Jó nap ez az életre

Olaszok hihetetlen kalandjai Szarajevóban, a zene mindenkié, tengerre, magyar, a város utánam nyúl, avagy milyenek a dalmát férfiak. És persze a nők. Újjászületés és újraértelmezés délen.

– Hívj, amikor csak akarsz, bármilyen ügyben, én úgyis ülve alszom a fotelban
– Miért, nincs ágyad?
– Nem szeretek fekve aludni, a szememben érzem a szívemet
(Margaret Mazzantini: Újjászületés)

A könyvek néha véletlenszerűen, ám logikusan követik egymást, egybefolynak, feleselnek, hogy aztán minden a helyére kerüljön. A tébolyult szarajevói éjszakában kiolvasom Andric Híd a Drinánját, amellett, hogy iszom minden sorát, többet tudok meg belőle Boszniáról, az örökös háborúság gyökereiről, mint a történelemkönyvekből, arra gondolok, hogy átugrom Visegradba, hogy jól megnézzem magamnak azt a hidat, ami ott áll évszázadok óta, összeköt és szétválaszt és persze Kusturica álmát, Andricgradot, aztán ugyanazzal a lendülettel előkapom a hátizsákból a másik regényt, amit magammal hoztam. Margaret Mazzantini, Újjászületés. A későbbiekben ezt sem nagyon tudom letenni.

Az Írországban született olasz írónő könyve bátran adagolja az érzelmeket, néhol katartikus részekkel bombáz, kíméletlen és őszinte. Még akkor is felborítja az olvasót, amikor visszafogott, már-már szemérmes. Így vagy úgy, de mindenki a saját életét írja. Nem tudom, Mazzantini mennyit merített magából, de hogy sokat ad magából, az bizonyos. Mindenesetre többet megtudok tőle a nőkről, mint mondjuk Elfride Jelinektől. A regény cselekménye nagyrészt Szarajevóban játszódik, többnyire az ostrom alatt. A főhősnő eredetileg az Andricról írott doktorija miatt látogat oda, de sorsa végzetesen összefonódik a városéval. Szerelem, háború, gyerek utáni vágy. Felzaklat, leteszem. De olyan, mint a csokoládé, alig várom, hogy újra nekiessek.

Kell egy kis üres idő, egy vékony fátyol Kell, hogy Isten melléd álljon, és elfogadjon az elhasznált lelkeddel együtt. Kell, hogy egy napon tudtodon kívül segítsen újra megtalálni az egyensúlyt jó és rossz között. (Margaret Mazzantini: Újjászületés)

A szarajevói filmfesztiválban többek között az a jó, hogy Dubrovnikban fejeződik be. Kinyújtja a karját a tengerig, fejest ugrik a fehér fénybe és átöleli a napot. Jelképes gesztus ez, még ha három abszurd határon is kell átkelni néhány kilométeren belül. Neumnál többnyire csak integettek a határőrök az autóknak, hogy mehetnek, most hosszú sor. Már Metkovic előtt is volt egy afférom, az ottani közeg, egy hidrogénszőke asszony szinte üvölt, hogy lejárt a személyim. Angyali mosollyal megmutatom neki, hogy majd egy hónap múlva. Ezen még jobban feldühödik, semmi „dobro dosli”, pedig ő az első élmény, ami ugye fontos. Neumnál még rosszabbul járok, átnézik az egész autót. Összevissza turkálnak a személyes holmijaim között, semmi titkolnivalóm, de érzem, hogy összeugrik a gyomrom és kezd elborulni az agyam, visszarepülök az időben a csehszlovák–keletnémet határra. Amikor a szárított levendulához ér, felcsillan a szerv szeme, beleszagol, aztán kifejezetten csalódott képet vág, mint egy gyerek. Növényhatározás egyes, leülhetsz, Isten hozott az Európai Unióban. Nyaljátok ki a Schengen! Még legalább egy percig duzzogok, hogy ezért kár volt tíz éven át hájpolni őket, aztán beleolvadok a nagy kékségbe.

