A Dunánál

A negyedik éjszaka azért már goromba volt. De egy katonai támaszponton nem könyörög az ember kegyelemért.

Mert az úgy van a Mediawave-en, hogy mondjuk éjjel kettőkor vége az előre látható programoknak, lehetne elsétálni. És akkor elkezdődik az élet. Minden sarokban húzza valaki, andalúzok, magyarok, cigányok vegyesen és rettenetesen jól. A komáromi Monostori erődnek rengeteg sarka van.

De egy bizonyos kor fölött már mindennek ára van. Az ötödik reggelen, mintegy másfél órányi pihentető alvás után lebotorkálok a szobából egy frissítő cigire, a következő jelmezben: thai jellegű halásznadrág, enyhén viseltes póló, amelyen egy gigantikus kosfej látható, rajta Cult felirat, decensen klaffogó vietnami papucs. Nem nagyon látok, inkább csak alig. Feltépem a bejárati ajtót (na jó, valahogy szétmasszírozom), a pillanat döbbenete kölcsönös. Az udvaron vagy háromszáz matrózblúzos csaj énekli a Himnuszt. Egy másodpercre fennáll annak a veszélye, hogy elakadnak a balsorsnál, én meg nem találom az öngyújtót. Ökosuli, mi? De ha ilyen a mennyország, akkor jöhet.

Merthogy egy iskolában – kollégiumban – vagyunk elszállásolva, olyanban, amilyet az amcsi filmekben sem látni, és éppen ballagnak a báránykák. Legalább lesz mit mesélni az unokáknak a begyógyult szemű ufóról – gondolom, miközben megpróbálok elvegyülni a tömegben, ami nagyjából annyira sikerül, mint az Olsen-bandának, amikor búvárszemüvegben mentek bankot rabolni. A kolesz valami ruszki laktanya lehetett, most meg gyönyörű. A falon villanyújság mutatja, hogy éppen hogy állnak a napelemes energiatermeléssel.

A város is szép itt is, ott is. Béke van, vidámság, meg sok bicikli. Sehol a para a hídon, mint amikor átment az ember a baráti Csehszlovák Szocialista Köztársaságba, pláne visszafelé a gyomorgombóc, hogy akkor most lenyúlják-e az iszonyúan tuskó határőrök a Botas csukát, a sátrat, a fejszét és a láda sört. Ideje hát a történelmi megbékélésnek is, különös tekintettel arra, hogy az emberiség egyik legnagyobb találmánya a Zlaty Bazant, a vércukorszint helyreállításának tekintetében meg mindenképp.

Ez is megvolt, még sincs este, a gondolatok harmóniába látszódnak rendeződni, hamarosan szükség is lesz rájuk. Az iránytaxiban útitársaim akadnak, egy holland filmrendezőnő és egy szintén Amszterdamban élő torinói srác. Helyesek, nyitottak és tájékozottak. Azonnal beszélgetni kezdünk, kérdezik, hogy mi a véleményem a Terra Profonda zenekarról, szerintük zseniális. Nincs vita köztünk, a Vincenzo Lo Buglio, Szabó Mátyás, Kiss Krisztián felállású trió elképesztően jó. Majd minden átmenet nélkül megkérdezik, hogy nem félek-e. Először nem is értem. Aztán jön az a szorongás, hogy ezek nyilván elmebetegek és egy percen belül jól elvágják a torkunkat, a taxis Lajosét, meg az enyémet is, aztán jó napot kívánok. De tartom magam, mondom, mitől félnék, a pápa is megmondta. Hát a Jobbik, bökik ki végül, aggasztja őket a magyarországi helyzet. Megköszönöm a törődést, de aztán jön az a pillanat, amikor valami elszakad, pont most lesz elég. Igen, létezik egy ilyen nevű radikális párt. Mint nálatok Geert Wilders és szépszámú rajongótábora. Deklaráltan populisták, xenofóbok és mint arabgyűlölők, virtigli antisémiták. De én nem féltelek benneteket és tisztelem az országotokat, bár a Robben kissé túl peckes. Ezen a ponton konkoly kerül barátságunk tiszta búzájába, udvariasan búcsúzunk.

