Médián innen, az üveghegyen túl

Bár az élvonalbeli mászók szép kort érnek meg, a hegymászást sokan orosz rulettnek tartják. Még inkább így van ez, ha a fegyver el is sül. És még inkább, ha a sajtó szinte élőben számol be minderről. Extrém körülmények, vetélkedés, halálos baleset és egy újságíró blogbejegyzése kavarta indulatok: magyar sportolók a világ egyik legveszélyesebb hegycsúcsának árnyékában.

Hallottad, hogy meghalt egy barátnőm? – kérdezte Erőss Zsoltot szintén hegymászó felesége, amikor férje hazaért. Az alpinista épp arról a magyarországi túráról érkezett meg, amelyen hegymászótársára emlékeztek. Horváth Tiborra, aki május elején az Annapurnára tartó expedíción szenvedett halálos balesetet. A Himalája hegységben lévő csúcs megmászására Erőss Zsolt még márciusban a Magyarok a világ nyolcezresein expedíció tagjaként indult. (Ez lett volna a második olyan nyolcezres magaslat, amelyre már 2010-es balesete után, műlábbal jutott volna föl.)

E június eleji beszélgetésnek én is fültanúja voltam: épp ekkor érkeztem ugyanis arra a beszélgetésre, amelyen Erőss Zsoltot, valamint az Annapurna-expedíció vezetőjét, Kollár Lajost a Himaláján történtekről kérdeztem. így engem is szíven ütött ez az újabb haláleset. 

A feleség elmondta, amit barátnője haláláról megtudott.

– A Gerecsében voltak, de nem, nem mászás közben történt, nem is volt rajta sisak, mert már pakoltak, amikor föntről eltalálta egy kődarab. Akár egy kiránduló is állhatott volna ott – valahogy így hangzott az a beszámoló, amely másnap egészen másképp jelent meg a hírekben.

A rendőrség közleménye ugyanis már sziklamászóbalesetről számolt be. Mint írták, a huszonöt éves nő két társával a Pusztamarót feletti kőfejtőnél kötél és karabinerek segítségével, de sisak nélkül mászott fel a sziklára. És már lefelé tartott, mikor egy téglányi szikladarab lezuhant a magasból, és fejen találta. Az eset aztán ebben a formában került be a távirati iroda hírfolyamába, majd jelent meg lapok és hírportálok tucatjában. Aztán egy nappal a téves közlemény után már elérhetők voltak a pontos információk is. Melyek szerint a szerencsétlenül járt hölgy vétlen volt, balesetekor pedig már nem mászott, hanem a földön állt. Helyén pedig bárki más is állhatott volna, legyen az mászó, nézelődő vagy turista. Aznap ugyanis sokan voltak a kőfejtőben és annak környékén. Ez a hír azonban már korántsem keltett akkora figyelmet, az előző napi cikkek alapján pedig sokan hegymászóbalesetként könyvelték el a történteket.

Erre a hírre egyébként a közvélemény az átlagosnál is jobban odafigyelt. Lévén mindez egy hónappal az után történt, hogy az Annapurna-expedíción Horváth Tibor hegymászót ereszkedés közben lavina temette maga alá.

A komoly médiavisszhang miatt ez a felfedezőút már az indulás előtt nagy érdeklődést, várakozásokat keltett a szélesebb, nem csak szakmai közönségben is. Így az expedíció története nem magáról a mászásról és egy szerencsétlenül járt hegymászóról szól, hanem arról is, hogy miként változtatja meg a média jelenléte, azonnali híradásai egy olyan csapat viselkedését, amelynek tagjai e nélkül is óriási stressz alatt teljesítenek. És amelyet csak fokozott társuk elvesztése.

Hogy milyen stresszről van szó?

