Üvegbe zárt indiai kobra a piacon, ahol minden hrivnya számít

Mintha egy ázsiai ország szegény városába tévedne a kárpátaljai Nagyszőlősön az utazó.

Először kissé bizalmatlanul fogadnak bennünket az árusok, nem örülnek a kérdéseknek és a fényképezőgépnek sem. „Többen is firkáltak arról, hogy milyen veszélyes körülmények között árulunk. Ezután mindig el akartak kergetni minket, de eddig még nem jártak sikerrel” – magyarázza a távolságtartás okát egy férfi, aki lassan mégis barátságos hangnemre vált, és a többiekkel is oldódik a hangulat.

Pár perc nézelődés után újra találkozunk vonatos útitársunkkal. A virágokon kívül pokrócok kerültek elő a táskáiból. „Magam szőttem őket – mondja büszkén, miközben a mellette lévő használt ruhás „standon” válogat. – Alapanyagnak kellenek, máshol nem jutok ilyen olcsón hozzá. Amíg szezonjuk van, a virágokat árulom. Télen maradnak a pokrócok. Néha tejet, túrót, tejfölt is hozok a szomszédtól. Eladom, és mindketten jól járunk.”

A legtöbb árus nyugdíjaskorú. Az otthon megtermelt gyümölcsöt, zöldséget, takarmányt próbálják értékesíteni, hogy megteremtsék a kenyérrevalót.

„Havi ezerkétszáz hrivnyából nem lehet megélni – panaszolja a 74 éves Misa bácsi Beregszászról, aki használt konyhai eszközöket, csavarokat és dekorációs tárgyakat árul, amelyek dédszüleink idejében lehettek divatban. – Kedvezményesen járok a vonattal heti kétszer. Az árut kéztől veszem otthon, helybéliektől, ráteszek pár hrivnyát, úgy próbálom eladni. Persze nem mindig éri meg kijönni. Ma még egy szelet zsíros kenyér árát sem kerestem meg, de egy kis pluszt akkor is össze kell kaparni valahonnan. Negyven évet dolgoztam, hogy most tízezer forintnyi hrivnyából tengődjek havonta. Magyarországon az utcaseprő többet keres ennél. De nincs mit tenni. Próbálunk életben maradni.”

„Nem vagyunk mi mindig így elkeseredve – pirít Misa bácsira a hatvan év körüli Frigyes. – Van, amikor azt érzem, kedvtelésből járunk ki ide a Beregszászi és a Nagyszőlősi járás településeiről. Van, aki horgászik, mások gombásznak, mi meg idejövünk embereket nézni, ismerősökkel találkozni, beszélgetni. Persze igyekszünk valamit eladni is abból, amit épp magunkkal hoztunk.”

A piac szélén sátrakban új holmikat: ruhaneműt, tanszereket, bútorokat, függönyöket árulnak. A széles választék és az alacsonyabb árak miatt messzebbről is megéri egy-egy bevásárlókörutat csapni – állítják a helyiek. Lábunk belesüpped a kaviccsal felszórt talajba. Odébb szakadt cipőben, foszlott ruhában hegedül egy vén muzsikus. Mintha egy elvarázsolt városrészen járnánk, ahol – még a kárpátaljai viszonyokhoz képest is – évtizedekkel ezelőtt megállt volna az idő.

Miután lerázzuk magunkról a nosztalgiát, visszaténfergünk a sínek közé, ahol egy porcelánáruson akad meg a szemünk. Hollóházit, Zsolnayt, gyönyörű kerámiákat árul hihetetlenül alacsony áron. Az ukrán férfi csak nevet rajtunk, amikor arról érdeklődünk, honnan szerzi be a tárgyakat. Örökölte – mondja végül, majd hozzáteszi: sok minden rejtőzik az emberek padlásán. Bár nem dőlünk be a mesének, vásárolunk az örökölt portékából.

Egy másik férfi pár méterre tőle hatszáz hrivnyáért, hatezer forintért szeretne „narkózis alatt lévő, veszélyes indiai kobrát” ránk sózni, de itt már kevésbé érzünk késztetést rá, hogy a pénztárcánkért nyúljunk.

Délben mozgolódni kezdenek az emberek, éledezik a Zsuzsi is. A kisvonattal érkezők összepakolják megmaradt portékájukat, felkapaszkodnak a járatra. Akik még maradnak, szabaddá teszik az utat a szerelvény előtt. A mozdony oldala néhol súrolja a kirakodott ruhákat, egy-egy árus vállát, de nincs sem harag, sem fennakadás. Egy darabig sétálunk a vonat mellett, eljátszunk a gondolattal, hogy gyalog kísérjük el az autónkig, de aztán felpréselődünk az utasok közé, és nagyon vigyázunk rá, hogy ne törjük darabokra a becses porcelántányérjainkat.