És itt most álljunk meg egy szóra. Mert unom. Ha nekem még egyszer magyarázkodnom kell ahelyett, hogy a kortárs balettről cseverésznénk el-elmélázva, felkeresem az informátort, és úgy valagba rúgom rituálisan, hogy leég a haja.

Na jó, azt azért még elmondtam nekik, hogy akkor most nézzetek ki az ablakon. Az ott a Duna. Elválaszt és összeköt, eregettem el egy orbitális közhelyt is. Amit a túloldalon láttok, az évszázadokon keresztül a miénk volt. Ott ültünk a seggünkön, és nem szaladgáltunk gyarmatosítani, gyémántért gyilkolászni. Most meg nem a miénk. De ez nem Libanon, nem Gáza, nem Bosznia-Hercegovina, nem a Krím, ez Komárom. És negyvenkilenc eurócent a túloldali tesóban a Staropramen. Ne aggódjatok, a komló és a maláta nyugtat.

Így hát egy dobozzal a kezemben masírozok be az erődbe. Az anyagot a Cseh Köztársaságban dobozolták be, ami azért fontos, mert úgy tűnik, a Smíchovban más a víz, mint Borsodban. Ha nem így lenne, legalább nyomokban emlékeztetne egymásra a két áru. De most nem is ez a lényeg, hanem hogy bemegyek vele, miközben a biztonsági őr szélesen rám mosolyog. Biztos ő is szereti. És ettől még nem dől össze a világ, odabent is szépen dübörög a gazdaság, jól fogy a pompás tapolcai meggyes sör, Fritz úr remekbe szabott kadarkája, a kávé, a tea és a szörpök. A szekuritisek meg mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Volt zsaruk, benzinkutasok és ki tudja még, kicsodák, viszont udvariasak, kedvesek és sehol az a borzalmas tekintet, ami összetörhet egy lemminget. A Mediawave ebben is eltér a megszokottól, és ez legalább annyira fontos, mint az, hogy nem olyan filmeket vetítenek, amelyekben Tom Cruise hetvenedszer is tökéletesen eljátssza Tom Cruise-t.

Egyik este néhány órára megszakítottuk komáromi tartózkodásunkat, és felkocsiztunk a fővárosba, hogy megtekintsük Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra koncertjét. Remek volt, de iszonyú tempóban húztunk vissza. Belépéskor megitatták velünk a rongyos két deci kólánkat, aztán jött az elmaradhatatlan motozás és egy nullaharminchármas alkoholmentes sör, hétötvenért. Na, el innen.

A Mediawave pótolhatatlan. És nemcsak a kortárs művészetek megismertetésében játszott elévülhetetlen érdemei miatt, hanem mert emberi. Mélyen, de tényleg.

Már maga a puszta léte egy szelíd, ám határozott kiállás, tiltakozás mindaz ellen, ami úgy egyébként van. Gazdaságkori partizántalálkozó, kulturális gerillaharc. Az utolsó bástyák elfoglalása. Occupy Movement. Népi arcok és raszták bázisközössége. Radikális együttlét.

A szellemi térfoglalás után rejtett dimenziókat fedezek fel a Duna partján, az andalúziai kutya vidáman ugat, majd felfedezem magamat mint csillagkép. Utóbbit Gratzál Bence médiadesign szakos tanuló installációjának köszönhetem, amellyel egy kozmikus belső utazás során végül megtalálhatjuk saját univerzális valónkat, ami nagy lépés az emberiségnek. Elképesztően tehetséges munka, ráadásul Vida Tóni (aki mint a pompás Herman Ottó-vándorkiállítás ötletgazdája gazdagítja az eseményt) kutyája, Ebu (Europian Broadcasting Union) eltűnik a világmindenségben, mint Mézga Aladár Blökije.

Csak az ember látszik. Hopp, elkapok egy csillagot. A Zöld meg közben pszichedelikusra fényfesti az erődöt. Fokozhatatlan.