E világ már nem korlátozódott Moszkvára és Washingtonra, belefért és egyre nagyobb helyet kapott benne a határon túli magyarság is, mint ahogy természetes módon másképp viszonyultunk a szomszédos országokhoz. Ebben az új világban volt a kalauzunk mások mellett Neszméri Sándor, akinek a véleményére szerény, visszahúzódó természete ellenére is odafigyeltek nemcsak a Felvidéken, de Budapesten is.
Alsószeliben született 1952-ben, a galántai magyar gimnáziumban érettségizett, majd Lengyelországban, a krakkói Jagelló Egyetemen szerzett történelem szakos diplomát. Számos felvidéki lapnak volt a munkatársa (Nő, Új Ifjúság, Szabad Újság, legutóbb az Önkormányzati Szemle), s nevét Magyarországon is megismerték, hiszen lapunk mellett tudósította a Duna Televíziót is. Publicistaként, elemzőként rendkívül jelentős munkát végzett, írásai és következetes értékítélete meghatározó volt a felvidéki magyar közéletben. Újságírói tevékenységét a szakma is elismerte, így például 1997-ben a Magyar Újságírók Közösségének Petőfi sajtószabadság-díjában részesült. Évekig meghatározó szerepet töltött be a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezetében, a Csemadokban, amelynek nemcsak aktív kulturális szereplője, de művészeti titkára és főtitkára is volt.
A felvidéki újságírás és közélet meghatározó alakjaként – rálátással a régióra – mindent és mindenkit ismert Szlovákiában. Óvott a forrófejű következtetésektől, ugyanakkor kiállásra biztatott, ha a magyarságot sérelem érte. A tél vége felé még miniszterelnöki interjúról, anyagokat tervezve az uniós válság térségre gyakorolt hatásairól, a magyarság gondjairól beszélgettünk, ám a sors, amely addig is kemény kihívások elé állította, közbeszólt. Bár a súlyos betegség átértékeli az ember a prioritásait, Sándor az elhatalmasodó kórral dacolva is be-bejelentkezett. Igaz, egyre ritkábban. Néhány hete még optimistán látta a helyzetet, de hiába küzdött, életének 62. évében, hétfőre virradóra elragadta a halál.
Isten veled, Sándor! Emléked megőrizzük!
