Jordán Tamást először alighanem a televízióban láttam. József Attilát közvetítette. Sőt: ő volt József Attila. Ilyet annak előtte Latinovitstól láttam. Hogy ő lenne az, maga. Így lett mindjárt három József Attilám, a költő és a Mérnök urak. Az első „élő” találkozásra pontosabban emlékszem. 1981, Kaposvár. Úgy jártunk oda, mintha hazamennénk, a csupa nagybetűs színházért. Reggeli autóstop, Balaton, Lellénél balra, Kaposvár, az előadás megtekintése, hajnalig büfé, aztán vissza Budapestre. Na jó, néha becsúszott egy komplett hét is. Hogy ott mi volt, az ma felfoghatatlan. A tetőzés minden bizonnyal Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című darabja volt, Ács János rendezésében. Marquis Alphonse de Sade szerepében Jordán Tamás. Nagyjából úgy néztem végig tátott szájjal vagy tízszer, mint Woody Allen Humphrey Bogartot a Játszd újra, Sam!-ben. A végén meg, amikor Máté Gábor egy kockakővel a kezében zokogott a háttérben a Corvin közzel, felállva sírtunk és tapsoltunk. „A Jordán” döbbenetes volt benne. Néha azt hittem, ott hal meg a színpadon.
Vagy egy évtizeddel később az az érdemeimen messze túlmutató szerencse ért, hogy jelen lehettem Szász János Szédülés című első nagyjátékfilmjében mint szereplő. Amikor a casting végén megtudtam, hogy a történet szerinti apám Jordán Tamás lesz, kis híján elájultam. Mintha azt mondták volna, hogy szálljak be vokálozni Mick Jagger mögé a You Can’t (Hey) Always Get What You Wantba, ha már úgyis erre jártam. De mivel Tamás nemcsak zseniális színész, hanem kiváló pedagógus is, elég hamar feloldódtam. Az volt a trükkje, hogy tényleg családot rittyentett belőlünk a filmbéli öcsémmel meg a csajommal. Elég rémeset, de azért mégis csak rendeset. Elkezdődött a bandázás. Így aztán amit tudok a színészetről (és a színészekről, ezekről a különös, érző és beleérző lényekről), azt tőle tudom. Amit a kártyáról és a loviról, azt is. Meg nagyrészt azt is, hogy a sírig tartó játék, rácsodálkozás és tanulás nélkül az élet nagyjából értelmetlen, de legalábbis unalmas. Jó volt figuránsnak lenni egy nagy geodéta mellett. (A nyolcvanas években valóban voltam figuráns is, földmérők segédje, ez népszerű foglalkozásnak számított azok körében, akik nem óhajtottak szorosan integrálódni a fennálló társadalmi rendbe, ugyanakkor el szerették volna kerülni a közveszélyes munkakerüléssel járó bonyodalmakat.)
Mindez onnan jutott eszembe, hogy megjelent Jordán Tamás Hátrametszés című, Az életem – tétre, helyre, befutóra alcímű könyve. A hátrametszés a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Arról van szó, hogy minden pontnak van koordinátája. Ezek egy részét ismerjük, másokat nem. Ha egy addig ismeretlen pont koordinátáját szeretnénk megállapítani, akkor használjuk az említett műveletet. Ehhez látnunk kell három, már ismert koordinátával rendelkező pontot. Az azokhoz való viszony alapján lehet megtudni a meghatározásra váró pont koordinátáját. Ha valaki, hát Jordán Tamás tudja ezt remekül, elvégre diplomás mérnök (ezért az elején a mérnök urazás, Latinovits meg építésznek indult), telekkitűzőként sem vallott szégyent. Viszont azt mondja még, hogy az életben is az egyes emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszonyunk alapján lesz ismert a koordinátánk, vagyis hogy kik vagyunk valójában. És hát ez a Hátrametszés önéletírás, azaz visszatekintés is, ezért a cím.
Nos, Jordán Tamásnak van mire néznie a hátrapillantó tükörből. Mi meg egy játékos és játéktérteremtő embert látunk. Amikor adatokat közöl, az is izgalmas, amikor a családról és az elszúrásairól beszél, egyenesen drámai, de érezhetően akkor van leginkább elemében, amikor sztorizik. Egyetemi Színpad, 25. Színház, Kaposvár, Merlin. A legszebb talán mégis az ebben a történetben, amikor ott van, ahonnan látszólag már nincs feljebb (a Nemzeti Színház igazgatása), lelécel Szombathelyre agorát csinálni egy lepukkant helyőrségi művházból. Mert nem nyugszik az istennek se.