– Először is ámítás, hogy ez csapatjáték, az ugyanis egyszerű illúzió, hogy a hegyre egy csapat megy föl – mondja érdeklődésemre Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta és sportkonzultáns, aki társszerzője egy nemrégiben megjelent, sportpszichológiával foglalkozó könyvnek. – Van olyan embertípus, amelyik könnyen vállalja a hegymászással járó veszélyeket. őket hívjuk szenzoros élménykeresőknek. Az ő aktivitási szintjük sokkal magasabb, mint az átlagembereké. Másrészt az őket körülvevő körülmények is extrémek. Emiatt van az, hogy a köztük lévő konfliktust az átlagember nem tudja megítélni. Nem beszélve a magasságról, amely módosítja a tudatállapotot. Az oxigéndússág vagy -hiányosság ugyanis teljesen más állapotba hoz bennünket, ilyenkor jobban felszínre törnek az ösztönös dolgok, a kontroll pedig biztosan elveszik valamilyen szinten. Pláne ha életveszély van. Mindezt innen lentről megítélni nagyon nehéz.

Ez a történet kezdetben alig különbözött a Magyarok a világ nyolcezresein korábbi útjaitól. Ezeket az expedícióikat három hegymászó, Kollár Lajos, Erőss Zsolt és Mécs László indította el Erőss 2002-es sikeres Everest-mászása után. A 2003-ban kezdődött sorozat célja az volt, hogy magyar sportember jusson föl a világ tizennégy nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsára. Tavaly a leküzdött magaslatok számát a Lhoce elérésével növelték tizenegyre, idén pedig az Annapurna lett volna a tizenkettedik csúcs a sorban.

Az előbbi expedíciókhoz képest a különbség pedig mindössze annyi volt, hogy a csapattagokhoz – ezúttal Horváth Tiborhoz, Mécs Lászlóhoz, Erőss Zsolthoz, valamint az expedícióvezető Kollár Lajoshoz – Földes András újságíró is csatlakozott.

Földest, bár gyakorló hegymászó, ez alkalommal nem a magaslat vonzotta. Hanem az, hogy könyvet

írt Erőss Zsoltról, a felfedezőútról pedig egy blogon „valós időben” – vagyis lehetőség szerint minél gyorsabban az események megtörténtét követően – szeretett volna tudósítani. És mivel a kérdéses blog bejegyzéseinek több tízezer olvasója volt, az expedíció aktuális híreiről általa rengetegen értesülhettek.

Földes András jelenléte, pontosabban tevékenysége már a kezdetektől fogva zavarta az expedíció két résztvevőjét, Kollárt és Mécset. A felfedezőút pedig leginkább nem a meghiúsult csúcstámadás és Tibor halála miatt került be a köztudatba, hanem azért, mert Földes egyik blogbejegyzése miatt Mécs gyakorlatilag faképnél hagyta társait.

A csapat alig hagyta el az alaptábort, már megindult a magyar sajtóban a nyilatkozatháború.

– Igen, esetünkben mintha a haláleset egy mellékes történet lett volna a kis botránykánk mellett. Pedig pusztán gyerekes sértődésről volt szó. De ehhez képest minden erről szólt – mondja lapunknak Erőss Zsolt.

És valóban, az expedíció során a legnagyobb visszhangot a Földes blogjából kiinduló hír keltette, mely szerint Erősst cserbenhagyták társai. A sajtóban ugyanis a hír már úgy jött le, hogy a sikertelen csúcstámadás után az alaptábor felé ereszkedő hegymászó segítséget kért a felszerelés lehozásához, de társai cserbenhagyták. (A csúcsra ketten indultak fel: Erőss Zsolt és Horváth Tibor, aki viszont hamarabb visszafordult, mint társa, és a visszaúton halálos baleset érte.)

Holott cserbenhagyásról szó sem volt.

– Olyan nincs, hogy én a hegyről lemenet azt kommunikáljam, hogy a többiek jöjjenek elém. Az csak szokás, hogy ilyenkor segítünk egymásnak levinni a felszerelést. Mert különben az odavész. Lajos mint az expedíció vezetője ezt megelőzendő jelölte ki Mécs Lacit arra a feladatra, hogy segítsen nekem – mondja Erőss Zsolt. Majd Kollár Lajos veszi át tőle a szót.

