokás (s ma sem az) hadifogoly áldozatokat ugyanolyan „értékű” hősi halottként kezelni, mint a harc közben, csatatéren eltűnt katonákat. Kimondva-kimondatlanul sokszor a gyávaság vádja övezte azokat, akik reménytelen helyzetükben megadták magukat, akiket aztán a hadviselő felek sokszor kontinensnyi távolságokon át tereltek táborról táborra, szolgáltattak ki éhezésnek, járványoknak, polgárháborúknak, áruló nemzetiségi légiók önkényeskedésének – fittyet hányva a századelőn körülményesen kialkudott nemzetközi egyezményekre.
„Beszéd van toborzáskor, beálláskor, felruházáskor, kiképzéskor, beosztáskor, menetalakuláskor, kimenetkor, pedig ez is csak olyan hatású, mint volna az a beszéd, amit üdvözlésül egy hadifogságból hazatérő proletárcsoportnak mondana a hatóság és a hozzátartozók képviselője” – ha lehántjuk a Tanácsköztársaság frazeológiáját, értelmezhető a keserűség, mely az 1919. június 1-jei Az Olasz Hadifogoly című újság hasábjairól süt.
Ez a lap hónapokig közölt híreket, ostorozta a hazai hatóságokat, publikálta hazatérőben lévő foglyok névsorát, szemtanúk beszámolóját lágerekről – jól mutatván, hogy a világháború befejezését követően nemcsak képkeretekre, de valóságos fogolyszabadító mozgalomra is szükség mutatkozott. *
„A mész- és szappanevés, dohányléivás, ecet- és citromtúlfogyasztás, a lábak kalapácsolása, hónapokig elkötése [ ], erőltetett hűlés fenntartása, malária átvétele, napi vesevérzést igazoló tűszúrás [ ], süketség, bolondság, szökés, öngyilkossági kísérlet és öngyilkosság mind jók voltak a fogságból való bármilyen módon történő szabadulásra” – sorolja a fent idézett lapban Pólya Antal a kétségbeesés technikáit, amelyekkel a k. u. k. sereg hadifoglyai megpróbáltak kitörni a táborokból.
Volt, ahol működtek ezek az önpusztító cselek, és volt, ahol a kálvária nem érhetett véget ilyen nyilvánvaló ügyeskedéssel. Asinara, az 1915-ös balkáni tífuszjárvány és halálmars túlélőinek mediterrán kis szigete inkább efféle hely lehetett. Valójában csak az elmúlt években-hónapokban kezdtek kirajzolódni ennek az eltitkolt pokolnak a részletei, száz év feledéséből bukkanva fel újra – többek között elkötelezett olvasóinknak köszönhetően.
---- Oldal ----
„Tavaly decemberi írása az I. világháborús magyar hadifoglyokról felkavart, nem hagyott nyugodni. Az én igen szerény lehetőségeimet kihasználva nemcsak internetes naplómban tettem erről említést, hanem az írásában említett Luca Gorgolini I dannati dell’ Asinara című könyvét Olaszországban élő magyar ismerős közreműködésével megrendeltem, megérkezett, azt kifizettem. Baráti segítséggel digitalizáltam, családi segítséggel felkerült egy webhelyre is. Szerettem volna lefordíttatni, kiadót találni, de sikertelen a próbálkozásom. Nyomdakész fordításra a fordítóiroda által kedvezőnek mondott ajánlatot kaptam, egymillió forint a kb. 140 oldal ára. Ez az összeg az én anyagi lehetőségeimet meghaladja” – írja Vajda Ferencné nyugdíjas olvasónk, aki a Szardíniára deportált első világháborús osztrák–magyar hadifoglyok „föltámasztásának” ügyét még azzal az önzetlen cselekedettel is megtoldotta, hogy a könyvet elküldte a Hadtörténeti Intézetnek a kutatói közjót szolgálva.
