Hazafelé. Tény, hogy a Veszprémet Tapolcával összekötő az egyik legszebb út a hazában. Hamarosan sárga és lila mezők szegélyezik majd, de addig is remek. Jól jönne hozzá valami rendes zene, de az itt rádióból lehetetlen, maradna a Bartók, ám onnan éppen valami posztapokaliptikus diszharmónia dől, és úgy vagyok ezzel a délutánnal, mint Esterházy apukája a banánadagjával. Nem adom. Fenyvesi Ottó (aki a Vajdaságból indulva szintén a környéken találta meg a békéjét, és a napokban jelent meg horvátul egy verseskötete) meséli, hogy Zágráb felé ráállt a horvát állami rádió egyes csatornájára, és az első szám rögtön a Son of the Preacher Man volt Dusty Springfield előadásában, aztán a déli hírek után negyven perc blues következett, és ez az egész ottani tartózkodásának megadta mintegy az alaphangulatát. Szóval nem lenne ez olyan bonyolult, de nálunk valahogy nem megy. Rengeteg apróságból áll össze, hogy Magyarország boldogtalan, pedig jobb a klíma, mint Norvégiában. Jó, persze, könnyű a „jugóknak” a zene, ott már akkor is ment a lazulás, amikor nálunk még a Füles címlapja jelentette a fülledt erotikát. Marad a Kossuth, megtudom, hogy éppen torlódnak a világnapok, víz, erdők, Down-szindróma. Mindegyik érint és megérint, figyelek. Ottó egyik nagy verse jut eszembe, ez a rész: „Megyünk lefelé a hegyről, bele az éjszakába. Roll Over Tapolca. Előszedem szerelmem szemölcseit. Nyalom a bélyeget. Dől rám az univerzum.”
Hazaérek, üdvözlöm a pulit. Szia, Kolos, hungarikum lettél, a magyar életérzés része. Holnap megyek Sümegre, megrendelem az előnevelt kendermagosokat. Valahogy csak lesz.