– Laci valóban magára vállalta azt, hogy fölmenjen Zsolt elé. Az volt a terv, hogy ő már korábban fölmegy a kettes táborba, ott alszik, és megvárja Zsoltot. El is indult, de belefutott egy hóviharba, és nem jutott el a kettes táborig, viszont az egyes már le volt szerelve, nem voltak ott már sátrak sem. Emiatt nem tudott ott aludni, és visszajött az alaptáborba.

– Másnap reggel leültünk megbeszélni az aznapi teendőket, de kiderült, senkinek nem fűlik a foga ahhoz, hogy Zsolt elé induljon. Én viszont azt mondtam, fél órán belül valakinek el kell indulnia – folytatja a történetet Kollár, aki ezt követően otthagyta a fiúkat. Később pedig már csak azt látta, hogy Földes elindul Erőss Zsolt elé. – Gondolom azért, mert megunta, hogy Mécs Laci csak odázza a dolgot. Ez azonban még rendjén is lett volna, hiszen két ember megvitatta a dolgokat, majd fölment az, aki kevésbé bírta cérnával. Ilyen már többször előfordult, nem példa nélküli az eset – mondja Kollár. Majd hozzáteszi azt is, a probléma nem is ez volt, hanem az, hogy Földes ezt a történetet leírta.

Nem ez volt az első eset, amikor Kollár és Mécs nemkívánatosnak tartotta az alaptáborból történő blogolást.

– Földes csatlakozása a kezdetektől fogva szúrta a szemünket – hangsúlyozza Kollár Lajos. – De mivel Zsolt a készülő könyve miatt megkért bennünket arra, hogy András mint a könyv szerzője velünk tarthasson, vállaltuk a jelenlétét. Aztán kiderült, hogy Földes nemcsak a könyvhöz gyűjt anyagot, hanem tudósítana is az expedícióról. Ez pedig már kiverte a biztosítékot Mécs Lacinál és nálam is. Többek között azért, mert a blog címe az volt, hogy Erőss Zsolt expedíciója. Pedig bennünket nem így hívnak, mi a Magyarok a világ nyolcezresein csapata vagyunk. Függetlenül attól, hogy legismertebb „sztár” tagunk vitathatatlanul Zsolt.

Kollár Lajos hozzáteszi, hogy az emiatti konfliktus Erőss és közte már régóta megvan, lévén a kommunikációjukat egészségtelen Zsolt-centrikusság jellemzi.

– Véleményem szerint ezt vitte most Földes az egekig. Annak ellenére, hogy a felfedezőutakon a csapat kilenc éve közösen dolgozik, Zsoltnak pedig soha nem volt külön expedíciója – fogalmaz Kollár, aki az újságíró legnagyobb vétkének Zsolt kiemelése mellett azt tartja, hogy kiteregette a társaság belső ügyeit. Amire, mint mondja, Mécs Laci megint csak elmebeteg módon reagált, hiszen megsértődött, és gyakorlatilag köszönés nélkül hagyta ott a csapatot. Úgy, hogy a hegyről való lejövet után már másik szállodába ment át, haza pedig titokban, még az expedíció többi tagja előtt érkezett.

– Tudom, drasztikus döntés volt a távozásom, de muszáj volt lépnem – magyarázza távozása okát Mécs László. – És nem is a kérdéses bejegyzés miatt hagytam ott a többieket, hanem azért, mert amikor a bejegyzéssel kapcsolatos problémát fölvetettem, Földes részéről teljes értetlenséggel találkoztam. Tudtam azt is, hogy e kérdésben Zsoltra sem számíthatok, a dolgot pedig Lajos sem kezelte kellő súllyal. Én viszont úgy gondoltam, jeleznem kell a probléma komolyságát, még akkor is, ha az destruktívan hat.

