Figyeld meg – mondja egyik barátom –, amint lemegy a nap, és jótékony sötétség borul a városra, Váradon mindenki elkezd magyarul beszélni.
– Miért? – kérdezek vissza kíváncsian.
Magyarázatot adni nem tud; egyébként tőle hallom ezt harmadszorra. Legkorábban, nem sokkal a Ceauşescu-diktatúra bukása után rokonom emlegette. Megjegyzése a kegyetlen elnyomás emlékéből táplálkozott: napközben senki nem mer hangosan (kisebbségi) anyanyelvén megszólalni. Másodjára a budai kapucinus rendházfőnök figyelmeztetett erre az ezredforduló után, de ő praktikusabb magyarázattal szolgált: estére, a munka végeztével a románok hazamennek a lakótelepekre, a belvárosban csak az őshonos magyarok maradnak.
###HIRDETES###
Kora délután, vonattal érkezem meg Nagyváradra, s hamar világossá válik, hogy a jól hangzó megjegyzés mára feltehetően elvesztette érvényét: a peronon és a pályaudvar előtti Bukarest téren (az átkeresztelések lelki mozgatórugóiról külön cikkeket lehetne írni, hiszen a magyar időkben Budapest térnek hívták) rögtön magyar szó üti meg a fülemet. Megérkezve a régen látott vagy éppen ismeretlen helyre, és közben magamba szívni (jelen esetben egy határon túli, egykoron nagyrészt magyarok lakta) város atmoszféráját, bevett – apróbb fájdalmat és örömet egyaránt okozó – játékom.
A titkos beavatási szertartás során többek között a kapucsengőkön sorakozó neveket olvasgatom: a románok mellett olykor egy-egy Szabó, Tamási, Kovács tűnik fel, előfordul a nyilván a magyarból eredő Puşcaş, Moghioroşi is. Persze mindezzel csínján kell bánni: korábbi hasonló, temesvári, szatmárnémeti, zilahi tapasztalataim alapján belátom, a nevek becsapósak, olykor egészen keveset árulnak el tulajdonosukról. Találkoztam már partiumi városban olyan családapával, akit Ioan Gheorghe Chibedinek hívtak, holott színmagyar volt. A kommunizmus idején az anyakönyvi hivatalban egy túlbuzgó hivatalnok keresztelte át Kibédiből; és láthattam olyan idősebb román asszonyt, aki a Herczeg névre hallgatott, őt a Horthy-időkben „magyarosították”, azóta pedig kényelemből vagy megszokásból úgy maradt.
Még az érkezés pillanataiban megakadt a szemem a váróterem egyik képén: Teatrul de Stat (vagyis: állami színház) – hirdeti a felirat; alatta pedig rövid szöveg szerepel arról, hogy milyen küzdelem folyt a román színház létrehozásáért a XIX. század óta. Hogy a képen látható díszes falak között eredetileg magyar teátrum működött, sőt most is itt osztozik a társbérleten a Szigligeti Színház a román társulattal, a Teatrul Regina Mariával, arról nem esik szó. Hogy miért, arra a színházban tett rövid látogatásomon magyarázatot kapok, ha nem is éppen kielégítőt.
A színpadon a román társulat próbál éppen: a hagyomány szerint a nagyszínházban mindig a románoké, a kamarában pedig a magyaroké az évadnyitó premier. (A Szigligeti ősbemutatóval készül, Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című tragikomédiáját játsszák szeptember második felétől.) A hatalmas, stukkós nézőtéren hamar otthonosságérzet fog el: mintha a pesti Vígszínházban vagy a kecskeméti Katonában lennék. Persze, közös a tervezőiroda, a híres bécsi Fellner és Helmer cég elképzelései alapján egy év alatt épült meg Thalia szép palotája a legendás váradi polgármesterről elnevezett Bémer téren (ma hivatalosan a Nagy-Romániát megteremtő király után Piața Regele Ferdinandnak hívják).
