Midőn ezeket a sorokat, meg miegymás, hogy teszem azt kibújtak a medvehagymák a kertben, március idusa van, tizenötödike. Az orbánfóbok elérték a hangsebességet a Facebookon, népünk és nemzetünk lánglelkű vezetői felpörgették a fülkeforradalom utáni szabadságharc retorikáját, a közbeszédet ugyanakkor Kiss Tibi varangya és Hujber Feri látomásos hiperhekkje tematizálja, tehát ismét minden összejött egy jó kis nemzeti ünnephez.
Úgyhogy akkor inkább szellemekről most. Városokról legelébb. Szellemvárosok, melyeket személyesen is jól ismerek, Tapolca és Keszthely. Ezek a kisvárosok szépek, tiszták, bizonyos részeik hangulatosak, délután öt óra után mégis olyanok, mintha ledobtak volna rájuk valami borzalmas bombát, mely az épületeket meghagyja ugyan, de az embereket eltünteti. Alvó városok, így is nevezik őket a helyiek. Nyilván nem kell mindennek úgy pörögnie, mint New Yorknak, már Budapest is sok, de azért valami nem ártana. Zsúfolt moziból, esetleg színházból, koncertről kizúduló közönség, galériák, élettől hangos teraszok, ilyesmik. Valami kultúraféle a kolbászfeszkók és a falunapos hangulat mellé.
Országos jelenség ez, és olvasom, hogy a megyeszékhelyeken, egyetemi városokban sem sokkal rózsásabb a helyzet. Vegyük csak az úgynevezett könnyűzenét. Az Index írta meg, hogy a megyeszékhelyek közül csak kevés mondhatja el magáról, hogy viszonylag aktív része a zeneiparnak. A klubkoncertek tekintetében a hat legerősebb város Sopron, Székesfehérvár, Veszprém, Pécs, Miskolc és Debrecen. Közülük Veszprém esik a legközelebb a lakóhelyemhez, így van némi rálátásom az esti mozgásokra. Tapasztalataim siralmasak. Nyolc óra tájban bezárt kávéházak, kihalt utcák a belvárosban és a külvárosokban egyaránt. Veszprém egyetlen és mindjárt dupla szerencséje, hogy létezik az Expresszó és a Hangvilla. Mindkét hely kínálata becsületére válna egy menő fővárosi intézménynek is, és a programok messze nem korlátozódnak az élőzenés bulikra.
Nekem nemrég például Bagdy Emőke előadásán esett le az állam. Rögtön azon, hogy táblás ház fogadott a nagyteremben, és a közönség szinte kizárólag fiatalokból állt. Holott a téma a család, amely ugye úgy általában inkább hullik széjjel, mint hogy nagy lenne, és összetartó, a huszonévesekről meg az az általános nézet, hogy nem igazán dobja fel őket a házasság és a gyerekek gondolata. Na, ez itt most nagyon nem így néz ki, ami örvendetes. És Bagdy Emőke rátesz még egy lapáttal, hogy mindenkinek megjöjjön a kedve. Az ország egyik legismertebb pszichiátere médiaszemélyiség is, azonnal átjön a képernyőn az empátiája, a műveltsége, az érzelmi intelligenciája. Bölcs asszony. Élőben ráadásul egyszerűen lenyűgöző. Mint egy popsztár. Vagy egy karizmatikus lelkész. A színpad bitang nagy, de úgy belakja egyedül díszlet, különösebb fény nélkül, mint a legprofibb monodrámások. Amit mond, az magával ragadó, ahogy mondja, az is. Állandó szemkontakt, intenzív testbeszéd, behajol az első sor fölé a mikrofonnal, az sem lenne meglepő, ha a közönség vinné egy kört fej felett a nézőtéren. Mindez azonban egyáltalán nem vásári, inkább elképesztően intenzív.
Kideríthetetlen, mikor vesz levegőt, és hogy bírja víz nélkül. Nyomja a t-ket, mint egy zalai, holott Tiszafüreden született, megnéztem. Azt is, hogy hány éves. Kétszer. A végén visszatapsoljuk. És van ráadás. Őrület. Mert a profizmuson, a tapasztalaton átüt, hogy ez az egész alighanem a szívügye. Jó szó ez, onnan is tudom, hogy Bagdy Emőke írt egy parádés tanulmányt testünk szimbólumairól, amelyben külön passzusokat szentelt a nyelvi szimbólumoknak. Hazafelé a vadak között azon szöszöltem még, hogy jól el vagyunk mi itten bizonytalanodva ebben a katyvaszban a kóklerek, celebek és nejlonguruk eldorádójában, de ez most egyfajta bizonyosság volt. Hogy Bagdy hiteles gyógyító. És volt az egészben valami törzsi, összefogó és katartikus. Amikor a szellem szelíden legyőzi a szkepticizmust, az hatalmas diadal, jöhet a jól megérdemelt flow, a bizsergető áramlás.