Andricra gondoltam, arra a beteges magányra, amely megközelíthetetlenné, paranoiássá tette. Az utolsó interjúiból az érződött, hogy idegesítik a kérdések, és torkig van a saját munkásságával , mintha megbánta volna, hogy túl sokat árult el önmagáról. És egyszeriben mintha megértettem volna valamit, amit eddig soha. Megesik, hogy az öregedő ember egy ponton túl már csak szűkmarkúan, fukarul ad magából a világnak, mert soha nem kapott igazi viszonzást. (Margaret Mazzantini: Újjászületés)

Végül kettesben maradtunk a tengerrel. Kitárt karú elájulás, lebegés a hullámokon, a nap szivárványszínű köröket éget a szemhéj alá. Visz a flow, transzcendentális meditáció.

Legújabb szarajevói barátaimmal a tengerparton ismerkedem össze. Rövid ideig tartó kölcsönös udvariaskodás, aztán mintha már évek óta ismernénk egymást. Holtig tartó tanulási periódusom újabb jelentős állomása.

Nevezzük őket Sandrának, Anának és Gojkónak. Sandra és a barátai még a jugó időkben felfedeztek egy majdnem teljesen elnéptelenedett halászfalut, nyáron odajártak, sátraztak, gitároztak, söröztek, boldogok voltak, fiatalok. Kutatómérnök lett belőle, a kollégáival azon dolgoztak, hogy a lézeres távcsövekkel jobban lehessen látni a sötétben. A kísérlet sikerült. Még néhány év és a csetnikek ezeknek a távcsöveknek a segítségével szedték le sötétedés után a kimerészkedőket. A férje mozlim volt, a lánya, Ana gyönyörű vonásokat örökölt. Ana férje, Gojko, mint egy szamuráj, pompás basszbariton hanggal, de nem énekel, dobos egy metálzenekarban. A vezetékneve szerb. Sandra horvát katolikus. Na, akkor ők így együtt most hova álljanak?

Sandra az ostrom alatt kimenekítette Anát Szarajevóból, egyenesen Franciaországig. Pontosabban Korzikáig, gyakorlatilag ott nőtt fel, a helyi maffia védnöksége alatt. Sandra maradt a pokolban. Ahol, amikor a férfiak elmentek harcolni, a nők a kórházakban dolgoztak, vagy tüzelőt és élelmet kerestek, az öregek pedig már nem bírták, a gyerekek hordták a vizet a sörgyárból, át a fedezék nélküli hídon. A csetnikek szerettek gyerekekre lőni. Igaz, anyákra is, de csak azért, mert a gyerekek fura arcot vágtak, amikor kilőtték mellőlük az anyjukat. És ezt jól lehetett látni a távcsövekkel. A tízéves Gojko a két tízliteres kannával cikcakkban futott, át a Miljacka felett.

Soha nem találkoztam optimistább, vidámabb emberekkel.

Zenékkel ismerkedünk. Gojko javaslatára először átesünk a Motörhead Ace of Spades című alapvetésén, állunkat felszegve bólogatunk lendületesen. Aztán szép, fájdalmas szarajevói dalokat hallgatunk, én székit és kalotaszegit mutatok nekik, elmesélem, honnan való a zene. Szó esik még a törökökről, a monarchiáról, Trianonról, Jugoszláviáról és persze a máról.

Szeretem Szarajevót, mondom. Jó is az, mondják, csak éppen a fene nagy multikulti Európának szól. Szarajevó nem multikulturális város, hanem mozlim. Menjek el egyszer ramadánkor! Azonkívül tombol az erőszak, mindenkinek van fegyvere és nem fél használni, posztháborús szindrómában szenvedő bekattant veteránok tolják a cuccot, nincs munka, nincs jövőkép. A politikusok hülyék, mindent elborít a korrupció. Hárman vagy egy tucat nyelven beszélnek, egyetemet végeztek, mégis alig van lehetőség. Nincs panasz és önsajnálat a hangjukban, csupán árnyalják kissé a visszajáró turista lelkesedését.

Másnap reggel szakad az eső, minden szürke és barátságtalan, süvít a szél. Ana hoz egy kávét, leteszi az asztalra. Jó nap ez az életre, mondja kozmikus mosollyal az arcán. Kap érte egy atyai ölelést. A Balkánon a nő Ana szavaival élve privát territórium, de a szamuráj ott mosolyog mellette, mire ő is kap egyet. Elég nehézkesen, gyanúsan krákogva búcsúzunk. Még hetekig élek az erejükből.

Arról meg, hogy milyenek a dalmát férfiak, majd legközelebb.