Testtel, lélekkel

Az olimpia játék az idegekkel is. Olyannyira, hogy a sportolók mentális felkészültsége nélkül a tudás és az erő mit sem ér. A győzelemhez szükséges lelkiállapot pedig nem jön magától. Azért is küzdeni kell.

Persze hogy sportéletük legnagyobb kihívása előtt állnak, amelyre hosszú ideje készülnek. Magától értetődő, hogy a legjobbat akarják nyújtani, amihez kell, hogy csúcsformában vágjanak neki az olimpiának.

Mentális értelemben is.

Olimpikonjainkat ebben nemcsak az edzők, a sportorvosok segítik, hanem a sportra szakosodott pszichológusok is. Ilyen Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus és sportkonzultáns is, aki olimpiai úszócsapatunk több tagját és egy vívónkat segítette a felkészülés során.

– Az úszók, akikkel foglalkozom, nem mindig emlékeznek arra, hogyan ússzák le a távot – érzékelteti a kimagasló teljesítmények mögött álló mentális folyamatokat. – Mert ha erre emlékeznének, nem tartanának ott, ahol tartanak. De ez nemcsak az úszóknál van így, hanem gyakorlatilag minden sportolónál. Az ő versenyekkor elért állapotukat hívjuk flow-nak.

Mint mondja, magát a jelenséget egy magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály írta le, lényege pedig az, hogy az ember tér- és időérzékét elveszítve feledkezik bele egy számára örömet és kihívást jelentő, boldogságot okozó tevékenységbe. Olyan módosult tudatállapotról van tehát szó, amely során a környezet elhomályosul, az események pedig magával ragadják az embert.

– Ezt az érzést az átlagember is ismerheti, hiszen vele is megeshet, hogy egyszerűen csak a tevékenysége viszi előre. Legyen szó akár arról, hogy egy könyv miatt szűnik meg körülötte a külvilág, vagy éppen futás közben áll elő nála ez az állapot. De akárhogy is legyen, a lényeg az, hogy ezzel az euforikus állapottal élete során, ha csak egy-két percre is, de mindenki találkozik. A sportbeli teljesítmény elérését pedig segíti ez az állapot, ezért a cél az, hogy a versenyzők valahogy „flow-ba” kerüljenek – hangsúlyozza Faludi Viktória.

A flow állapot elérését azonban több dolog is zavarhatja. Ezek közül a legfontosabb a kihívás, megméretés miatti szorongás. Amellyel szinte minden sportoló szembenéz. Másrészt fontos az is, hogy a versenyző elérhesse a számára ideális izgalmi szintet. Ez ugyanis az az állapot, amikor az összes vegetatív funkciónk – többek közt a szívverésünk, légzésünk, keringésünk – úgy működik, hogy biztos alapot nyújt a maximális teljesítmény eléréséhez.

A beszélgetések, konzultációk során ezt az ideális izgalmi szintet kell beállítani a sportolóknál. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a versenyzőknek meg kell tanulniuk leküzdeni a szorongást, a teljesítménykényszer miatti nyomást. Mindent, ami zavarhatja őket, ami visszavetheti a teljesítményüket.

– Az úszóknál jól megfigyelhető, mennyire hihetetlen dolgok zavarhatják a sportolókat. Mert ők még azt is nézik, süt-e a nap, vagy éppen milyen irányból jön a fény – érzékelteti a nehézségeket Faludi Viktória. – A versenyzők első kérdése mindig ugyanaz: merre van a mosdó? Fontos számukra a rajtkő is. De ez minden sportnál megvan. Számít, milyen a pást, milyen a homok és a pálya, vagy éppen milyen meleg van a teremben.

A felkészítés legfontosabb része éppen ezért szerinte az, hogy a sportolók megtanulják kizárni az életükből e tényezők szerepét. És megtanuljanak csak azokkal foglalkozni, amelyeket kontrollálni is tudnak.

