Az írás nem olyan nagy ügy. Leülsz az írógéphez, és a véredet adod. Mondta Ernest Hemingway. Jó, akkor égve hagyom a folyosón a villanyt. Lássuk a heti evangéliumot!
Állatokról először. Megszült a Cirmos. Egyet. Ez azért nem túl gyakori, viszont praktikus, kivéve a tesókkal történő játszva tanulás így elmaradó periódusát. Viszont ekképpen minden figyelem, törődés és táplálék egy irányba mutat és koncentrálódik, és nincs ajándékozási para, az ugyanis azonnal eldőlt, hogy Egérke marad. Ez a neve, mert jelenleg úgy néz ki. Vagy úgy. A Cirmos nagyon jó anya. Már hetekkel az esemény előtt kinézte magának az esemény helyszínét, azt a könyvespolcot, ahol az albumok egy része található, jó magasan, ahol nem érheti el a kutya sem, aztán amikor eljött az idő, bevackolt a Palladio, a Gaudí és a Magyar madárvonulási atlasz (a Cirmos ornitológiai érdeklődése sajnos a gyakorlatban is megmutatkozik) közé és mögé, a feje fölött pedig a Taschen-féle, Leonardo da Vinci című giga könyvészeti szuperprodukció nyújtja a biztonság illúzióját és egyben a fedelet. Egyébként meg szép és megható ez az egész, ahogyan a Cirmos az Úr segedelmével levezényli a születés megunhatatlan misztériumát.
Odakint meg gyülekeznek a fecskék. Bolondos cikázás az alkonyi fényben, aztán ücsörgés a villanydróton. Készülődés, hamarosan húzás délnek. Úgy tűnt, idén valamivel többen voltak már, mint az elmúlt években, amikor az is felmerült, hogy nem is lesznek többé. Mert nincs elég sár (a fészkekhez), leverik (a fészkeket), betegségek ütötték fel rémisztő fejüket, és még a most már kizárólag kretének által tagadott éghajlatváltozás. A fejlődés a leggyorsabb madarat is utoléri.
Elkezdtem visszafoglalni a déli fekvésű teraszt, amelyet ezen a hosszú forró nyáron szinte csak hajnalban és éjszaka tudtunk használni. A jutalom nem maradt el. Szarvasbőgés a kertek mögül, lenyűgöző. A születés frenetikus, szonikus előjátéka. Minden és mindenki a reprodukcióra hajt, történjen bármi a világban. Egy kicsit hátrébb, a baromfiudvarban szárnyvéglevágás, mert a fele társaság sasnak képzeli magát. Mivel magam bizonyos tekintetben maradtam plasztikparaszt, a műveleti főnök Vali, az erdő lánya, az utolsó mohikánok egyike, aki a szőlőtől a gombáig, az állatoktól a növényekig bensőséges viszonyt ápol a Jóisten összes ötletével. Megbabonázva bámulom, ahogy egyszerre három tyúkot kap el, pillanatok alatt lenyugtatja őket, néhány nyisszantás, és már mehetnek is a dolgukra, enyhe méltatlankodással a hangjukban. Igyekszem felnőni a feladathoz, így aztán amikor a szomszéd kutya túlzott érdeklődést mutat tevékenységünk iránt (tehát áthámozza magát a kerítésen, majd már félig ideát beszorul láncostul), akcióba lendülök. Csak úgy hasít az adrenalin, ahogy a fogságba esett német juhász nyakán matatok a karabinerért, és rákattintom a pórázt, hogy aztán a negyvenkilós jószágot végigvonszoljam az udvaron, és hazakísérjem. Fogalmam sincs, miért csináltam, talán egy kis önző karmapont-gyűjtögetés plusz pozitív falusi stressz.
Emberekről most. Miskolc. Beleszerelmesedtem, van így városokkal, így járt már Sopron, Pécs, Szarajevó, Split. Amikor fogalmad sincs, mi volt, van, lesz, de valami rejtélyes közöd van hozzá. Miskolc persze nyilván köszönheti ezt a CineFestnek is, amely nemcsak hogy Magyarország legjobb filmfesztiválja, de ahhoz, hogy ott dolgozhass, valószínűleg át kell esned egy tüneményességi vizsgán, mint a mesében. A tenyerükön hordoznak, na, nem tudsz olyat kitalálni, amit ne tennének meg érted és azért, hogy jól érezd magad, és vidáman tudósíts. Tavaly ráadásul abban az életre szóló élményben részesültem (külön köszönet Bálint Péternek), hogy eltölthettem egy napot Makk Károly társaságában. Lillafüred, kávézás, pisztrángozás, ilyenek. A 91. évében volt már akkor, teljes szellemi frissesség, jó mozgás, tanítani való szerénység, miközben dőlnek a jobbnál jobb sztorik Rákositól napjainkig. Eleinte kissé bénultan hallgattam ezt az óriási filmművészt, majd ezt pillanatok alatt feloldotta egy óriási ember. Amit séta közben tanultam, szemlélet volt csupán, de felért egy egyetemmel. Isten áldjon érte, isten Veled.
A nagy baj még az, hogy a nyolcvanéves Szilágyi István nyomorog. Elsőre persze mindenkinek Lópici Gáspár jut róla eszébe, ami nem baj, de közben a világ egyik legjobb, legintelligensebb karakterszínészéről beszélünk. Egy igazi emberi erőforrásról van szó, úgyhogy tisztelt minisztérium, kedves Nagytiszteletű uram, hajrá, hess közös szégyenünk. Egyébiránt villanyszereléssel és fahasogatással is lehet segíteni, adomány meg ide mehet: 11717009-20041999, Rákosligeti Polgári Kör, közlemény: Szilágyi házaspár.
