„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.” (Allen Ginsberg)
Amikor én haldokoltam egy ideig (néhány hónap egy befejezetlen mondatból), az Őz mindennap felhívta telefonon a feleségemet. Pedig volt baja elég, mint mindig. Soha nem felejtettem el neki. Most meg persze rohadtul sajnálom. Nyilván elsősorban magamat.
Senkit nem lehet megmenteni magától.
Orvostudományi csoda volt. Így aztán élhetett volna még vagy harminc évig, mint Keith Richards, csak nem volt rá pénze. Csepelről macerásabb.
Az Őzről őrzött emlékeim egytől egyig szürreálisak. Zaklatottak voltak a körülmények. És ebből csak – ahogy Szentjóby Tamás írja – pszichedelikus szervezéssel lehetett kimenekülni. És röhögéssel, ami már önmagában véve kábszer. Hát még, ha iszol rá.
Hogy mi az a pszichedelikus szervezés? A fennálló giccs melegágya. Ne fogadd el a status quót mint realitást. Tudatosan vidd át a gyakorlatba, hogy az összefüggéseket le sem kell rombolnod, azok eleve másként vannak. Párhuzamosan. Célozz mellé, mint a zen íjász. Ha nem akarsz látni valamit, nézz rá. Ha kénre van szükséged, érdeklődj méz után, ha nyugaton akarsz élni, élj keleten, kacsa helyett egyél rágógumit, ha tanítani akarsz, felejts el mindent, ha felejteni akarsz, magolj be mindent, ha ki akarsz állítani, terjeszd, hogy nem akarsz kiállítani, ha autoriter vagy, válassz magadnak kormányt, hogy leszokj magadról, ha azt hazudja a feleséged, hogy a lányod mástól van, azonnal csinálj egy fiút egy másik nővel, hogy biztosítsd az utódlást, ha azt hazudja a fiúd, hogy nem a pénzedért szeret, hanem a püspöklila bársony ajkadért, tarts selyemfiút, ha interjút adsz a bolsevizmusról, a nácizmusra válaszolj, ha halhatatlan akarsz lenni, ne fizess katonaadót, ha taxit akarsz hívni, hívd fel Eleni Taxidut, a Mediterrán Nem-művészet-művészeti Sztrájkbizottság tánckarának primadonnáját. De ha fázol, okozz tüzet, hogy kiderüljön, itt sincs összefüggés, mégis működik. (Szentjóby)
Őzike tudta ezt remekül. Utolsó találkozásaink egyikén – a Dönci temetésén, ami már önmagában olyan volt, mint ha Alice Cooper durván begombázott volna Csodaországban – hófehér cérnakesztyűben gitározott. Na jó, nem mindenhol volt hófehér.
Csodajó szövegeket írt. Ilyeneket például:
Úgy halunk meg, ahogy éltünk,
Minket nem zavar a társas magány,
Pedig mi is lehettünk volna arany sarkantyúk
Isten vágtázó lován.
De Őzike olyan fej volt, aki asztalnál talán még jobban élt, mint színpadon. Anti-Menuhin. Verte az Isten, rúgta a lova, könyörtelen küzdelmet folytatott a démonaival, ment a bunyó rendesen, de szívós volt, mint Joe Fraizer a tizenkettedik menetben. Egyszemélyes önkínzó tehetségkutatás, ez ment reggeltől estig. Mégsem láttam talán soha szomorúnak. Azt ránk hagyta, mint most.
Megalapította a legviccesebb nevű magyar zenekart, az Ugatha Christie-t, aztán meg a Vidámparkot. Aznap halt meg, amikor nekiálltak szétszedni a budapestit.
Amikor a Sziámi kiadta Őz Zsolt regényét, a Rakenrollt, napokig a röhögéstől vinnyogva olvastam fel belőle részleteket a családomnak. Ez már a második verzió volt, az első kéziratot a szerző ottfelejtette egy kocsmában. Másodjára azért sikerült, mert bezárták egy stúdióba, és nem engedték ki, amíg nem végzett. Aztán elvették tőle a művet, mielőtt megint baj lett volna.
Gondoltam, ezen a helyen idézek belőle valamit, de abbahagytam a keresgélést. Valaki elfelejtette visszahozni. Viszont aki szerette, kommentelhetne egy részletet. Ennek legalább lenne valami értelme.
Őzike meghalt, úgy képzelem el, hogy lombok takarják, nyulak futkosnak körülötte, miközben esik az eső, bele egy üres söröskorsóba.