„ akár kétkezi munkásként önkéntes alapon, akár a saját pénzemen szeretnék valahogy segíteni – írja megható elszántsággal Zakariás Ágnes olvasónk. – Kicsit nehezíti a dolgot a korom (60 év), és az, hogy nem beszélek olaszul. Ezért elsősorban pénzzel támogatnám az ehhez az ügyhöz kapcsolódó munkát, ha lehet. A másik dolog, amit föl tudok ajánlani: mindkét gyermekem, sőt még a menyem is olasz szakon végzett. Elsősorban a lányomra számíthatunk ebben az esetben [ ], olasz–portugál–angol nyelven idegenvezető és tolmács, szereti a nyelvjárásokat. Ha fordítás, levelezés stb. kellene ” Utóbbi ajánlatával éltünk, és Keresztes Ágnes azóta is komoly segítséget nyújt bizonyos szofisztikált hadtörténeti kérdések közvetítésében, a korabeli magyar világháborús szakirodalom Olaszországból kért fejezeteinek lefordításában – amivel évtizedek óta hiába kutatott problémák világosodnak meg „odaát” egy csapásra!
Az izményi Mergl Jánosról, a dunaföldvári Némethy Jánosról, a tengődi Tobak Lászlóról és az iregszemcsei Őri Lajosról, közös és magyar gyalogezredek Tolna megyei népfölkelőiről, illetve honvédjeiről érdeklődik K. Németh Géza olvasónk, akik mind a Szamár-szigeten vesztették életüket. Köztük olyan is akadt, aki jóval az óriási veszteségeket okozó 1916-os kolerajárvány után: 1918-ban! Tehát évekkel azt követően, hogy állítólag a teljes túlélőcsoportot áthajózták franciaországi lágerekbe, onnan pedig sokakat a túléléssel nem kecsegtető idegenlégióba zsuppoltak Rendelkezésre álló veszteséglistáinkban többeket megtalálunk, és pontosítani vagy megerősíteni tudjuk K. Németh úr adatait, aki eredetileg az 1915 őszén szerb fogságba esett, majd nyomtalanul eltűnt dédapjáról kért híreket. Sajnos róla egyelőre mindhiába, nevét egyik listánk sem tartalmazza. Mint K. Németh Géza érdeklődésünkre írja: „Az adatok egy része a közös hadügyminisztérium által kiadott veszteséglajstromokból származik, melyek a Cseh Nemzeti Könyvtár honlapján elérhetőek (az Asinara keresőszóra például 4209 találatot ad). [A könyvtár honlapja: http://kramerius.nkp.cz, és a Verlustliste, azaz veszteséglista szóra kell rákeresni.] Átnéztem továbbá a községek halotti anyakönyveit, a 17. honvéd és a 69. közös gyalogezred emlékalbumát, valamint helytörténeti monográfiákat is.”
Aki a veszteséglistákat a leghitelesebb helyen szeretné böngészni, és az első világháborúban elveszett családtagjairól többet megtudni, annak a bécsi hadilevéltár (Kriegsarchiv) magyar delegátusaihoz érdemes fordulni, akik afféle közszolgáltatóként, minden külön díjazás nélkül keresnek adatokat a kért nevekről. A Szamár-sziget megdöbbentően szegényes dokumentációjának is fellegvára Bécs, még ha csupán néhány soványka dossziéról van is szó, így számunkra is kihagyhatatlan nyomozati helyszín volt. Mint Kiss Gábor és az azóta hazaköltözött Lenkefi Ferenc levéltárosoktól megtudjuk, évente pár százan keresik meg őket azzal a céllal, hogy felkutassák az eltűnt, bizonytalanul azonosítható helyszíneken elesett, netán hadifogságban elpusztult felmenőket. Lenkefi Ferenc kérésünkre megmutatja a nehéz acélajtók mögé rejtett hatalmas termeket, ahol a ventilált porszagban először csak fuldoklik az edzetlen betolakodó. A császári, királyi hadsereg XVI. századtól 1918-ig gyűjtött, vaskos, bőrkötéses fóliánsaival, térképeivel, hősi halottainak listáival zsúfolt polcok egyikénél megállunk, hogy próbát tegyünk. Néhány évvel ezelőtt egy szlovéniai emlékhelyen, a gyönyörű szecessziós javorcai kápolna falaira rögzített „halottak könyvébe” égetve, véletlenül bukkantunk a hősi halott Ónodi Sz. János nevére, aki anyai felmenőink Ónodi Szücs családnevét idézte. A bécsi hadilevéltár mélyén most megkérjük Lenkefi Ferencet, hogy ezen a nyomon elindulva „szemléltesse”, megfejthető-e néhány homályos információ alapján egy elesett bakának az azonossága. Szerencsénk van: a levéltáros először kartotékos dobozt fésül áll, majd az onnan előhúzott tenyérnyi lap alapján – amelyen ennyi áll: „Onodi-Szücs Johann, Inft., IR. Nr. 46., 12. Komp., Ungarn, Csongrád, Hódmezővásárhely, 1886, tot (3./5 – 4./6. 