Majd elmondja azt is, hogy a gondot okozó blogbejegyzésben szereplő eseményt megelőző nap, bár vissza kellett fordulnia, de elindult Erőss Zsolt elé, 11 órát taposta a havat, így másnap fáradt volt. Illetve hogy – talán egy kezdődő megfázás miatt – a közérzete sem volt túl jó. Ezért nem indult el reggel. Földes és közte pedig vita sem volt arról, ki menjen Zsolt elé, csak némi győzködés. De miután ő többször is megerősítette, hogy nem menne fel, Földes elindult.

Mécs emellett azt is kiemeli, hogy a konfliktust az tette igazán súlyossá, hogy Földes írásai az Index főoldalán jóval nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint az expedíció megszokott csatornái – azaz saját honlapjuk és blogjaik, valamint a csapattal rendszeresen foglalkozó sajtóorgánumok.

– Gond volt emellett az is, hogy hiába kötöttünk Földessel szóbeli megállapodást arról, hogy a csapat belső ügyeit tiszteletben tartja, nem tette ezt meg. Függetlenül attól, hogy mi kilenc éve expedíciózunk együtt Zsolttal és Lajossal, de még ennél súlyosabb problémákat sem hoztunk soha nyilvánosságra. Másrészt Földes elferdítette a tényeket, magát, valamint némileg Zsoltot övezve dicsfénnyel – a mi kárunkra. Zsolt pedig nem mellénk állt, hanem könyvének írója mellé – mondja Mécs.

Másban látja a konfliktus okát Földes András.

– Szó sincs arról, hogy a nézeteltérést az én blogbejegyzésem okozta volna, hiszen az Erőss Zsolt és Mécs Laci közti ellentét már évek óta feszült – mondja érdeklődésemre. – Hasonló problémáik adódtak az elmúlt évek expedícióin is. Ezért tűnt meglepőnek, hogy Laci így reagál a bejegyzésemre. Különösen, hogy egyértelmű volt, nem akarok befeketíteni senkit, hiszen ugyanígy szerepelt egy beszámolómban, amikor ő ment elől, és taposta a nyomot. A furcsa az ügyben az, hogy nem vitatja senki, amit leírtam, hiszen igaz volt: Laci nem segített a társának. Az volt a kérdés, hogy le szabad-e írni, mik történnek egy expedíción. Mintha ez valami titkos szertartás lenne. Újságíróként voltam jelen, azt írtam le, amit láttam, jó és megkérdőjelezhető dolgokat egyaránt – mondja Földes.

Majd hozzáteszi azt is, hogy egyoldalú kép talán akkor lett volna elvárható, ha az általa írott blog az expedíció hivatalos szájtja lett volna.

– De volt hivatalos expedíciós oldal, ezt Kollár Lajos és a sajtófőnök írta. A költségeimet sem az expedíció állta, tehát az sem mondható el, hogy ezért cserébe várták el a píárjellegű tudósítást. Amúgy az expedíción mindenki blogolt, volt rendszeresen frissített saját blogja Mécs Lacinak és szerencsétlenül járt barátunknak, Horváth Tibinek is. Mindketten a saját élményeiket írták le a saját szavaikkal, pont, ahogy én tettem. Az verhette ki a biztosítékot, hogy emberekként ábrázoltam a hegymászókat, akik nagy dolgokat hajtanak végre, ám néha hibáznak is.

Kollár ezzel szemben úgy véli, a fő gond az, hogy ha valaki csatlakozik egy rendezvényhez, akkor köteles betartani a rendezők szabta törvényeket, megállapodásokat.

– Még akkor is, ha történetesen Erőss Zsoltról ír könyvet, aki remélem, a következő időkben nagyobb barátságot köt a többes számmal. Mécs Laci pedig nem viselkedhet úgy, mint egy durcás napközis – jegyzi meg expedícióvezetőként.

