Az amcsik már mindjárt nem írnak kézzel az iskolában sem, hamarosan lenni sok-sok szép, analfabéta, kövér gyerek. Aztán a saját nevét sem tudja majd leírni, odabiggyeszt két ikszet és megnyomja a gombot. Droid irányít droidot. Olvasni meg már nem olvas a korszerű ember, képernyőre mered. Az emberi kapcsolatait pedig felváltotta a Facebook.
Hol sötétség van, mindenki szem a láncban. Így lesz vége a fehér ember civilizációjának, nem bummal, nyüszítéssel, ahogy azt T. S. Eliot méltóztatott mondani. A lánc meg így néz ki: primitívnek nevezett vidám törzs pásztorkodik ősi földjén, alatta a mélyben ritka fém. Mivel kell a számítógépekhez és a mobiltelefonokhoz, hirtelen megjelenik néhány súlyosan bedrogozott, folyamatosan megerőszakolt gyerekkatona modern ismétlőfegyverekkel és vérfürdőt rendez.
Törzs kiiktatva, és ennek a kormányzó, mélyen demokratikus elkötelezettségű párt vezetője, az őrvezetőből lett köztársasági elnök is örül, nincs velük több macera. Jön a multi, megveszi gyöngyökért a nyersanyagot, lehet újabb fegyvereket és drogot venni, gyereket felspécizni, másik törzset elüldözni, mészárolni. Multi széttárja karját, ő nem is tudta, másik gyerek pincében gépet összerakja, felhasználó örülni, majd bedöglött gép menni vissza Afrika, képezni veszélyes hulladék.
Abban a házban, lakásban, ahol nincsenek könyvek, szépen lassan megszűnik az élet. Talán fel sem tűnik, a zombiknak meg már mindegy. Pedig megbotlani könyvkupacban a legjobb. Felvenni, belelapozni, vasárnapot megtölteni. Van úgy, hogy csak egy-egy mondat, egy órácska erejéig. Aztán tovább egy másikhoz.
Helyben utazáshoz a National Geographic Traveller sorozata. Horvátország, Prága és a Cseh Köztársaság, Nápoly és Dél-Olaszország (Geographia Kiadó, 2012). Múlt, jelen és reménybeli jövő. Emlékfoszlányok és álmodozások. Ha minden jól megy, hamarosan újabb, valóságos cseh-morva turné következik, mert ismét dokumentumfilm-fesztivál lesz Jihlavában. Idén át kellene ugrani Telcbe, megnézni az UNESCO-listás várost, a főteret, kacsákat etetni a piactér mögötti Stepnicky-tónál. Eddig valahogy mindig kimaradt, pedig a tavak és a kacsák fontos dolgok, a Balatonnál lakom és szerettem a Zabhegyezőt. Csehország meg nem csak sörből és Hrabalból áll (csak majdnem) a Telcbe vezető út (Cesky Krumlovból) csupa halastó, kastély, vár, folyó, hegy és pompás főtér. Látom magamat egy csavart pestisoszlop tövében ücsörögni, és ez jó. Mint Dél-Dalmáciában a forróságban egy lépcsőn. Az a furcsa, hogy bármelyik lépcsőn. Nápoly az örök szerelem (az egyik), sosem láttam, de érzem. A dél géniuszának egyik csúcspontja. Nápolyt látni és
Kár az átlag amerikai olvasási kedvéért, íróik elsőrangúak a prózában és annak minden válfajában, Fitzgeraldtól Stephen Kingig, oda-vissza. John Irvinget nagyon szeretem. Természetesen a Garp szerint a világ óta, aztán a cím bele is ment a világköznyelvbe, ma már mindenki szerint a világ ilyen, vagy olyan. Az ő univerzumában bizarr figurák még bizarrabb helyzetekbe keverednek, de az extremitás nem cél, csupán eszköz. Tavaly két kötettel is bővült a Cartaphilus életműsorozata, magyarul is olvasható az Árvák hercege és a Fohász Owen Meanyért. Utóbbi főhőse egy furcsa hangú, gnómszerű fiú, aki a regény kezdetén egy baseballmeccsen eltalálja legjobb barátja szépséges és mindig vidám anyját, aki azonnal szörnyethal. Mivel Owen szerint sincsenek véletlenek, az eset után úgy tekint magára, mint egyfajta eszközre Isten kezében. A komikus, kigúnyolt, lenézett srácból végül valóban Isten ostora válik, tragikus hős az ötvenes-hatvanas évek amerikai álmában. Haruki Murakami kedvenc amerikai írója azonnal foglyul ejt a sztorival, aztán nem is ereszt, de kalandozás közben is pontos, mint egy svájci vonat. Például a figura megjelenítésében. „Ő maga is jóformán sírkőszínű volt, a bőre félig elnyelte, félig visszaverte a fényt, akár a gyöngy, úgyhogy néha egészen áttetszőnek tűnt, főként a halántékán, ahol a kék erek is átütöttek.” Rendben, már látom is, mehetünk tovább.