– Hogy a vasúti váróteremben nem említik a színház magyar gyökerét, azon egyáltalán nincs mit csodálkozni – ezt már színházbeli ismerősöm mondja –, hiszen legtöbbször a polgármesteri hivatal sem vesz tudomást a létezésünkről. Az általuk kiadott román és angol nyelvű turisztikai szóróanyagokban a multikulturalitás nagyobb dicsőségére kizárólag a Teatrul Regina Mariát említik, rólunk mélyen hallgatnak. Nézőnk, mindettől függetlenül, szerencsére így is akad bőven.
Megtudhatom azt is, hogy a teátrum magyar múltjának és jelenének eltagadása sajnos visszatérő jelenség Váradon: a Ceauşescu-időkben az 1949 előtti magyar színházi iratanyag szándékos gyújtogatás áldozatává vált. Egyéb dokumentumoknak is nyoma veszett. A rossz tapasztalatok hatására döntöttek úgy néhány éve, hogy az épület közelmúltbeli felújításakor egy lépcsősor alatt váratlanul megtalált, 1900-ból való időkapszula tartalmát sem Bukarestbe, hanem Pestre, a Széchényi Könyvtárba küldik restaurálni, ahol nem kellett esetleges „elkeveredésétől” tartaniuk. Az ünnepélyes pergament most a színházban őrzik.
A színházból a Bémer térre kilépve (a helyi magyarokhoz, illetve a két Bihar megyei magyar napilaphoz igazodva a közterületeket mi is eredeti nevükön említjük) baloldalt a szecessziós
stílusú Astoria Szálló tűnik fel. Földszintjén hajdan az EMKE-kávéház működött, ahol a Holnap Irodalmi Társaság is megalakult (többek között Ady Endre, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula részvételével; az ő szobruk a közeli Fő utcán található). Itt ismerte meg egyébként Ady Lédát. A túloldalon Nagyvárad híres építészének, Rimanóczy Kálmánnak 1891-ben alapozott szállodája és gőzfürdője áll viharverten, omló vakolattal. Közelmúltbeli története jellegzetesen kelet-európai: Rimanóczy a hotelt azzal a feltétellel hagyta a városra, hogy nem változtatják meg a nevét, a bevételt pedig a szegények támogatására fordítják. A fürdő helyén ma bank működik, a Hotel Crişul Repedére (Sebes-Körös) átkeresztelt intézményt pedig a tilalom ellenére a város nemrég eladta. Most Butoiul de Aur (Aranyhordó) névre hallgat a pesti New York kávéházéhoz egyébként nagyon hasonló étterem-enteriőrrel rendelkező szálló. A tulajdonos egy bukaresti milliárdos testvérpár, mint a helybeliek mondják, a köztük lévő perlekedés az oka, hogy az épületet nem hozzák rendbe. Pedig a vételi feltételek között állítólag ez is szerepelt
Vendéglátóimmal a túlsó part felé igyekszünk, a városközpontba, a régi Szent László térre (Piața Unirii). A Szent László hídon kelünk át; románul is így hívják, különös kompromisszum eredményeképpen.
A városvezetés korábban nem egyezett bele Szent László szobrának újbóli felállításába a téren. Onnan a Trianont követő években vitték el a római katolikus székesegyház mellé. A szobrot az indokok szerint azért nem lehet visszatenni eredeti helyére, mert az esetleg sérthetné a többségi lakosság érzékenységét. Cserébe viszont a hidat a lovagkirályról nevezték el.
