Egykoron kitüntetett szerepet játszott a Városliget az életemben. Jó hosszan tartott ez az egykoron, a gyermekkortól az elhúzódó kamaszkor végéig. A műjégpálya elsősorban, a Vajdahunyad várral, reflektorok fényében. A csehszlovák hokikori, ahogy fékezéskor szórja a havat. Délelőtti lógások és esti edzések. Verekedések lányok miatt. Korai csókok és késői hazalopózások. Illatok. Öltöző, tea, kisföldalatti. Nyáron csónakázás, Széchenyi fürdő. Még a vidámpark is jó volt, a vurstli és a virsli. Sikló, dodzsem, elvarázsolt kastély. Az utolsó hintáslegények, galerik, zsokék, zsaruk. Aztán éjszakába nyúló kutyasétáltatások. És még a régi cirkusz, aztán az új, a fővárosi nagy, ahol Avellino, a mágus búzatáblát varázsolt a porondra, és a vadonatúj Petőfi Csarnok.
Mindennek megvolt a maga vagány bája. Csak az állatkertet utáltam, de azt nagyon. A börtönt a végtelenül szomorú állatokkal, ahol az ütött-kopott elefánt szünet nélkül ingatta a fejét, és félrészeg apukák röhögtek a majmokon. Tömény depresszió a rács mindkét oldalán. Pont, mint a kapun kívül. Nem is mentem évtizedekig, teljes bojkott, amit nem látok, az nincs is. Mint a strucc, ha már. És ha már elmaradt a gyerekkori álom megvalósítása, hogy szélnek ereszteni az összes állatot a farkasokkal az élen, Petőfi szent nevében. Hogy legalább egy kicsit úgy legyenek, mint a kamionbalesetet túlélő malacok, amint bevetik magukat az erdőbe.
Már jó ideje falun éltem boldog csirkékkel és kecskékkel, amikor jött a hír, hogy minden megváltozott. Az állatkertben elkezdődött a Persányi-korszak, és hamarosan kimaxolták a műfajt. Amit ki lehet hozni egy ilyen intézményből, azt kihozták. A gondolatiságra gondolok, mert még koránt sincs vége. Azóta néha kimegyek, csak úgy, már gyerekek sem kellenek hozzá. Így történt a minap is, de most határozott cél is lebegett a horizonton, az ausztrál szekció feltérképezése, élén a koalával. Közben megtudtam, hogy a koalát tizenhárom órakor etetik, ami azért fontos, mert egyébként nem túl virgonc. Úgy is mondhatnánk, hogy tökélyre fejlesztette a dolce far niente gyönyörű művészetét, és ezen belül is leginkább alszik, mint a bunda. Tehát akár egy jól felhúzott, életnagyságú fotográfiát is nézegethetnénk ezzel az erővel.
A pontosságot nem bántam meg, ugyanis a repcsin szállított friss eukaliptuszlevelek komótos rágcsálása mellé show is kerekedett. Úgymint mérlegelés és a jószág fizikai állapotának ellenőrzése, melynek kapcsán világossá vált, hogy a világ legjobb állása alighanem a koalagondozóé. Eljön ugyanis a pillanat, amikor az embernek súlyos kétségei támadnak arra nézvést, hogy a nem mackó (a koala nem medve) esetleg nem plüssből készült-e mégis, és akár súlyos büntetést is vállalna azért, hogy fondorlattal vagy erőszakkal, de valahogy és mindenképpen bejusson egy dögönyözéssel egybekötött kontrollvizsgálatra. Tekintve, hogy a koala egyszerre ellenállhatatlan, tüneményes és bűbájos, megalkotásának ideje lehetett az Úristen legviccesebb napja. És mint ilyen, felettébb alkalmas a nemzet egyébként elég szánalmas állapotban lévő boldogságindexének feltornázására. Koalát minden magyarnak, és agyő stressz, depresszió, neurózis, hadonászás az autóban.
Nehéz elvonnom a figyelmemet a koalaterapeuta lenyűgöző lényéről, de azért néha oldalra sandítok, gyűjtöm a reakciókat. Legalább egy röpke mosoly nélkül senki nem távozik, de a legtöbben földbe gyökerezett lábbal, hosszasan bámulják a jelenést, és látszik rajtuk, hogy valahol mélyen messze járnak magukban. A koala tehát erős érzelmi reakciók kiváltására képes, de az ausztrál kontingens (Ausztrál ház, Ausztrál ösvény, Ausztrál éjszaka) további képviselői is megérnek egy-egy misét, azokról majd legközelebb, a Varázshegyről nem is beszélve. Most inkább a makikról egy kicsit, mert az életkörülményeik kitűnően jellemzik az állatkert szellemiségét. A makik ugyanis szabadon ugrándoznak a fákon, és egy tábla figyelmezteti a kedves látogatókat, hogy ügyeljenek táskájuk biztonságára, és ne lepődjenek meg, ha az állatok esetleg a vállukon kötnek ki. Így megy ez, néhány éve meg valami nyúlféléket lehetett összeszedni a Dózsa György úton, a Szépművészeti Múzeum szomszédságában. Dürer bírta volna.