Irving az Árvák hercegében is provokál, de közben a mese dickensi. Homer Wells egy árvaház lakója, de az intézet igazgatója hiába próbálja feszt örökbe adni, mindig visszatér. Morbid hűség Maine államban, ahol King hősei rettegnek folyamatosan. Aztán mégis nekilódul a világnak, eljut a Tengernéző almáskertbe, megtapasztalja a szeretetet, de túllő a célon és beleszeret legjobb barátja feleségébe. Abból meg csak a baj van. Nem bírom a képregényeket. A kommersz többnyire erőszakos, ostoba és felületes és mindezekre nevel, a művészi meg nem köt le. Tehát a komplett műfajjal van bajom Amerikától Japánig, vagy még nem találkoztam jóval, ami meg az én hibám.
Tarantino meg a haverjai egész jól felnőttek rajta, de az egész valahogy olyan távol esik az európai kultúrától, mint Makó Jeruzsálemtől. Szegény Harry Pottert is utáltam eleinte, mert minden gyerek kezében az volt az Egri csillagok és a Pál utcai fiúk helyett, aztán rájöttem, hogy legalább olvasnak, aztán meg talán. Majd odáig jutottam az egyedfejlődés rögös útján, hogy az Alkonyat-trilógiát már kifejezetten szerettem, anélkül, hogy a sznobabb énem bemagyarázta volna, hogy biztos Shelley és Byron miatt, meg mert jó bedobni egy Campari-szódát a Spanyol lépcső mellett, ahol mégis csak legördült Gregory Peck az angyali Audrey Hepburnnel egy Vespán, de hagyjuk is. És így voltam A leleményes Hugo Cabret-val (Libri Kiadó, 2012) is. Brian Selznik könyve tényleg rendkívüli a rengeteg fura illusztrációval és a kevés, ám boldogan gyerekkoros szövegével. A leleményes Hugo egy forgalmas párizsi pályaudvaron él teljes titokban, majd megismerkedik egy bűbájos kislánnyal és egy pokróc modorú játékboltossal és jönnek a kalamajkák. Kezdő olvasóknak pompás mulatság, de a gyakorlottabbakat is elvarázsolja, ha hagyják magukat. Persze film is készült belőle, de az nincs összefűzve jó kis cérnával.
De a mozi egyébként otthon is megteremthető, mert ahogyan H. Alcofrisbas professzor írja rövid bevezetőjében: A most következő történet 1931-ben játszódik, Párizs tetői alatt. Itt fogsz találkozni Hugo Cabret-val, aki egyszer, nagyon régen, felfedezett egy titokzatos rajzot, ami örökre megváltoztatta az életét. De mielőtt lapoznál, szeretném, ha elképzelnéd magad, ahogy a sötétben ülsz, mint a moziban, egy film kezdete előtt. A vásznon hamarosan felkel a nap, a kamera szélsebesen ráközelít egy pályaudvar épületére a város közepén, és te vele együtt suhansz át az ajtókon, a csarnokban nyüzsgő emberek közé. Egyszer csak észreveszel egy fiút a tömegben, ő pedig elindul a pályaudvar árkádjai között. Kövesd, mert ő Hugo Cabret. Rengeteg titka van, és éppen arra vár, hogy elkezdődjön a története.
Kalandra fel, ez már majdnem J. F. Cooper. Hau, testvéreim. Közben beborult az ég.
