Kultkönyvek

Mostanában már minden vacakra alkalmazzák. Olyan lett, mint a filozófia. Az már a sampongyártónak is van.

Hunter S. Thompson, a doki, a gonzó újságírás apukája valódi kultikus figura. Az volt életében és halálában is. Bátor dolog tehát, ha egy kiadó (mint például a 21. Század) mindjárt egy egész sorozatot nevez úgy, hogy Kult Könyvek. Mert ez azért nem pontosan ugyanaz, mint a The New York Times vagy a The Sunday Times bestsellerlistájának élmezőnyében napfürdőzni. Hol ott a szűk kör, ugye? Meg majd a vasfogú, hogy megrágja-e vagy kiköpi. Amit most látok, az mindenesetre felettébb biztató. Négy könyv. Rose Tremain: A Gustav-szonáta, Sarah Perry: Az essexi kígyó, Michael Chabon: Ragyog a hold és Colson Whitehead: A föld alatti vasút, az idei Pulitzer-díjas. Pompás borítók, jó kézbe venni, megérinteni a papírt. Rose Tremainnel kezdek, nem bánom meg. A „Dame” (a Sir előnév női megfelelője) nagyon jól ír, azonnal beszippant a történetbe. Szabó Magda tudta ezt remekül, és Mészáros Márta a moziban. Holott egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy pont két Svájcban élő srác barátságának története fog majd engem fel- és kiemelni az őszből, lett légyen akár az egyikből később zongoraművész, a másikból meg pont szállodaigazgató. Az egyik zsidó, a másik nem. Na és, van ilyen. De Rose Tremain nagy ravasz és ellenállhatatlan. A mesterség és a lélek ismerete, ez az ő tudománya. Enyhén szólva más világ, mint a Dokié. Nem beindít, hanem megindít. Ettől sem kell félni, csak egy kicsit fáj. Hamarosan rámegyek a ragyogó holdra, onnan jövök vissza majd.