Mivel a bukaresti vesszőfutással kapcsolatban egy pillanatra sem estem bele az értelmezhetetlen előzetes hurráhangulatba, nem ért meglepetés. Így aztán csalódás is csak épphogy. Még a sorozat kezdetén megírtam, hogy adott esetben odaérhetünk a harmadik-negyedik hely valamelyikére. Így is lesz.
A produkció is pontosan olyan volt, amilyen lenni szokott, nem ez az első telefosott nadrágú válogatott magyar társaság, amit Bukarestben láttam. Ugyanaz a nóta, csak egy kicsivel még több zselé, fodrász és tetkó. Még nagyobb arcok, még nagyobb lóvék, több összetört sportkocsi. Borzalmas csapat a közönségének egy borzalmas részével, akik miatt ép erkölcsi érzékű ember akkor sem járna meccsre, ha létezne magyar foci. Megérdemlik egymást. Kultúrfölény, mi?
Először is kérjenek bocsánatot, ez az alap. Mert öt-nullra is ki lehet kapni, de a szégyenteljes töketlenség egy másik kategória. Férfi így nem viselkedik. Aztán ajánljanak fel egy nagyobb összeget egy bukaresti kutyamenhelynek.
Végül pedig vigyék el őket egy Manu Chao-koncertre, a héten lesz még Zágrábban és Belgrádban is. Először is végre hallanának rendes zenét is, és megtapasztalnák, hogyan kell viselkedni egy fellépésen. Hogyan kell felszántani a színpadot, vagy a pályát (a kettő ugyanaz), milyen egy igazi sztár, aki tudja a helyét a világban, és felelősséget érez másokért, milyen az igazi közönség, hogyan működnek együtt, miként áramlik közöttük az energia, a valódi szeretet, és mi az, hogy alázat, tehetség, teljesítmény.
Addig is záróra. Először oktatás, nevelés, erkölcstan, történelemórák. Aztán annak a rendkívül bonyolult feladatnak az elsajátítása, hogy miként juttassuk el a labdát a legközelebb álló társunkhoz. A parasztvakításból pedig egyszer és mindenkorra elég. Megfogta a fiúkat a korán bekapott gól, meg a többi hülyeség. Megfogta, mi? Volt még hátra nyolcvannyolc. Azért akadt egy szép pillanat is. A fiatal, életerős magyar labdarúgó lába begörcsölt, nyilván a nagy terheléstől. A román odament hozzá és befeszítette a lábfejét. A rohadt, mocskos, oláh cigány állatja, aki lenyúlta Erdélyt.
Elképesztő sötétség van itt a fejekben. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy futballstadionban kell valagba rúgni Trianont, ám tegye. Például megteheti, hogy a szívét, a lelkét, a beleit kirakja a gyepre. Hogy a szétfütyült Himnusz és az 1918 feliratú táblák (amelyekről az UEFA-seggfejek alighanem azt gondolták, hogy Piturca faterjának születési évét jelezték) ellentételezéseként nem a szektort bontja le, mint egy behisztizett pávián. Ez a kultúrfölény, jelentsen bármit is.
Manu kiment a barátaival a színpadra, és közel három órán keresztül egy perc pihenést sem engedélyezett sem maguknak, sem a csodálatos közönségének. Ötvenkét évesen.
