Hóvirág, krókusz, ibolyamező, medvehagyma, mandula, aranyeső kipipálva. Leanderek kicipelve, árvácskák, primulák rendben. Százszorszép is akad doszt. Színek, illatok, madárdal. Életem legjobban ki- és megérdemelt tavasza a legszebb arcát mutatja, holott még épphogy belefutottunk a csillagászatiba. Stirlitz tudta ezt remekül, bár Müllerben nem bízhatott. Reggeltől estig a kertben, már írni és olvasni is lehet odakint. Szemjonovot is lehetne, de most inkább Márquezt.
Nagyon szép a Magvető legújabb sorozata, a kötet, a borító, minden. Olyan kertbe való. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját is jó újraolvasni, a Tizenkét vándor novella pedig nekem újdonság, holott ez már a negyedik kiadás. De ez nem baj, sőt. Már lezárult életművek esetén kimondottan szerencsés, ha valami véletlenül kimaradt. Az elbeszélések Európában játszódnak. Barcelona, Genf, Róma, Párizs. Dupla helyben világjárás. Vágyott városokba és Márquez világába visznek, holott nemhogy a faluból, de még a kertből sem mozdulok ki. Csak néha. Veszprémbe például.
Szellemváros, írtam legutóbb, de ez persze elsősorban az estékre és a vasárnapokra vonatkozik, a szellem ápolása azért mindennapos. Az egyik gócpont Molnár Sándor antikváriuma, az Utas és Holdvilág. Pont olyan, amilyennek egy antikváriumnak lennie kell. Könyvek, lemezek, találkahely. Beszélgetések. Sándor soha nem enged el üres kézzel, most éppen egy Ex Symposiont kapok többek között. 1993-as, a 3–4. szám. Nagy öröm ez is, a különféle Symposionok, az irodalmi, művészeti folyóiratok gyöngyei elég hamar beléptek az életembe, és azóta is rá vagyok kattanva a vajdaságiakra. Veszprém és környéke jó kis lelőhely. Ez a lapszám Danilo Kišről szól, ez van a címlapon: „A bohémság kezdetben a költői szenzibilitás többletét jelentette, nem lemondást, hanem a világban való szenvedélyes elmerülést, csak később vált passzív rezisztenciává, hősi lázadássá, szemben a világszellem pragmatikus kombinációival, a társadalmi berendezkedéssel.”
Hogy most éppen mi a helyzet ezzel az egésszel, nem könnyű eldönteni. Ahogy nézem Sándorékat a bolt előtt, a helyzet reménytelen, de nem komoly. Danilo Kišről – akiről közeli barátja, Mirko Kovač azt írta, hogy úgy viselkedett, mintha ezt az életet már leélte volna egyszer – az jut még eszembe, hogy úgy húzta, tömörítette, írta át magát, mint Ivo Andrić és hoppá, mint Márquez, és egy váratlan, ám mégiscsak érthető fordulattal még Esterházy is bevillan. Tájjelleg, bizonyára.
Hazafelé. Tény, hogy a Veszprémet Tapolcával összekötő az egyik legszebb út a hazában. Hamarosan sárga és lila mezők szegélyezik majd, de addig is remek. Jól jönne hozzá valami rendes zene, de az itt rádióból lehetetlen, maradna a Bartók, ám onnan éppen valami posztapokaliptikus diszharmónia dől, és úgy vagyok ezzel a délutánnal, mint Esterházy apukája a banánadagjával. Nem adom. Fenyvesi Ottó (aki a Vajdaságból indulva szintén a környéken találta meg a békéjét, és a napokban jelent meg horvátul egy verseskötete) meséli, hogy Zágráb felé ráállt a horvát állami rádió egyes csatornájára, és az első szám rögtön a Son of the Preacher Man volt Dusty Springfield előadásában, aztán a déli hírek után negyven perc blues következett, és ez az egész ottani tartózkodásának megadta mintegy az alaphangulatát. Szóval nem lenne ez olyan bonyolult, de nálunk valahogy nem megy. Rengeteg apróságból áll össze, hogy Magyarország boldogtalan, pedig jobb a klíma, mint Norvégiában. Jó, persze, könnyű a „jugóknak” a zene, ott már akkor is ment a lazulás, amikor nálunk még a Füles címlapja jelentette a fülledt erotikát. Marad a Kossuth, megtudom, hogy éppen torlódnak a világnapok, víz, erdők, Down-szindróma. Mindegyik érint és megérint, figyelek. Ottó egyik nagy verse jut eszembe, ez a rész: „Megyünk lefelé a hegyről, bele az éjszakába. Roll Over Tapolca. Előszedem szerelmem szemölcseit. Nyalom a bélyeget. Dől rám az univerzum.”
Hazaérek, üdvözlöm a pulit. Szia, Kolos, hungarikum lettél, a magyar életérzés része. Holnap megyek Sümegre, megrendelem az előnevelt kendermagosokat. Valahogy csak lesz.