1915)”, tehát az 1886-ban született hódmezővásárhelyi férfi, a 46. közös gyalogezred katonája 1915 májusában-júniusában veszett oda – magát a halotti feljegyzést tartalmazó katonai nyilvántartó könyvet is. Ebből annyi kiegészítő felvilágosítást kapunk, hogy a vásárhelyi földműves június 2-án, a Krn hegy (isonzói harctér, Tolmein körzetében) elleni támadáskor vesztette életét, amit Karsai Ambrus és Nagypál János erősítenek meg tanúként. Ez a keresés éppen nem tartott néhány percnél tovább, és mint Lenkefi Ferenc mondja, az ilyen jellegű kéréseknek mostanában már legalább hatvanszázalékos sikerrel tudnak eleget tenni. A Monarchia utódállamai közül egyébként csak mi vagyunk az osztrákokkal gyakorlatilag teljesen egyenjogú „tulajdonosai” a dualizmus kori iratanyagnak – cseheknek, románoknak, szerbeknek súlyos eurókat kell fizetniük minden kutatással eltöltött óráért.
Katonai jelentések, kapucinus barátok terepszemléjének pokoli sorai, vöröskeresztes keresés, egy cseh tiszt irkafüzetekbe vezetett kéziratos naplója, foglyok kísértetmenetéről tájékoztató telegramok, élők és holtak számára vonatkozó statisztikák – legalább hat nyelven sorjáznak a Kriegsarchiv, valamint a Bécs belvárosában található Haus-, Hof- und Staatsarchiv dokumentumai. Utóbbi helyen, az egykori birodalmi levéltárban Fazekas István delegátus segíti munkánkat, aki többek között azokat a spanyol követi jelentéseket hozza elő a Monarchia legszebb éveit idéző, elegáns és hajmeresztő mélységekbe vesző raktárból, amelyek a Szamár-sziget k. u. k. foglyainak állapotáról szólnak – mivel Spanyolország látta el a Monarchia képviseletét Olaszországban a háború alatt. A hadilevéltárból olyan olasz forrásokat is kihalász most Kiss Gábor, amelyek feltehetően nyomtalanul eltűntek volna, ha besüllyesztik őket a római hadilevéltár mára tökéletesen kifosztott Asinara-dossziéjába. Ahogy eltűntek például a magyarországi hadilevéltárból a halotti kartonok az ötvenes években, miután szisztematikusan elégették őket Amint az iratokat lapozgatjuk, hirtelen megsárgult boríték pottyan ki az egyik jelentés alól, már a rajta lévő gémkapcsot is megette a rozsda. Hogy ezeket a dokumentumokat az elmúlt évszázadban előttünk nem nagyon bolygatták, az is azt mutatja, a Szamár-sziget életfogytig raboskodó katonái egyelőre nem harcolták ki maguknak a polgárjogot az emlékezetben. Sem az utódállamokban, sem az egykori ellenségeknél. Izgatottan tépjük föl a borítékot: a szardíniai fogság soha nem látott dokumentumai, fél tucat fénykép esik ki belőle. Olasz katonai sátrak erdeje kőfalak négyszögében, körülöttük barázdált arcú, olasz egyenruhába bújtatott rab katonák. Kövekből kirakott olasz címer, alatta a hadifoglyok hálálkodó talján nyelvű felirata: „Olaszország a mi megmentőnk”. Végül maga a pokol, ahonnan megmentették az osztrák–magyar katonákat: hatalmas szobor, csontvázakon, hullákon, kitekeredett végtagú agonizálókon emelkedő kőoszlop – Ősz Nemes György szobrász fogoly asinarai alkotásának fényképe: a halálmars elveszett emlékműve
---- Oldal ----
„Nagyméltóságú Miniszter Úr! Egy Szerbiából Olaszországba hurcolt hadifogoly az Asinarában (Isola Sardegna) lévő fogolytáborból küldött levelezőlapon panaszkodik, hogy élelmezésük olyan csekély mennyiségű, hogy az Albániában szenvedett éhség után nem tudják magukat összeszedni” – olvassuk a Hadifoglyokat Gyámolító Bizottság 1916-os levelét, amelyet báró Krobatin Sándor „cs. és kir. közös hadügyministernek” címeztek. Magyar nyelven talán csak két-három oldal található a bécsi hadilevéltárban e jelentések között, Budapesten még ennyi sem! Mint megtudjuk, itthon nemcsak a veszteséglisták, de a két háború között módszeresen összegyűjtött hadifogoly-dokumentáció is szőrén-szálán eltűnt – nincs, aki megmondhatná, mi lett ennek az anyagnak a sorsa.
