Advent ismét és a vasárnapok. Várakozás, gyertyák. A rózsaszínért, amely az örömet jelképezi, és majd a végén következik, amely idén egybeesik a szentestével, megint lejárom a lábamat a vármegyében, de sehol. Végül egy vicces karácsonyi boltban kapok, ahol lehengerlő a giccsparádé, és manónak öltöztek az eladók.
A Fény diadalának várása, a Megváltó születésnapja. Kérdések is jönnek. Például hogy Jézus miért született erre a világra. És persze hogy miért végül a rettenetes kereszt, de maradjunk az elején. Alighanem azért, mert még így sem értjük ezt az egészet, magunkat sem, hogy mi végre. Hát ha még nem így történt volna. Íme egy lehetséges válasz: ez volt az egyetlen módja annak, hogy Isten elérje a célját. Mondok néktek példázatot, nemrég olvastam. Egyszer egy gazda egy goromba téli estén különös zörgést hallott a konyhája ablakán. Egy másikon kilesett, és látta, hogy a hidegtől reszkető verebek kopácsoltak a meleg és a fény felé. A földműves megszánta őket, képes volt felöltözni, és kimenni a hóba, hogy kinyissa a pajta ajtaját a didergő madaraknak. Felkapcsolta a lámpát, szalmát tett a sarokba, de a verebek azon nyomban elrejtőztek félelmükben. Az ember mindent bedobott, kenyérdarabkákkal csalogatta őket, megpróbált mögéjük kerülni, de csak nem sikerült beterelnie őket a biztonságba. Mert féltek az idegen óriástól, aki csupán segíteni próbált rajtuk. Emberünk visszament a házba, és onnan figyelte tovább a halálra ítélt madarakat. Közben eszébe jutott valami. Ha madárrá változhatnék néhány pillanatra, akkor egy lennék közülük, és nem ijednének meg ennyire. Csak így vezethetném el őket a melegbe. Erre gondolt hirtelen. És akkor jött a megvilágosodás, hogy ez lehetett Isten szándéka Jézussal.
Megvilágosodásaink száma egyébként gyarapodhatna kissé, az alkalom ismét adott, mondhatjuk megadatott. De ahogy így elnézem magunkat, oltári (mi más) szerencsénk, hogy az Úr türelme tényleg végtelen. Kinézek a konyhaablakon, és nehéz elképzelnem, hogy az univerzumban nincs semmiféle rendszer. Ugyanis a kertben, az etetőknél verebeket látok, és azt is, hogy némelyikük jönne befelé a havas esőből. Meg még mindenféle más madarakat is, jó sokat. Így hát leteszem azt a könyvet, amelyben az iménti történetet olvastam, és előveszek egy másikat. A csodákon nincs mit csodálkozni, csupán el és be kell fogadni őket, az ilyen aprókat is.
A másik mű: Madárhatározó (Park Könyvkiadó, 2017), ez a címe, és Európa, valamint Magyarország legátfogóbb terepi határozója. A könyv már tizenöt éve folyamatosan jelen van a magyar piacon, ez a legújabb, javított, frissített kiadás, már 2018-ra datálva. Szép, mint egy feketenyakú vöcsök. Emellett a világ egyik legjobb kézikönyvének tartják, ami szintén nem elhanyagolható szempont. Az amatőr madárbolondok (ez lennék én) hű társa és elmaradhatatlan kelléke, akár a távcső. Utóbbira most nincs szükségem, 3D-s madármozi romantikus komédiákkal és megrázó drámákkal itt forog néhány centiméternyire. A sokszínűségben a széncinegék dominálnak, az innen is látszik, hogy ők a legnagyobb cinegefaj, de mindenki elég jól elvan a másikkal. A közbeszéddel ellentétben a legkevésbé szelídnek még a balkáni gerlék tűnnek, különösen amikor landolás közben megeresztenek egy elnyújtott hűűűű-t. Egyébként béke van. Hozzánk nyolc-tíz madárfaj képviselői járnak napi rendszerességgel, legalábbis ennyit határoztam meg bizonyossággal a határozómmal. De néha elkalandozom, van hová. A könyv több mint kilencszáz fajt és számos alfajt tárgyal, lehet vele repkedni. A borítón bagoly. Pont olyan, amilyennek látszik. Annak a valószínűsége pedig, hogy az ember konyhaablakon kopácsoló verebekről olvas, miközben verebek kopácsolnak a konyhája ablakán, igen csekély, és lám, mégis.