A nemrégiben gyalogosbaráttá alakított tér Köröshöz közeli részén a nyárra felújított híres szecessziós Fekete Sas Palota emelkedik. A központi részek kivételével meglehetősen elhanyagolt város jelentősebb épületeit is sorban renoválják az EU-tól kapott támogatások segítségével. A Fekete Sassal átellenben magasodó, városképileg jelentős neológ zsinagóga tatarozása például nemrég fejeződött be. Mellette viszont csatamezőre emlékeztető területet találunk: az itt állt, folyóra néző házakat 1982-ben dózerolták el, helyükre park került. Nehéz idők jártak akkoriban. A tér szélén lévő, XVIII. századi barokk Szent László-templom nem sokkal korábban csak csodával határos módon menekült meg a pusztítástól. 1964. május 17-én, a pünkösdi misén kihirdették, hogy a hatóságok másnap nekilátnak az épület bontásának. A következő öt napban másfél ezer ember: románok, magyarok, katolikusok, protestánsok, ortodoxok élőláncot vontak a templom köré, és küldöttséget menesztettek Bukarestbe is. (A hatalom ugyan meghátrált, ám államellenes szervezkedés vádjával hét tiltakozót többéves börtönbüntetésre ítéltek.)
Most újabb bontás készül a tér déli végében. A Kert utca (Str. Avram Iancu) egyik oldalát ítélte egy bicikliút érdekében több háztömbnyi hosszúságban pusztulásra a polgármesteri hivatal. Bár az épületek közül nem egy rossz állapotú – szükséglakásokat is találni itt –, ám a dózerolás újabb, végképp begyógyíthatatlan sebet ütne a történelmi városképen. A hírek nem a legkedvezőbbek: Ilie Bolojan polgármester elszánt az ügyben, az RMDSZ által összegyűjtött több mint ötezer aláírás pedig valószínűleg keveset nyom a latban. A városvezetőnek ráadásul kényelmes, 15 fős többsége van a városi tanácsban, nem szorul rá sem a magyar képviselőkre, sem a többi ellenzéki párt tanácsosára, és ezt, mint többen panaszolják, érezteti is velük. Jelenleg egyébként mindössze négy magyar képviselő ül a városi tanácsban, ami egyértelműen a belső villongások számlájára írható. Nemrégiben még hat volt, de a magyarság aránya alapján akár hét is lehetne.
– Gyerekkorom óta érezhetően megritkult a magyar szó Váradon. Akkor még a villamoskalauz magyarul kérte a jegyeket – mondja egy középkorú férfi. – Fogyunk, de legalább azzal vigasztaljuk magunkat, hogy most már arányosan, ugyanúgy, mint a többségi nemzet. Nagyváradon még minden negyedik ember magyar, de a fiatalok sajnos nemzetiségtől függetlenül mennek el a városból. A hagyományosan magyarok lakta központba pedig a lakótelepekről egyre több román költözik. Hogy esténként ki milyen nyelvet beszél, az már teljesen esetleges.
A statisztikai adatok lassú, tragikus hanyatlásról tanúskodnak: Bihar megye székhelye a hetvenes évekig magyar többségű volt, az iparosításhoz kötött erőltetett urbanizáció, a betelepítések azonban drámaian megváltoztatták az arányokat, nem beszélve a rendszerváltásról. Míg az 1992-es népszámlálás 74 225 magyart talált itt, addig a 2002-es már csak 56 830-at. A magyarság romániai nagyvárosi lélekszámát tekintve ma Nagyvárad a 2011-es cenzuson mért 46 518 fővel a harmadik helyen áll (49 425-tel Kolozsvár a második, 59 281-gyel pedig Marosvásárhely az első). A magyarok számának 1992 és 2011 között tapasztalt 39 százalékos fogyása, mint ezt Márton Jánosnak a veszélyeztetett magyar tannyelvű városi kisiskolákról és tagozatokról szóló tanulmánya megállapítja, természetesen az újszülöttek számát is érinti: 1994-ben 494, 2010-ben 330 magyar újszülöttet regisztráltak Váradon. Vagyis, hogy a szomorú statisztikát tovább soroljuk, 2004 és 2014 között az elemitől a középiskoláig a magyar oktatásban részt vevők száma közel 30 százalékkal, tehát 6500-ról 4573-ra csökkent. (Arról nem beszélve, hogy a vegyes házasságokból származó gyerekek jelentős része a román iskolát választja; előfordul ez persze magyar családok esetében is.) Nagyváradnak ma három „színmagyar”, alapfokú oktatással is foglalkozó középiskolája és egy nagy általános iskolája van, nem messze egymástól, az Olaszi negyed vonzáskörzetében. A „koncentráltság” miatt többen attól tartanak, hogy a központtól távolabb található lakótelepek román iskoláiba ékelt magyar tagozatok szép csöndben elsorvadnak.