*
Mint mindenkit, Szakraida István kassai születésű k. u. k. katonatisztet is magával ragadta az 1914-es nyárutó harci láza: „Nagyon kíváncsi vagyok, hogy néz ki egy kis összeütközés. [ ] Ma azt hallottuk, hogy Anglia és Olaszország is mozgósítottak, utóbbi mellettünk? Hát csakugyan egy európai háború lenne e miatt a rongy Szerbia miatt? [ ] Közeledik a tűzkeresztség. Az ember nem tudja elképzelni, hogy néhány óra múlva már halált hordozó golyók fognak körülötte repkedni” – betűzzük a százéves füzetbe rótt, a harctéren is iskolás pedantériával papírra vetett sorokat. Szakraida Istvánnak, a nagyváradi cs. és kir. 37. gyalogezred ifjú tisztjének írásképe majd csak néhány hónap múlva, a szerbiai és olaszországi hadifogság idején veszít eleganciájából, amikorra a kezdeti kíváncsi harciasságot összekuszálja mindaz a tapasztalat, amelyet a szerbiai harcterek és fogolytáborok bugyraiban átél. Teschmayer Gábor olvasónkkal ülünk egy pesti kávéház asztalánál, régi fényképek, egy szálfatermetű, arisztokratikus arcú katonatiszt arc- és kadétiskolai tablóképe kerül elő a naplók mellett. Teschmayer úrtól – aki „civilben” a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal főigazgatója – olyan olvasói levelet kaptunk decemberi felhívásunk nyomán, amelytől elállt a lélegzetünk: egy hónapok óta keresve keresett, a Szamár-szigettel, de főként a balkáni halálmarssal kapcsolatos dokumentumot ajánlott föl nyomozásunk javára. Szakraida István kéziratos naplójegyzeteinek néhány oldalát idézi ugyanis a Hadifogoly magyarok története című kétkötetes, 1930-ban megjelent munka vonatkozó fejezete, mely idézetekből kiviláglik, hogy az egyik legjobb tollú és legjobb megfigyelő szemtanú emlékeiről van szó. Méghozzá nem tíz-húsz esztendő „megszépítő” messzeségéből, hanem közvetlenül az események sodrában megörökítve!
