A negyedik gyertya

Négy gyertya a koszorún. Már mindegyik ég. Vigyázz, Uram a szegényekre, a gyengékre, az elesettekre, a betegekre, a magányosokra, a boldogtalan lelkekre. Várunk.

Az egyetlen égi jel, amely még világias korunkban sem vesztette el jelentőségét, a betlehemi csillag – írja Geoffrey Cornelius és Paul Devereux A csillagok és a bolygók nyelve (Saxum Kiadó, 2011) című könyvükben. Az arab és a későbbi európai asztrológusok hajlottak arra, hogy elfogadják azt a keresztény értelmezést, hogy a csillag Istentől származó természetfeletti jel volt, és ezért a hagyományos asztrológia világán kívül esik. Azonban a XVII. század elején Kepler már azt valószínűsítette, hogy a csillag a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt a Halak csillagkép végén, közel a tavaszponthoz, Kr. e. 7-ben. Kepler úgy gondolta, hogy az Úr ezt az együttállást egy nova, azaz egy új csillag feltűnésével is kiemelte.

A csillagok és a bolygók nyelve szép könyv, olvashatunk benne szakrális tájolású építményekről is, Írországtól Egyiptomon át Peruig. Ez a módszer nem sikkadt el az ősi kultúrák hanyatlásával sem. Aachenben Nagy Károly kastélyának nyolcszögletű kápolnája római fürdők fölé épült és a mai dóm közepén helyezkedik el. A téli napfordulókor délben a napsugár egy mozaikra esik, amely a trónon ülő Krisztust ábrázolja.

Elmben, a svájci Glarus kantonban egy húsz méter átmérőjű természetes sziklaalagút szeli át a Tschingelhorn-hegyet, amely a falu fölött délkeleti irányban húzódik. A legenda szerint ez az alagút, amelyet Szent Márton-nyílásnak neveznek, akkor keletkezett, amikor a szent vasalt végű botjával egy óriást tanított móresre. A napéjegyenlőségek körüli napok valamelyikén a reggeli Nap átsüt ezen a lyukon és ez az öt kilométeres fénynyaláb két percre megvilágítja az elmi templom tornyát.

Templomot soha nem építgettek csak úgy össze-vissza. Ez a tudás talán még megmaradt.

Kinézek a konyha ablakán, és látom a mindszentkállai templom kivilágított tornyát. A templomtornyok az ég felé törnek. De nem nagyzási mániából, mint a bankpaloták, hanem a közeledés vágya miatt. A másik irányban koromsötét, napok óta nincs közvilágítás. Nem nagy baj, ragyognak a csillagok. Olyan, mint száz éve, semmi fényszennyezés. Egy New York-i nem látja a csillagos eget.

Az olvasás műfaján belül kevés macerásabb elfoglaltság akad, mint albumot lapozgatni. Elszenderedés esetén még balesetveszélyes is lehet, ha beszorul az ember feje a fotelkarfa és a mű közé. A nagyalakú kommersz albumoknál még az is baj lehet, hogy a fotográfiákkal még csak elvan a szemlélődő, a krónikus helyben utazókat lenyűgözik a képek olyan helyekről, ahová aligha jut még el az életben, de a szöveg töltelék. A Zarándokhelyek képekben (Alexandra Kiadó, 2011) című kötethez egy Friedemann Bedürftig nevű szerző írta az olvasnivalót, nyilván jókedvében. Bedürftig történész és germanista, abból a joviális fajtából, akit valószínűleg órákig lehetne tátott szájjal hallgatni egy előadóteremben, vagy egy jobb kocsmában. Annyit ad ki magából, amennyi egy népszerű-tudományos kiadványhoz szükséges, de azt korrekten és szórakoztatóan. Egy ilyen albumban persze az a legjobb, hogy megdobja egy kicsit a keservesen gyönyörű elvágyódást, bele a szakrálisba. Néha nagyon jó lenne lelépni. Csíksomlyóra (na ez speckó hiányzik a műből), Rómába, vagy Betlehembe. Az El Caminón már dugó van a terepjáróktól, de ez sem feltétlenül baj, jobb későn, mint soha, gondoljunk csak Pálra.

Őt is jó olvasni ilyentájt. És Bach hetvenedik kantátáját hallgatni, csutkára tolva a hangerőt. Hadd vigyen.