– Valóban, a média szerepe nem kevés abban, hogy kit emel ki – mondja Faludi Viktória szakpszichológus. – Bárkinek rosszulesik, ha mást. Annak pedig, hogy Erőss Zsoltot emelték ki, nyilván az az oka, hogy ő a húzónév. Ez ugyanolyan, mint a Barcánál Messi. Ott van a Barca, oké, de ott van Messi. És ez mindenhol így van. Csakhogy mindegyikünkben van narcisztikus bizonyítási kényszer, hogy én vagyok a legjobb, én vagyok az, aki feljut. És ez ilyen sportban még jobban kiéleződik.

Az pedig talán nem a sajtó hibája, hogy Horváth Tibor halála korántsem keltett akkora visszhangot, mint a blogbejegyzések miatti veszekedés. Ez inkább amiatt volt, hogy a balesetért senki nem volt okolható.

– A baj Tibi rossz döntése miatt történt. Amiatt, hogy a csúcskísérlet után a megbeszéltek ellenére nem várta meg Zsoltot a hármas táborban, hanem elindult a kettes felé. És az arra vezető lavinás kuloár, azaz hófolyosó okozta a vesztét – mondja Kollár.

Ebben a kérdésben Mécs is hasonló véleményen van, még akkor is, ha a maga részéről már a csúcstámadásnak sem látta értelmét.

– Én el sem indultam fölfelé, mert fölösleges kockázatnak láttam a dolgot. Ez azonban csak az én véleményem, a veszélyeket ugyanis mindenkinek egyedül kell fölmérnie, és mindenkinek egyedül kell döntenie. Jól mutatja ezt az is, hogy Zsolt eddig kilenc nyolcezres csúcsot mászott meg, míg én hármat. Függetlenül attól, hogy egy kivétellel az összes olyan expedíción ott voltam, ahol ő följutott a nyolcezres magaslatokra. Nekem viszont máshol vannak a határaim, így korábban visszafordulok.

Hasonló jelenségről Erőss Zsolt is beszámolt lapunknak.

– Én a K2-es expedíciónkon kazak mászókhoz csatlakoztam, nekik azonban máshol voltak a kockázati szintjeik, mint nekem. Az ugyanis már délben látszott, hogy jön a vihar, és a csúcsot nem lehet elérni. ők ennek ellenére továbbmentek, én visszafordultam. Aztán jött a vihar, ők pedig eltűntek. Két nap múlva kerültek elő, határaikat „szétfeszítették”. ám ők éppen attól jók, hogy tisztában vannak a kockázati szintjeikkel még veszélyes csúcson is. Ha ez nem így lenne, akkor a föld második legmagasabb hegyéről nem jöhettek volna le élve.

És tényleg, a K2 és az Annapurna csúcsát, ha különböző okok miatt is, a legveszélyesebb magaslatoknak tartják. De messze nem annyira veszélyesek, mint ahogyan azt a statisztikák alapján gondolnánk. A sajtóban megjelent statisztikák ugyanis igencsak félrevezetők: a halálesetek számát nem a hegyre indulók számához viszonyítják, hanem a sikeres csúcsmászásokéhoz. Márpedig az esetek többségében ezeknél a csúcsoknál sikertelen a kísérlet. így már érthető az is, miért volt nagy hiba, amikor cikkek tucatjában írták le, hogy az Annapurna mászásával próbálkozó extrém sportolók egyötöde nem jön le élve a hegyről: azok, akik elindultak, de nem értek fel a csúcsra, de élve visszatértek, nem jelennek meg az ilyen statisztikákban. Ha azt nézzük, hogy a hegyre indulók közül hányan vesznek oda, akkor az Everest esetében – amelynek csúcsát az idei szezon utolsó napján százötven mászó érte el – csak ezrelékekről beszélhetünk, míg a K2 és az Annapurna esetében – amelyekre évente csak néhány expedíció indul – már százalékokról. De messze nem két számjegyűekről.