„A magas kukorica miatt nem láttuk az ellenséget, tehát meg kellett keresni. Előre! Úgy mentünk, mint az ördögök. [ ] Embereink rém dühvel harcoltak, nem kegyelmeztek senkinek. Az izgalom, az első ellenséges golyózápor által okozott különös érzés egész önkívületi állapotba hozza az embert, állatiassá teszi” – folytatja a tiszt 1914. augusztus 12-i bejegyzését. Aznap keltek át csónakokkal az ezred katonái a Drinán, és estek át az izgatottan várt tűzkeresztségen. Ezt követően megkezdődik nem csupán a 37. gyalogezrednek, de a teljes Szerbiába nyomuló k. u. k. ármádiának a kálváriája az ügyefogyott hadvezetés következményeként. Szakraidáék szívósan küzdik magukat előre Szerbia belseje felé, miközben a szerb tüzérek tizedelik a megszállt magaslatokról az osztrák–magyar katonákat: „Leghátul jött az ezredzenekar, néhány gránát érte őket, a derék muzsikusok közül néhány halva maradt, a többi meg annyifelé szaladt, ahányan voltak. Ki is nevettük őket. Amikor valamilyen majorházfélét vagy szalmaboglyát elhagytunk, az mögöttünk rögtön meggyúlt. Kisült, hogy a lakosság teszi ezt, ily módon jelezve a szerb katonaságnak, hogy hol vagyunk. Persze mindjárt kivégeztettük a tetteseket.” Végül a harcok már a szerb hegyvidék útvesztőjében folytatódnak, ám egyre lanyhul a kezdeti eufória, amint egyre súlyosabb veszteségeket szenved el az ezred: „Kavics, föld, emberi végtagok repültek szerteszét.” A sors végül úgy hozza, hogy Szakraida István a Jadar folyó völgyében, egy visszavonulás során kétoldali tüdőlövést kap – még nem tudja, de ezzel családi hagyományt is teremt –, eszméletét veszítve a folyóba zuhan, ám mielőtt megfulladna, katonái kihúzzák, sátorlapra fektetik, majd addig bolyonganak vele a hullámzó frontvonalak között, míg végül az ellenségnél kötnek ki. „Embereim, körülbelül tízen voltak, mindjárt fegyvert fogtak védelmemre, és már lőni akartak. Azonban a szerbek saját katonáinkat [ ] hajtották maguk előtt, akiket már korábban elfogtak. Ezek kiáltozták bakáimnak: »Nicht schiessen, nicht schiessen! [Ne lőjetek, ne lőjetek!]« Mire vitéz, hű embereim letették a fegyvert, de előbb még ketten agyonlőtték magukat.”
Marek János kántortanító, a békéscsabai 101. közös gyalogezred bakája szerencsésebb: 1914 szeptemberében döcög ki a szerbiai frontra egy rozoga vicinálison, és csak decemberben esik hadifogságba. Addig azonban neki is módjában áll megtapasztalni, mit jelent a valóságban a nagy háború: akadozik az ellátás, a katonák fosztogatni kénytelenek a megszállt városokban, lopják-rabolják a birkát, a pálinkát, az ékszereket, sanyargatják a lakosságot. A harctéren meg hullanak, mint a legyek. „Meneteléskor – támadás – patrulyban [őrjáratban] egy hegyoldalon egész nap és éjjel – rettenetes sok halottunk van. Mozdulni sem lehet. Délfele megszűnik a tűz, éhezünk, eljönni nem lehet, konzervet eszünk. Küldtek egy keveset, csodálkoztak, hogy még megvagyunk” – foglal össze távirati tömörséggel november végén három nap frontszolgálatot. Végrendeletét már hetekkel korábban megírja; s mire december havába és Valjevo térségébe érnek, zászlóaljukból csupán kétszázadnyi katona harcképes.
---- Oldal ----
Fogságba esését, hatéves kálváriája nyitányát lakonikus egyszerűséggel így örökíti meg Marek János mezőberényi kántortanító: „3-onkat patrulyba küldtek – nagy köd, nem leltük meg a századot –, éjjel elfogtak.”
Paszterkó Józsefnek, az egygyermekes ferencvárosi népfölkelőnek alig tizenhét hónap az élet, amely bevonulása és szardíniai elhalálozása között telik el. Néhány tucatnyi tábori levelezőlapja alapján Pollmann Ferenc hadtörténész rekonstruálta ezt a kurta időt kitűnő tanulmányában (A Bokréta utcától a Szamárszigetig. Hadtörténeti Múzeum Értesítője, 8., 2005), amely e talpraesett katonának megadatott, mielőtt halálos „világ körüli” útját bevégezte volna a tengeri büntetőtelepen sok ezer bajtársával egyetemben. Szoleczky Emesétől, a HM HIM kéziratos emlékanyag-gyűjteményének vezetőjétől megtudjuk, hogy jelenlegi ismeretei szerint jóformán alig maradt fenn valami a magyar katonák asinarai emlékanyagából a múzeum kezelésében. E néhány szakadozott lapon kívül, úgy tűnik, a dokumentumok mostani feltártsági szintjén egyéb kéziratot nem őriznek a szamár-szigeti hadifogsággal kapcsolatban.
