Volt egy kis szünet (na jó, egy nagy) ezzel a Hegyibeszéddel, nem is annyira bennem támadt a csend, mint inkább csak úgy (így) alakult. De most megint tavasz van, mindjárt csillagászati is, nem csak a csalfa meteorológiai, ideje hát újjászületni, feltámadni bizonyos értelemben, kifelé legelni, ahogy Thoreau mondta a Waldenben.
Egyre többet tartózkodom kint a kertben, bár a február is erős volt, olyan éghajlat-változásos. Megérjük még, hogy nem kell májusig várni, a február lesz a legszebb hónap, már meleg, de még legyek nélkül. Nemcsak én bújtam elő a szokásosnál előbb, így volt ezzel a hóvirág, a medvehagyma, a krókusz, február 10-én pedig rózsaszínbe öltözött az első mandulafa. Most jöhetne a szokásos sopánkodás, hogy korai az öröm, meglesz ennek a böjtje (böjt az van közben), de egyelőre mindenki jól érzi magát. Az ibolya különösen. Elhagyta megszokott lakóhelyét, szétterjedt a kertben és az udvaron, elvegyült a százszorszéppel, lehet lábujjhegyen járkálni.
A totális idus, március tizenötödike azért szokás szerint hideg volt, mint a fene, láttam a televízióban, hogy a miniszterelnök felöltőjén gördülnek lefelé az esőcseppek. De hajadonfőtt volt, ami jó jel a sok nyugtalanító között. Ilyentájt rendre felvetődik a kérdés, hogy vajon jó-e viszont az a magyar népléleknek, hogy feszt bukásainkat ünnepeljük (a megnyugtató válasz az, hogy aznap éppen hogy a dicsőséges, győztes kezdetet), meg hogy nem üresedik-e ki lassan maga az ünnep, jelentsen ez bármit is. Nos, ameddig egy valaki is olvassa a szerb Damjanich feleségéhez írott búcsúlevelét, addig bizonyosan él a magyar forradalom és szabadságharc áldott emlékezete.
Úgy két héttel ezelőtt egyik napról a másikra eltűntek a cinkék az etetőből. Évek óta tömegesen jönnek, jól megférnek a verebekkel, gerlékkel, rozsdafarkúakkal és eszük ágába sem volt lelécelni, amíg egy szem napraforgót is találtak a szokott helyen, gondoskodásom pedig rendszerint kitart április közepéig. Ezen a télen becsatlakozott jó néhány zöldike és tengelic is, talán nem tetszett nekik az új társaság. Esetleg valami betegség, mint a fecskéknél. Azzal vigasztalom magam, hogy talán a tesztoszteron, és idén hamarabb kezdődik a költési időszak is, de ez azért szinte már lehetetlen. A többiek megvannak.
Ma már sokáig egy helyben ülve is kellemes odakint, 20 fok, lágy szellő, kék ég, giccshatár, kibútorozok egész napra dolgozni a napsütésbe. Méhes híján a veteményesbe, talán jobb is így, akar a franc feldagadt fejjel kalciumért vagy az ügyeletre rohangálni. A veteményes amúgy is jó hely, egy időre kivisz az ember fejéből fájdalmat, halált, hitelnek nevezett uzsorát. A veteményesben egy vasasztalnál írok és olvasok, egy olyan széken ülve, mint amilyenek a Balázs Vendéglőben voltak a Hűvösvölgyben, ahová gyerekkoromban vasárnaponként kijártunk a szüleimmel. A Balázs azóta leégett, majd eltűnt az eredeti tőkefelhalmozódás süllyesztőjében, én meg árva vagyok, ilyen a történelem. A világom rendje most az, hogy egy óra írás, egy óra olvasás, egy óra földmunka és egyéb kerti szöszmötölés és így tovább, míg a hűsülés be nem zavar. Rotálok, mint van Gaal a Manchester Unitednál. Néha átsandítok a baromfiudvarba, ahol Kázmér, a kacsa órákig egy helyben állva, ábrándos tekintettel bámulja a szomszéd kacsalányokat. Nyilván szerelmes. Tavasz van.
