Egy ideig úgy tűnt, hogy Szabó István filmrendezőt miszlikre szaggatja a kulturális nyilvánosság az ügynökmúltja miatt, de aztán váratlanul nem így történt. Sőt inkább tisztelgés megy sorozatban a közszolgálatban. Érdekes, hogy miként alakul ez, így bele-belenézek az életműbe. Megállapítom, hogy változatlanul a Szerelmesfilm a kedvencem, a maga korában simán belefért volna a tíz legjobb francia új hullámos film közé is akár, és mit sem kopott, időnek vasfoga beletörve. Majd még. Azt is, hogy a legutolsó a Bizalom, amelyet szerettem tőle, és micsoda színészek, Bánsági, Andorai. Ugyan az akkori operatőri divatnak köszönhetően alig látom őket a füsttől és a szűrőktől, de mégis.
A Mephistót, a Redl ezredest már nem kedveltem, elsősorban Brandauer miatt, mert feszt túltol mindent, a Szembesítést pedig a minap láttam először. Mondhatjuk, hogy Szabó ismételte önmagát, de ez nem feltétlenül baj. Az sem, hogy szinte kényszeresen. A durva az, hogy miközben mi, mezei mozinézők mit sem tudtunk arról, hogy beszervezték, addig Szabó a legjobb (ön)terápiás módszerrel makacsul boncolgatta hatalom és művészet mindenkori viszonyát, többnyire a náci éra környékére helyezve a cselekményt. Van, aki kiírja magából a felgyűlt szemetet, amelyben kotorászunk, és akad, aki ki(el)rendezi, így megy ez. Meg az is, hogy a kihallgatótiszt, viseljen bármilyen egyenruhát, kihallgatótiszt marad, a művész pedig művész.
Valahogy erről most hirtelen beugrott egy nemrég megjelent kiváló túlélési kézikönyv, Robert I. Sutton Kis seggfejkalauz (Athenaeum, 2018) című munkája. A szerző ugyanis a Stanford Egyetem professzora és népszerű tudományos előadó az önmenedzselés témakörében, doktori fokozatát szervezeti pszichológiából szerezte, ennek megfelelően a könyvei is a szervezeten belüli pszichológiai problémák megoldásáról szólnak. Esetünkben jelesül és konkrétan arról, hogyan ne hagyjuk magunkat szanaszét stresszelni, túlterhelni, megalázni, terrorizálni, manipulálni és bántalmazni egy kis seggfej vagy egy műveletlen, inkompetens gyökér által. Hasznos és szellemes dolgozat, mert alapesetben ugye két verzió létezik. Vagy akkorát bemosok neki, hogy viszi a karnist is, és ez esetben ugye magam is agresszorrá válok, ráadásul ezzel az apró, ám mégis pregnáns kilépési attitűddel a tarsolyomban már mehetek is éhen halni. Vagy nyelek, halmozok, kiégek, belebetegszem; nálunk meg kórházba meghalni járnak az emberek. Úgyhogy nyugi és határozottság, valamint testmeleg, de ez nehéz meló, mert az ember olyan, mint a sün.
Az is jó persze, ha kínkeservvel is, de megpróbálunk felállítani magunknak valamiféle rendszert. Ez sem egyszerű, csakúgy, mint az őrült beszéd esetében, pláne ha már bementünk a sűrűbe, és rájöttünk, hogy még az idő sem létezik, és mindenki töketlenkedik csupán, mint gyújtogató a vizes szalmával. Erre jó a rítussá fejlesztés módszere. Mint amikor reggelenként néhány bizonytalannak tűnő mozdulat kíséretében becélozzuk a kávéfőzőt. Magam például minden hónap első napjaiban autóba pattanok, és ötven kilométeres körzetben felkeresem az egyetlen lelőhelyet, ahol Filmvilágot lehet vásárolni. Elő is fizethetném, egyszerűbb is, olcsóbb is, de az más. Inkább odamegyek, átnézem a többi kulturális lapot is, néha veszek ezt-azt. Szerény kis mecénási küldetésnek fogom fel. Mert a Filmvilág az egyetlen magyar filmművészeti folyóirat, és bitang jó is még a tetejébe, remek szerzőkkel és látással. És annyi mindent elveszítettünk már a rítusainkból, kezdve attól, hogy reggelenként összeszedjük az összes napilapot, és beülünk egy rendes kocsmába, ahol rá lehet gyújtani, és nevünkön szólít a Pincér úr, egészen a könyvek szaglászásáig. A szellemi elszegényedés és az agyhalál ott kezdődik, amikor eltűnik a törzshely, a folyóirat, a szakmai és bárminemű szolidaritás. Akkor a mindenkori gyökér hatalom vigyorog, mi meg csak nézünk, mint Rozi a plázában.