Mint Pollmann írja, Paszterkó eredetileg az esztergom-kenyérmezei hadifogolytábor fertőtlenítőbarakkjában kapott beosztást, mielőtt kivezényelték volna 1914 decemberében a frissiben elfoglalt Belgrádba. „[ ] ezek a gyengén kiképzett és felszerelt, többnyire idősebb, családos férfiakból szervezett egységek eleve csekély harcértékkel rendelkeztek, harctéri alkalmazásukra épeszű parancsnok aligha gondolhatott” – írja a hadtörténész, Paszterkó alakulatát a fejvesztett visszavonulás során mégis tűzbe küldték. „1914. december 13. reggel 8 óra. Édes drága kis szívem, mámikám és drága kis mindenségem kicsi leányom! Most értünk ide a tűzvonalba, mindenre el kell készülnünk, a jó Isten szent nevével és reátok gondolunk most is szakadatlanul és ez utolsó perceimben – legutolsó óhajom, hogy végtelenül szeressétek egymást, engem pedig tartsatok meg jó emlékezetetekben és bocsássátok meg hibáimat. Vilmát iparkodj jól nevelni, óhajom, hogy neked szót fogadjon, és senkitől ne hagyjad magad becsapni. Férjedet iparkodj jól megválasztani ” – írja a támadás előtt a tábori lapon, amelyen a feladó neve helyén ez olvasható: „Elestem után kérem okvetlenül elküldeni.”
Szakraida, Marek és Paszterkó a szerbiai front három különböző pontján estek fogságba. A szélrózsa minden irányából összegyűjtött boldogtalanok, az 1914-es offenzíva vesztesei végül a nisi táborban, annak különálló tiszti és legénységi lágerében futhattak össze, hogy egyévnyi haladékot kapjanak a legnagyobb megpróbáltatáshoz. Ám ez az év sem volt esemény nélküli, különösen 1914–15 fordulója: „
Karácsony valamelyik napján a szerb alezredes egy szláv estélyt rendezett. Hivatalosak voltak a szláv nemzetiségű [hadifogoly] tisztek [ ], az orosz és a szerb himnuszokat elénekelték” – kesereg Szakraida István, egyre növekvő gyanakvással és indulattal figyelve azt a folyamatot, amely már a kezdetektől megmutatta a Monarchia legfőbb gyengeségeit, s megelőlegezte kudarcát a világháborúban. A szláv nemzetiségű fogoly tisztek és közkatonák ugyanis villámgyorsan hadseregük ellen fordultak, közülük kerültek ki a besúgók, a szerb seregbe átállók, az újdonsült börtönőrök. „Parancs szerint a magyarokat megölik, még a sebesült katonákkal sem tesznek kivételt. Bizony sír a lelkem.” „
Túrós csusza egy magyar asszonynál. [ ] Rettenetes állapot a kórházban. [ ] Este megvendégelt egy falusi szerb pap és kántor. [ ] Tífusz kezd lenni” – így töltötte a karácsonyi „ünnepeket” Marek János mezőberényi kántortanító, aki alulnézetből, legénységi perspektívából örökítette meg a nisi rabság hónapjait. „Hárman fekszünk két ágyban [ ], minden reggel öt-hat halott a folyosón [ ], telt szobából a 18.-ba vittek egy haldokló mellé – innen visszaszöktem. [ ] Amerikai orvos meghalt, francia jött, komisz ember sokat kiküldött. [ ] Eddig állítólag 15-20 ezer hadifogoly halt meg tífuszban.” Valójában több mint negyvenezer osztrák–magyar hadifogoly pusztult el az 1915-ös járványban, amely egyes mai szerb elemzések érdekes tézise szerint is a magyar Alföldről (!) indult halálos balkáni útjára. Marek négy hónapig fekszik élet-halál között, majd munkatáborokban: vasútépítésen, fakitermelésen próbál talpon maradni, ahol a kutyakorbácsos szerb őrök és mérnökök úgy bánnak velük, mint az állatokkal. Itt is tucatjával hullanak az emberek munkahelyi balesetek és megtorlások áldozataként – és csak eztán következik az „albán golgota” ideje
Paszterkónak ezúttal szerencséje van a nisi fogolyléttel: „[ ] pénz és ruházat tekintetében a kedves férje a legjobban állott, mert a gyógyszertár, ahol alkalmazva volt, abban akárhogy nem járhatott, hanem mindig tisztán és rendesen öltözködve kellett lennie” – tudatja Paszterkónéval egy fogolytárs.
