1895 december 28-án Párizsban a Lumiere fivérek megtartották a világ első mozielőadását. Alig néhány hónappal később Budapesten is megnyílt az első Ikonográf.
Tapolca ekkor 5800 lelkes polgárosodó község volt, ahol élénk szellemi, kulturális élet folyt. Az első vándormozis 1910-ben verte fel sátrát a mai Városháza előtti téren. Nagy buli lehetett. A mozgás mámora.
1913. június 22. A Balaton környéki mozihíradó plakátjai előadásokat hirdetnek özv. Kovács Györgyné kerthelyiségében, Tapolczán. Ez lehetett az igazi. Árnyas fák, kockás abroszok, csapolt sör közepes, kemény habbal és peregnek a filmek. Aztán 1913. október 12-én a Pannónia szálloda nagytermében megkezdődtek az állandó mozgó-színház vetítései. Ennek mindjárt száz éve.
Egyébként a környéken még Kővágóörsön is volt mozi (meg zsinagóga is), mert volt idő, amikor az emberek a gyerekeiket simogatták és nem a telefonjukat és vasárnap elvitték őket a templomba, fagyizni és moziba.
A javíthatatlan romantikusok a múltba vágynak. De a múlt itt van és sose lesz vége.
Tapolcára megyünk hát moziba. Az épületet kívül-belül folyamatosan és fokozatosan újították fel, szép. Lehet benne internetezni és valamilyen általam ismeretlen oknál fogva egy serlegbolt is üzemel benne. Viszont nem akarnak rám sózni közvetlenül mellette sem hamburgert, sem bugyit. A jegy feleannyiba kerül, mint Budapesten, ráadásul négyen vagyunk és hármat fizetünk. Nem mindegy. Pattogatott kukorica nincs, nem zörög a majom.
Véletlenül bukkantunk rá a moziműsorra, a döbbenet teljes. Hatkor Woody Allen Éjfélkor Párizsban című legutóbbi filmje, nyolckor a Rumnapló, Hunter S. Thompson regényéből. Azonnal felállítok egy mozgó bukméker irodát, arra lehet fogadni, hányan leszünk a nézőtéren, a közízlés ismeretében magam húszra saccolok. Végül velünk együtt huszonketten ülünk a székeken.
De nem ez a lényeg, hanem az, hogy bevállalták, idehozták, levetítik és nem csak az agyatlan hollywoodi ótvar roncsolja az agyakat. Aki itt a műsortervért felel, annak van ízlése és szíve. Mert itt is lehetnek olyanok, akik nem ülnek be egy film felére és ettől az az érv sem tántorítja el őket, hogy még csak a főcím megy és az is svédül.
Ezek után kimondom : Az éjfélkor Párizsban Woody Allen legjobb filmje az imént beidézett Annie Hall óta. Egy bűbájos, nosztalgikus, romantikus, intellektuális kaland, briliáns humorral. A színészek lubickolnak, az úszómester pedig ismét elemében van. Owen Wilson mint ha Alvie Singer alteregója lenne, a gesztusai, de még a hangja is a huszonvalahány évvel ezelőtti Allent idézik, mínusz Kern András. Marion Cottillard Picasso csajának szerepében ellenállhatatlanul gyönyörű, Kathy Bates pompás, mint Gertrude Stein (Yes, Gertrud), Adrien Brody pedig egyszerűen zseniális, úgy is, mint Salvador Dali. Ja, és Sarkozynét is elnézegetném még egy ideig, amint idegenvezet a Rodin Múzeum kertjében. Legalábbis Gondolkodóba ejt. Arról van szó ugyanis, hogy egy amerikai író a menyasszonyával és annak borzalmas szüleivel Párizsba utazik az esküvő előtt. Amiből persze nem lesz semmi, a két ember tűz és víz. Hősünk szarik Malibura, legszívesebben Párizsban maradna egy padlásszobában és az esőben sétálgatna, amire a film végén lesz is alkalma egy vörös hajú lánnyal, aki véletlenül úgy néz ki, mint a fiatal Mia Farrow. És van még egy dilije, a húszas évek világa. Ez is megadatik, éjszakánként visszakerül az időben és együtt bulizik Fitzgeraldékkal, Hemingway-el, Dalival, Bunuellel és tettestársaikkal. Adriana (aki Picasso mellett Braque és Hemingway nője is volt) viszont vissza menne a Belle Epoque-ba, a századfordulóra, az aranykorba. Az éppen ott ücsörgő Matisse-ék viszont húznának egyenesen a reneszanszba, hogy együtt festhessenek Michelangelóval.
Woody Allen filmje arról szól, hogy mindenki szívesen lelécelne a maga elviselhetetlen korából, de a múltnak nincs vége. Persze magam se sokat tétováznék, hogy facebook, vagy egy vödör abszint Arthur Rimbaud-val, de ne felejtsük el, ha eszünk egy tányér levest Krúdyval, ő közben visszavágyik azokba az időkbe, amikor még rendes levest lehetett kapni.
Idén a legjobb forgatókönyvért járó Oscart Woody Allen kapta. A díjátadóra természetesen ezúttal sem ment el. Minek is? Hogy megmutassa a legújabb szemüvegkeretét? Nyilván fújt egy jót helyette.
A Rumnaplótól már nem mentem ennyire a falnak, bár tagadhatatlan, hogy akadnak briliáns pillanatai, mint például a hogyan vezessünk a hátsó ülésről egy Fiat 500-ast, vagy amikor a fejek szétcsúsznak a szemcsepegtetéstől és a Hitler-beszéd se kutya szeretkezés közben, a Szörnyeteg nevű kakas megvuduzásáról nem is beszélve. Mindez azonban nem felejteti el a tényt, hogy Bruce Robinson forgatókönyvíró-rendező szétcseszte a regényt. Ha Thompson élne szétdurrantaná a valagát egy Lugerrel, de még az öreg cimborának, Johnny Deppnek is jutna belőle.
A gonzó (nézzük most azt a definíciót hogy : a tényeket a fikcióval vegyítő, a tárgyilagosságot a szubjektivitásnak alárendelő zsurnalisztikai metódus) atyja ugyanis piszok dühös lenne ha látná, hogy egyszerűen kiírták a sztoriból az egyik főszereplőjét, a csaját pedig teljesen indokolatlanul átpasszolták valaki másnak. Pedig a Rumnapló anélkül is üvöltött a megfilmesítés után, hogy összevissza műtögetnék a korpuszt és bár egy későn megjelent korai műről van szó lehetett volna ez is egy Félelem és reszketés Las Vegasban-szerű durranás a vásznon, igaz, ahhoz egy Terry Gilliam kellett.
A Rumnapló van annyira jó regény, hogy teljesen elkúrni nem lehet, bár majdnem sikerült. A legfontosabb felvetések azért megmaradtak. A szociális ivás határmezsgyéjén kerengő Kemp dühe a rohadékokkal szemben és a nyomdafesték mámorító illata.
Hogy iszik ki valaki 161 miniüveget a minibárból, már miután pzdorjává zúzta a cuccot? 470 %-os alkohol nincs. Dehogy nincs. És fel lehet vele gyújtani egy zsernyákot.
