Nem tudom, ki hogy van vele, de a legszebb estéken úgy kezdek a főzéshez, hogy levegőhöz juttatok egy palack fuldokló, ár-érték arányban optimális vöröset, aztán csak üdegélek egy darabig, mint Joe Pesci a konyhában, és hallgatom a zenét. Ez eddig többnyire Pavarotti volt, nyilván a lelkem mélyén húznék innen néha oda, ahol mosolygósabb a világ. Az eszembe sem jutott, hogy Sex Pistolsra veselkedjem neki egy káposztalevesnek, Johnny Rotten sanyarú gyerekkorát mint meditációs bázist felhasználva, de ennek vége. A Gastrock ugyanis a Werbőczyénél sokkal szórakoztatóbb hármaskönyv, egyszerre receptgyűjtemény, rockenciklopédia és képregény. Az alkotók híres zenekarok híres lemezeihez többüléses szabad asszociációk mentén hozzárendeltek harminc eredeti ételleírást, a dalok és a főzési fázisok szinkronizálódtak mintegy, és mire befejezzük a headbangelést, lehet tálalni. Ilyen képzettársítások vannak benne például: Rammstein, Liebe ist für alle da-Königsbergi gombócok, a legrosszabb német étel. A Pussy című számhoz (négy perc) ez a lépés tartozik: a főzőléből szűrjünk át 150 ml-t, serpenyőben olvasszuk meg a vajat. Ebből is látszik, hogy ez egy felnőttkönyv.
Vacsora után jöhet Az utolsó tangó Párizsban, amiből meg most lett botrány, amikor már mindenki megszokta. Magam némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy a The Culttal kezdek, a Ceremony című alapvetéssel, és egy masszív, ám szanaszéjjel csöpögő Indián Yorkshire Puddinggal, elkészítési idő 63:27. Először is felkapok egy CULT feliratú autentikus mackófölsőt (elég hűvös van a konyhában), egy olyan sapkát, amely Ian Astburyn kívül csak Jack Nicholsonnak állt jól a Száll a kakukkban, meg egy hamis Ray Ban Aviatort, amelyről egyszer (már elmúltam ötven) egy huszonéves vadidegen csaj a zuhanyozónkból kilépve felvilágosított, hogy az egy pilótaszemüveg, mire azt mondtam neki: Tényleg? Azt hittem, taxis. Aztán belövöm a sütőt 250 fokra.