„Holnap indulunk Nisből, irány bizonytalan” – olvassuk Szakraida várakozó naplóbejegyzését 1915. október 18-án, azon a napon, amikor Paszterkó József ferencvárosi népfölkelőnek is leáldozik a szerencsecsillaga a nisi patikában. Marek János tanító pedig a krusevaci lágerben kapja a hírt, hogy néhány hetes kutyagolás vár rájuk – mert az összeomló szerb hadsereg menekülni kényszerül a központi hatalmak harapófogójából, magával vonszolva több tízezer halálra szánt hadifoglyot is. Pristinán, Prizrenen és a hóviharokba burkolózott albán hegyeken törtet át ez a szellemsereg, miközben a fagy, az éhezés és ellenséges albán szabadcsapatok tizedelik sorait. „A ruhát törni lehetett volna, és ez okozta nekünk a legnagyobb testi fájdalmat. [ ] Megfagyott fogoly bakáink holttestére bukkantunk, néhol csak egy kis domborulat jelezte, a hó már teljesen eltemette. [ ] Legénységünk itt ezrével hullott el. [ ] És itt, ebben a nagy télben bakáinkkal is találkoztunk, akik elszórva, egyenkint vagy csoportonként, mezítláb, némelyik csak alsónadrágban, vonszolták magukat előre” – festi meg a balkáni halálmenet apokaliptikus képeit Szakraida István. Az ő naplója talán minden memoár közül a legérzékletesebben írja le a poklot, valamint a tisztek és a legénység közötti áthidalhatatlan szakadékot a szenvedéstörténetben. „[ ] a szerbek azt mondták, mindenki egyen, ahol tud, nem törődve azzal, hogy ezek a hadifoglyok százával szenvedtek éhhalált. Ezek a szerencsétlen emberek eladták az utolsó takarójukat, hogy vehessenek valami ennivalót, éjjel aztán megfagytak.”
---- Oldal ----
Marek János balladaian tömör modorában így jegyzi le a halálmarsot: „Vizek, folyók – halálugrások. [ ] Sokan ruhájukat adják el. Döglött lovakat szedtek szét – éjjel Toldi szalonna- és kenyérlopása. [ ] Tengeri lopás – diós öreget leütötték. [ ] Este két talján a tűznél. Belepett a hó – taljánok megfagytak. [ ] Csak erőt adjon az Isten – tisztjeink biztatnak. [ ] Sok megcsonkított fogoly. [ ] 4 km mocsár – szerencse jó idő volt – sokan belefulladtak. [ ] Rablások és gyilkolások a faluban. [ ] Nem kapunk enni – lassan megy a szállítás – sok halott – éjjel hamuban aludtam.” Paszterkóról megint csak fogolytársa közvetett híradása: „Igazán kár érte nagyon derék becsületes ember volt, hogy nem sikerült neki is velünk együtt megszökni abból a szomorú szerb fogságból, ahol annyi kín és szenvedéseken kellett mindnyájunknak keresztül menni. Azt hiszem, amint a lapok írják, hogy őket már kivitték Olaszországba, remélhetőleg talán jobb helyük lesz, mint amilyen abba a nyomorult Szerbiában volt.” Nos, mint azt már jól tudjuk, nem lett jobb helyük. Jóllehet, amikor az olasz hadsereg átvette az alig lézengő k. u. k. csontbrigádot az albán tengerparton, hogy behajózza a katonákat Szardínia felé, ez valóban megváltást jelentett a szerbek brutalitása után. Itália felkészületlensége azonban csak fokozta a túlélők nyomorát – ám ez már másik történet
*