– Mindig attól szorongunk, amit nem tudunk kontrollálni. Illetve mindent szeretnénk kontrollálni, de mindent nem lehet, hiszen egy versenyen bármi megtörténhet: leeshet a szemüveg, elszakadhat a ruha, jöhet szokatlan irányból a szél. Az ilyesmit tudni kell kezelni, mert az olimpián csak egyszer lehet teljesíteni.

Hogy mennyit nyom a latban a sportolók pszichés felkészültsége?

– Azt szokták mondani, hogy a pszichés és fizikai felkészítésnek ötven-ötven százalékot kell kitennie – mondja a szakember. – De ez nem egészen így van. Mert hiába készítünk föl valakit mentálisan, ha fizikailag nincs topon. Ugyanez igaz fordítva is. Hiszen hiába fontosabb a fizikai felkészülés, a versenyhez az is kell, hogy a sportoló jó mentális állapotban legyen, és tudjon küzdeni. Ezt pedig úgy kell elérni, hogy közben az olimpikonjaink több mint egy éve, az olimpiai kvalifikációk lezárulta óta folyamatosan készülnek, nincs egy nyugodt pillanatuk sem. Iszonyú kemény munkát végeznek, egy napra sem pihenhetnek. Ezt a mérhetetlen terhelést lelkileg is bírniuk kell.

Mint a szakpszichológustól megtudtuk, az olimpia pszichés szempontból sokkal nagyobb felkészülést igényel, mint egy országos bajnokság vagy Európa-bajnokság. Ennek az az oka, hogy a sportolók legfőbb célja az olimpiai részvétel. Ami komoly nyomást gyakorol a résztvevőkre. De ezt leszámítva maga a mentális felkészítés nem különbözik más versenyétől.

– A hangsúly ez esetben is azon van, hogy az adott teljesítményre fókuszáljunk. Hogy például fejlesszük a koncentrációs képességet, erősítsük a figyelmet, a stressztűrő képességet. Mindent, amire nagy terheléskor szükség lehet. Az persze egyénfüggő, hogy kinek milyen gyakran van segítségre szüksége. Van például, aki hetente fölkeres egy szakembert, és van olyan sportoló is, aki csak pihenőidőszakban egyszer-egyszer látogat el pszichológushoz. Nincs általános szabály. Ahogyan nincs adott sportágra jellemző lelki probléma sem. Pusztán arról lehet szó, hogy a hangsúly helyeződik máshová.

Az esztétikai sportoknál, tornánál, vívásnál fontos a bíró szerepe is, hiszen sok múlik szubjektív döntésén. Ez további stresszhelyzeteket teremt, hiszen ezeket a döntéseket a versenyzőknek el kell tudniuk fogadni.

– A kardvívás például tipikusan az a sport, amelyre lelkileg már a pályaválasztásuk elején készülniük kell a sportolóknak. Egyszerűen tudniuk kell, olyan műfajt választottak, ahol sok múlik a bírón. És persze rajtuk is. Ezzel együtt tudniuk kell jól fogadni a bírói döntést, legyen az akármilyen is – hangsúlyozza Faludi Viktória.

Mohamed Aida olimpikon tőrvívónk megerősíti, hogy sportága bíróinál a versenyzők nagyjából előre tudják, mire számíthatnak. Erre pedig pszichésen is felkészülnek.

– Abban biztos vagyok, hogy az olimpián már csak sportdiplomáciai okokból sem nekem fognak kedvezni, ha az ellenfelem olasz vagy orosz. Ha ez a helyet, számolnom kell azzal, hogy a kétes találatot nem nekem adják meg. Tehát ennyivel jobbnak kell lennem, ilyenkor is meg kell makacsolnom magam, folytatnom kell a párbajt. Annak ellenére, hogy már döntő szituációban, világbajnokságon is többször kaptam ki úgy, hogy valójában én nyertem, csak a bíró „nem úgy figyelt”. Nehéz ügy ez, főleg, amikor másnap azt mondják, jó voltam, én nyertem. Ilyenkor tovább kell menni, nézni előre, hiszen jön a következő verseny. Az idő pedig megoldja a gondokat – mondja tőrvívónk.