Röhrig Géza verseskötetének bemutatója Budapesten a Károlyi-palotában, a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. Táblás ház. Kortárs magyar költő esetében sajnos ez korántsem természetes, de Röhrig, akárcsak a Saul fia, most mindent visz, megérdemelten. Fantasztikus fickó, már a Huckleberry zenekarban is bírtam mint punkot, kitalálta a Fidesz legfrappánsabb, azóta is aktuális szlogenjét (Olyan országban szeretnék élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi), és bon mot-ban változatlanul otthon van (15 millió magyar Saulja). Zseniális színész, ez sem kétséges. Őstehetség. Istenkórász, mondja magáról és ez is rendben van. Azt is mondja még, hogy műveletlen proligyerek volt hajdanán. Nos ebben az esetben valószínűleg nem unatkozott az elmúlt évtizedekben, a műveltség, ez az egyre fájóbb hiánycikk, árad belőle. Újra jó helyre került egy Kossuth-díj. Volt idő, amikor Magyarországon a költő, a költészet rendkívül fontos szerepet játszott és töltött be mintegy a társadalom életében, aztán egy ideje ez már nincs így, ami borzasztó nagy baj, látszik is rajtunk (csak hát a baj hülyít is – írja egy helyen Esterházy pontosan). Röhrig Géza személyében is alkalmas arra, hogy megállítsa általános elhülyülésünket, Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című kötete dettó. Egy világsztár, aki jó verseket ír, csak feltűnik már. Jó magas eladott példányszám, ami húzná magával a költőtársakat, de szép lenne.
De ha már Kossuth-díj. Néhány éve, amikor a Muzsikás együttes nagy örömömre megkapta, egy írásban bátorkodtam felhívni a kedves döntéshozók szíves figyelmét, hogy két alapembert ki tetszettek felejteni a szórásból. Ifj. Csoóri Sándort néhány napja ki is tüntették a díjjal. Én igazán örülök a részsikereknek is, és jobb későn, mint soha, meg minden, de egy valaki még mindig hátravan a bandából. Jelesül a jelenlegi prímás, egy másik őszseni, Porteleki László. Állítólag jövőre is lesz március, kezdjük újra és zárjuk már le ezt a hercehurcát. Mert méltatlan, és mert drága barátomnak, Sanyi bácsinak mélységesen igaza volt, amikor azt hajtogatta még kőbányász korszakában, hogy a hozzá nem értés nagyban elősegíti a munka elb.szását.
Eszkalálódik az izmozás az FBI és az Apple között. A hír szerint az almások mérnökeinek egy része komolyan fontolgatja, hogy tiltakozásul felmond, amennyiben a Szövetségi Nyomozó Irodának sikerül bírósági úton rákényszerítenie a vállalatot, hogy technológiai segítséget adjanak az iPhone védelmének megkerüléséhez. Egyelőre úgy állnak a dolgok, hogy az Apple nem hajlandó végrehajtani azt a bírósági határozatot, amelynek értelmében fel kellene törniük egy terroristától lefoglalt iPhone-t, hogy a hatóságok hozzáférhessenek a rajta tárolt adatokhoz. Hogy most kinek van inkább „igaza”, azt bajos lendületből véleményezni, de az bizonyos, hogy az eset messze túlmutat önmagán. Mert ugye semmi sem garantálja, hogy a hatalom, a legnagyobb kukkoló és fülelő kizárólag ebben az egy esetben használná a követelt szoftvert, ugyanakkor nagy valószínűséggel állítható, hogy segítségével ártatlan emberek életét lehetne megóvni a degeneráltaktól. Íme a technokrácia korának egyik komoly erkölcsi, filozófiai problémája.
Szabadság, biztonság, e kettő kell nekem.
