Magabiztosságomat arra alapozom, hogy legalább húsz éve és ezenbelül kétévente megjósolom, hogy válogatottunk hányadik helyen végez majd a csoportjában, hogy aztán majd úgy is legyen. Ebből a szempontból jobban hasonlítok a néhai Csurka Istvánra, mint szegény Lengyel Lászlóra. A jövőbelátáshoz egyébként nem kell sok ész, csak a jelen ismerete, némi realitásérzék és a felhorgadó hurráoptimizmus kordában tartása.
Amikor még csak kalapban voltunk (valami csoda folytán a másodikban), felállítottam egy optimális csoportot, ahonnan az új rendszer szerint komoly esély kínálkozna másodikként azonnal kijutni, és egy horrort, ahol komoly bruszt menne a negyedik helyért.
A verzió: Görögország, Magyarország, Szlovénia, Lettország, Azerbajdzsán, Liechtenstein.
B verzió: Hollandia, Magyarország, Szerbia, Lengyelország, Izland, Kazahsztán.
Valóságverzió: Görögország, Magyarország, Románia, Finnország, Észak-Írország, Feröer-szigetek.
Innen elcsíphető a legjobb harmadik helyezett pozíciója, vagy legalább egy olyan, ahonnan összefuthatunk egy verhető csapattal.
Ez tényleg a most vagy soha alapesete.
Először persze kell egy csapat. Miután legjobbjaink pofozógépeknél, vagy az isten háta mögött, vagy másodosztályokban, vagy egyáltalán nem játszanak, a hazai bajnokság meg olyan, amilyen, ez nem is olyan egyszerű feladat. Különös tekintettel a védelemre, amely ugye szerzett már néhány felejthetetlen, tragikomikus pillanatot a közelmúltban.
Aztán meg el kellene magyarázni végre pontosan ezeknek a luxusautó- és tetoválószalonoktól a fodrászkellékesig támolygó fiatalembereknek, hogy mi az az izé a mezükön, úgy szívtájékon.
Erre a feladatra Attila alkalmasnak tűnik, ha látja, hogy megint összefosták magukat Bukarestben, nyilván Ploiestiig kergeti őket egy öltözőpadot lóbálva.
Mert afelől szemernyi kétségünk se legyen, hogy a románok úgy mennek majd, mint ha vereség esetén húsz év letöltendőt kapnának a Duna-deltában. Ez elég szomorú, de így alakult történelmileg, hogy egy Grósz Károly-i gondolattal éljünk.