Beszámol arról is, hogy gyermeke születését követően – aki nagyjából egy évvel a 2008-as pekingi olimpia után látta meg a napvilágot – megváltozott a problémákhoz való hozzáállása. – Más minden, ha egy sportolónak gyereke van. Ilyenkor ugyanis a pást problémái háttérbe szorulnak, korántsem viselnek meg úgy, mint korábban. Anyaként átrendeződik az ember értékrendje, és rájön ara, hogy nem azok a nagy dolgok, amiket korábban kudarcként élt meg. Másrészt felém most nincs akkora elvárás, ami nyomasztana. Emiatt kicsit könnyebbnek érzem a helyzetemet, nyugodtabban készülhetek és vívhatok, hiszen csak a saját elvárásaimnak kell megfelelnem. Annak, hogy maximálisan „odategyem” magam.

A tornára való lelki felkészüléssel a csapatoknak is meg kell birkózniuk. Esetükben már más szempontok is kulcsszerepet játszanak.

– A kézilabdacsapat felkészítésekor leginkább a küzdelemre nevelésre fókuszálunk: ebben nincs nagy különbség az egyes sportágak között – mondja Mocsai Lajos, a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya. – Ahogyan abban sincs, hogy a motivációs tényezőknek stimmelniük kell. A legfontosabbak a belső tényezők, a legnagyobb tartást, a legnagyobb küzdőképességet ugyanis azok adják. Emellett fontos az is, hogy a csapat kapcsolatrendszerei jók legyenek.

Legsikeresebb kézilabdaedzőnk ezzel kapcsolatban leginkább azt hangsúlyozza, hogy az olimpián és a világversenyeken nagy eredményeket elérő csapatai eddig mindig egy-két koncentrált mag köré csoportosultak. A sporttársak között pedig mindig borzasztóan erős volt a kapcsolat. Aminek tudatos kialakítása – mint mondja – fontos edzői, vezetői feladat. Ezzel lehet ugyanis elérni azt, hogy a csapat megsokszorozza energiáit.

– Ennek érdekében más és más módszereket alkalmazunk a felkészülés egyes fázisaiban. Van, amikor a belső problémák megoldására személyiségfejlesztő programokat használunk, aztán van, amikor már a küzdőképesség kialakítására, a feladatra való pszichés felkészülésre koncentrálunk. Emellett a siker és a sikertelenség problematikájával is meg kell küzdenünk, amiben már sportpszichológusok is segíthetnek a csapatnak. De az ettől függetlenül borzasztóan fontos, hogy az edző is rendelkezzen olyan képességgel és képzettséggel, hogy a pszichés kérdéseket kellő jártassággal tudja kezelni.

Mocsai Lajos ebből a szempontból az átlagosnál is nagyobb tapasztalattal rendelkezik, hiszen egy speciális helyzetet is kezelnie kellett. Ő volt ugyanis fiának, az olimpián is részt vevő kézilabda-válogatott tagjának első edzője. Ami már csak a szerepek különválasztása miatt is hatalmas feladat.

– Ennek a szerepmegosztásnak pozitív és negatív hatása egyaránt lehet, minden attól függ, hogy a gyerek és a szülő között milyen a kapcsolat – állítja.

– Mert az egyfelől stabilizálhatja, másfelől frusztrálja is a fiatalt. Nálunk például összetartó családról, erős kapcsolatrendszerről van szó, a köztünk lévő szeretet pedig sokkal mélyebb annál, mintsem megsérülhetne az élsport miatt. Másrészt én tudok kritikusan nézni a fiamra, sőt ő el is várja tőlem ezt. Tudja azt is, hogy ő a sportban ahhoz a közösséghez tartozik, amelyben teljesítenie kell, nem pedig az apjához. Én tehát ebben a kontextusban csak egy sportszakember vagyok, miközben neki a közösség miatt kell fejlődnie, jól teljesítenie. És csak nekik tartozik elszámolással. Illetve az edzőjének. De nem az apjának. Ezt a kettőt ugyanis szét kell választania, ami nálunk még csak nem is nagy kihívás, hiszen rendes fiam van. Én pedig bízom benne.