Egy közigazgatási kísérletezgetés alig két éve ráadásul tovább apasztotta volna a magyarság arányát; ha ez húsz százalék alá csökken, akkor a romániai törvények szerint az adott nemzetiség elveszti a jogát arra, hogy saját nyelvét a hivatalokban is használhassa. 2015-ben a polgármester egyesíteni akarta a várossal a hagyományosan román többségű, közel 8000 lelket számláló Váradszentmártont. Az ügyben megtartott referendum végül a szavazásra jogosultak érdektelensége miatt elbukott, a beolvadás ötletétől utóbb a váradszentmártoni polgármester is elzárkózott. Nem tudni, mit akartak elérni az összevonással, de a románság arányszámának emelése is megbújhatott a szándékok mögött, felelik többen is érdeklődésemre, hozzátéve: mi indokolná az egyesítést, ha még az 1956-ban Váradhoz csatolt Biharpüspöki integrálása sem sikerült mindmáig? A rossz infrastruktúra, az aszfaltozatlan utak legalábbis erről tanúskodnak.
A városnak akad egy olyan különleges kincse, amelyről hosszú évszázadok óta megfeledkeztek – gyakran a helybéliek is. Ha a Szent László térről a Nagyvásár tér (Parcul 1. Decembrie) érintésével útnak indulunk, a Baross Gábor téri kereszteződésben irdatlan méretű blokkházsorba, hatalmas, 1989 után emelt ortodox bazilikába ütközünk.
Érdemes persze továbbmenni. A betonfal mögött megbújva – ha úgy tetszik, elrejtve – az olasz reneszánsz stílusjegyeit őrző, külső falain öt sarokbástyával megerősített várra bukkanhatunk. A falak ugyan ma is romosak, ám udvarára belépve egy háromszáz esztendőn át elzárt terület szépségei tárulnak elénk. A hatéves felújítás 2015 decemberében ért véget, a 87 millió lejes költség túlnyomó részét az Európai Unió állta. A bejárattal szemben elénk tűnő hosszú, kétemeletes épületet a XVIII. századtól a katonaság lakta, a két háború között román csendőriskola, a háború után internálótábor, később a milícia működött itt, de használták raktárként is. A volt kaszárnya falai Közép-Európában egyedülálló értéket rejtettek: Bethlen Gábor szinte teljes egészében megmaradt reneszánsz fejedelmi palotáját, olyan részletekkel, amelyek a gyulafehérvári székhelyen sem lelhetők ma már fel. A három fogadóterem falain csonkán ugyan, de freskók tűnnek fel, a legutolsóban pedig nyolc, többek között griffet, unikornist, oroszlánpárt, szarvaspárt, gepárdot, lovat mintázó stukkóábrázolást találunk. A reneszánsz palota Szent László akkor már romos bazilikájának köveiből épült: a hatalmas templom alapfalait azóta a régészek feltárták, a mai járószint alatt megtekinthetők mind a román, mind a gótikus maradványok. A vár kiállításai kétnyelvűek; láthatunk tárlatot a Ceauşescu-éra rekvizitumaiból, az első és a második világháború hadi relikviáiból, de a székely hadosztály parancsnokáról, Kratochvil Károly ezredesről is.
Van-e jövője, s ha van, milyen a váradi magyarságnak? Olyan kérdés, amelynek latolgatásába érthető módon senki sem menne bele szívesen a helyiek közül. A naiv sétálót mindenesetre jobb híján felderítik az emlékművekre nemrégiben felszerelt háromnyelvű ismertetők és a szintén a közelmúltban öntött Oradea–Nagyvárad–Grosswardein feliratú csatornafedelek.