Hogy a tűzkeresztség kíváncsi harci vágyától hogyan jutott el Szakraida István, a Szamár-szigeten csupán néhány átmeneti napot töltő tiszt a fogolylét végső kétségbeeséséig, s hogyan érkezett el ez a nyílt eszű, a hadsereghez és hazájához-birodalmához rendíthetetlenül hű fiatal tiszt az összeomlás víziójáig, arról tanúskodnak fogolynaplói, amelyek kész fejlődésregények. Mint Teschmayer Gábortól megtudjuk: a később Szentidayra magyarosító Szakraida 1918-ban érkezik haza; egyik fia, László viszi tovább a katonai hagyományokat: 1942 őszén szintén tüdőlövést kap az orosz fronton partizánoktól, így éppen otthon lábadozik, amikor megtörténik a doni áttörés. A család ezt a halálmarsot tehát csak hajszál híján kerülte el. Szentiday-Szakraida Istvánról még annyit tudunk meg, hogy a harmincas években a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott, sebesülési és visszacsatolási kitüntetés büszke birtokosa is volt. 1945 után a család „természetesen” mindent elveszített, Nyíregyháza-Sóstóhegyen lévő földbirtokukat is, házuk egy részét ki kellett adniuk albérletbe, mert nem volt semmilyen keresetük. A szamár-szigeti és cittaducalei fogolytábor túlélője először földmérősegédként járta az országot, majd éjjeliőrként kereste a kenyerét, miközben szlovák, német, francia, olasz és szerb nyelven adott magánórákat. De, mint a dédunoka hangsúlyozza, mindvégig megőrizte úriemberi tartását. Kardja a mai napig a kert végében van elásva, vezérkari ezredesi egyenruháját, kitüntetéseit, kéziratos feljegyzéseit Teschmayer Gábor azonban most is nagy becsben őrzi.
Hogy az általános mozgósítás kétséges eufóriájától hogyan jutott el Marek János a szamár-szigeti poklon át a fogolylét letargiájáig, arról látleletet ad 1914 nyarától 1920 májusáig vezetett naplója. „A XX. század elején, amikor anyai nagyapám beutazta fél Európát, az utazás még nem volt olyan nagy divat, mint manapság. [ ] Fél évet töltött a Földközi-tenger eme parányi, ám varázslatos szigetén, ahonnan Franciaországba és Svájcba utazott tovább, végül Ausztrián keresztül tért haza. Hat évig tartó utazása egyik szépséghibája, hogy nem egyéni, hanem társas út volt, vagyis nem jöhetett-mehetett kedve szerint, valamint hogy nyolcvanezer útitársa közül mintegy hatvanezren elhullottak mellőle” – Száraz Miklós György így emlékezik meg kántortanító nagyapjáról a Magyar Hírlap hasábjain (2012. április 14.), önzetlenül a rendelkezésünkre bocsátva Asinara egyik legértékesebb magyar nyelvű dokumentumát.
S hogy az esztergom-kenyérmezei fertőtlenítőbarakkból hogyan jutott el szegény Paszterkó József ferencvárosi népfölkelő a szamár-szigeti Csontkamra-part kápolnájába? Természetesen a kolera tenyerén:
„IV/7 916. Igen Tisztelt Paszterkó-né! Pár soraimmal tudatom ami önre nagyon is szomorú hír hogy a megboldogult Kedves férje a velem szenvedett utat megtette, és ezen a szigeten a most vagyunk meghalt és pedik Január 13 reggel 9 órakor. Január 12-kén délután panaszkodott nekem, hogy rosszul van és meg kért hogy tegyek meg mindent mert egy sátorba lakot velem és meg is tettem hogy meg ne haljón mindend de minden hasztalan volt és másnap meghalt. Egész éjjel fenvoltam és dolgosztam és amit tuttam megtettem mert aszt igérte míndig hogy ha haza gyüvünk vissza fogja fizedni szivességemet.
De bizony ő szegény nem érte meg már. [ ] Nagyon kérem nagysádad hogy ha lenne szíves egy pár fillérrel vagy esetlek egy csómaggal egy kis Budapesti cigarettával meg ajándékozni. A leveleket haza fogom hozni ha meg segit a jó Isten. Címem: Kórporal Csonka Miklós Kriks-gefangener. Isola Assinara Tamburino Itália. I/9. Lager. Ha a levelet meg kapják legyenek szívesek röktön sürgönyözni hogy tudgyam hogy meg-e kapták. Alázatos szolgája Csonka Miklós s.k.”
