A pontosságot nem bántam meg, ugyanis a repcsin szállított friss eukaliptuszlevelek komótos rágcsálása mellé show is kerekedett. Úgymint mérlegelés és a jószág fizikai állapotának ellenőrzése, melynek kapcsán világossá vált, hogy a világ legjobb állása alighanem a koalagondozóé. Eljön ugyanis a pillanat, amikor az embernek súlyos kétségei támadnak arra nézvést, hogy a nem mackó (a koala nem medve) esetleg nem plüssből készült-e mégis, és akár súlyos büntetést is vállalna azért, hogy fondorlattal vagy erőszakkal, de valahogy és mindenképpen bejusson egy dögönyözéssel egybekötött kontrollvizsgálatra. Tekintve, hogy a koala egyszerre ellenállhatatlan, tüneményes és bűbájos, megalkotásának ideje lehetett az Úristen legviccesebb napja. És mint ilyen, felettébb alkalmas a nemzet egyébként elég szánalmas állapotban lévő boldogságindexének feltornázására. Koalát minden magyarnak, és agyő stressz, depresszió, neurózis, hadonászás az autóban.
Nehéz elvonnom a figyelmemet a koalaterapeuta lenyűgöző lényéről, de azért néha oldalra sandítok, gyűjtöm a reakciókat. Legalább egy röpke mosoly nélkül senki nem távozik, de a legtöbben földbe gyökerezett lábbal, hosszasan bámulják a jelenést, és látszik rajtuk, hogy valahol mélyen messze járnak magukban. A koala tehát erős érzelmi reakciók kiváltására képes, de az ausztrál kontingens (Ausztrál ház, Ausztrál ösvény, Ausztrál éjszaka) további képviselői is megérnek egy-egy misét, azokról majd legközelebb, a Varázshegyről nem is beszélve. Most inkább a makikról egy kicsit, mert az életkörülményeik kitűnően jellemzik az állatkert szellemiségét. A makik ugyanis szabadon ugrándoznak a fákon, és egy tábla figyelmezteti a kedves látogatókat, hogy ügyeljenek táskájuk biztonságára, és ne lepődjenek meg, ha az állatok esetleg a vállukon kötnek ki. Így megy ez, néhány éve meg valami nyúlféléket lehetett összeszedni a Dózsa György úton, a Szépművészeti Múzeum szomszédságában. Dürer bírta volna.
