Megint tízmillió szakértő országa lettünk. Most épp az igazságügyi szakértőké. Persze nem véletlenül, hiszen Rezesová négy emberéletet követelő ámokfutása, a történet körítése, az ügyében hozott enyhe elsőfokú ítélet joggal gerjeszt indulatokat. Ahogyan a szlovák milliárdosnő által felkért igazságügyi szakértő ténykedése is bőséggel vet fel kérdéseket. Minimum etikaiakat.
Szakmai kérdésekben igazságügyi szakértővel vitatkozni viszont érdemben csak a bíróság előtt lehet, sehol máshol. Még akkor is így lenne ez, ha nem a szakmai tótumfaktumnak gondolt Melegh Gáborról volna szó. Az ítélőszék épületén kívül semmilyen vélemény nem számít, és ez érthető is, hiszen lezárhatatlan lenne egy-egy per, ha a szakértők véleményét újra és újra megkérdőjeleznék az ítélethozatal után.
Ez a magyarázat arra is, hogy az igazságügyi szakértőket összefogó kamara szakmai kérdésekben még csak állást sem foglalhat.
– Kamaránknál csak etikai vétségek miatt lehet panaszt tenni, csak ilyen ügyeknél vizsgálódhatunk, de azokat is csak azután, hogy egy ügy jogerősen lezárult – mondja lapunknak Lovász Zoltán, a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara (MISZK) elnöke. – A kamara az etikai eljárások során szakmai kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozhat, nincs rá jogosultsága.
Arról egyedül a bíró dönthet, hogy egy gépészmérnök, egy közlekedésmérnök, egy orvos vagy éppen egy pszichológus szakértő véleménye megbízható-e, illetve ha több szakértő is van, akkor azok közül melyiknek a véleménye az elfogadhatóbb. Vagyis a szakértő álláspontját érdemben – akár más szakértő bevonásával – csak az adott per jogerős lezártáig lehet kifogásolni. Utána már csak etikai kérdéseket lehet feszegetni. Ezeket viszont a laikusok gyakran összekeverik a szakmaiakkal.
– Évente száz-százötven panasz érkezik hozzánk, a statisztikákból viszont az látszik, hogy a reklamálók kilencven százaléka csak „ingyenes jogorvoslatot” szeretne – mondja Horváth György. A MISZK etikai bizottságának elnöke hangsúlyozza: a kamara csak olyan ügyeket vizsgálhat, amelyekben a szakértő a gyanú szerint törvényt, eljárási szabályokat vagy etikai kódexet sért. Mint megtudtuk, az ezekkel kapcsolatos panaszok az esetek harmadánál bizonyulnak megalapozottnak.
Bár az igazságügyi szakértők munkája most egy közlekedési balesettel kapcsolatos perben (a Rezesová-ügyben) hozott ítélet kapcsán került előtérbe, nem a közlekedési szakvélemények váltják ki a legtöbb vitát a tárgyalótermekben: a kamarához a legtöbb panasz a pszichológus szakértők igazságügyi szakvéleményére érkezik, főképp gyermekelhelyezési ügyek miatt.
Ismert az is, hogy az etikai eljárások 99 százalékát a vesztes fél kezdeményezi, azt remélve, hogy panasza változtathat a bírósági ítéleten. Ez azonban akkor sem lehetséges, ha a kifogás valóban jogos.
Ugyan nem gyerekelhelyezési ügyről van szó, de a közelmúlt egyik legnagyobb szakmai viharát két pszichológus szakértő véleményének különbözősége okozta. Ez volt az ominózus Zsanett-ügy, amelyben tavaly júniusban született jogerősen ítélet, és amelyben az ítélőtábla jogerősen felmentette a nemi erőszakkal megvádolt rendőröket.
Mint ismert, E. Zsanett azt állította, hogy egy éjszakai igazoltatás után öt rendőr megerőszakolta. Az esetre tanú nem volt, és az első szakvélemény kétségbe vonta a Zsanett által elmondottakat. Ekkor az ügy a vádemelésig sem jutott el, később pótmagánvádas eljárás keretében indult per a rendőrök ellen.
A táblabíróság döntése szerint viszont nem volt olyan bizonyíték, amely a lány elmondását alátámasztotta volna, mint ahogy arra sem, hogy a rendőröknek lenne igazuk. Ezen ügyhöz köthető az, hogy a szakmai körökben is igen nagyra tartott Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, a pszichológiatudomány kandidátusa visszaadta szakértői igazolványát.
– Ebben az ügyben az első szakértői vélemény nem volt szakmailag megbízható. A vizsgálat nagyon felszínes volt, nem teljesítette a szakmai követelményeket, nem történt meg az interjú hangrögzítése sem – mondja lapunknak Bagdy Emőke.
A nyomozás idején még igazságügyi pszichológus szakértőként is tevékenykedő szakembert ez ügyben E. Zsanett ügyvédje azért kérte föl szakértőként, mert az első szakvéleményt részrehajlónak tartották ügyfelével. Eleve gyanúsnak vélték, hogy olyan perben kérték ki egy rendőrség kötelékében dolgozó pszichológus szakember véleményét, amelyben lényegében rendőrök sorsáról kellett döntenie a bíróságnak.
– Mivel kényes ügyről volt szó, másodvéleményem elkészítésekor két különböző módszerrel is dolgoztam. Mindkettő azt mutatta ki, hogy a lánynak poszttraumásstressz-szindrómája van, amely mögött egy nagyon traumatikus esemény áll, és amelynek szövődményeként különböző lelki zavarok állnak fent nála. Tehát még csak nem is a rendőröket vádoltam. Azt viszont leírtam, hogy mindez szexuális inzultussal áll összefüggésben. Nem tudtam arról, hogy a szakértői munkát velem párhuzamosan egy pszichiáternek is kiadták, az ő szakvéleménye szintén poszttraumás szindrómát állapított meg. Ennek ellenére a bíróság az elsőként szakértőként kirendelt Görög Éva szakvéleményét fogadta el. Annak ellenére is, hogy a bíróság később kirendelt még egy igazságügyi szakértőt, akinek a véleménye nyolcvan százalékban megegyezett az enyémmel – mondja Bagdy Emőke.
Bagdy Emőke emiatt vissza is adta igazságügyi szakértői igazolványát, mondván, nem vesz részt olyan munkában, amelyben semmibe veszik az objektív véleményt: ez nem az igazság kiderítését szolgálja. Az eset után a szakértő kamarai vizsgálatot kért, amiről még beszámolt a sajtó, arról viszont már nem szóltak a hírek, hogy ez milyen eredménnyel zárult.
Különös, hogy a kamara ma nem tudja megmondani, hogy a vizsgálat ténylegesen is elindult-e, sem pedig azt, hogy ha igen, az milyen eredménnyel zárult. Görög Éva mindenesetre már nem szerepel sem a kamara, sem pedig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szakértőjegyzékében, az viszont nem ismert, hogy az időközben nyugdíjba vonult szakértő mikor került le a listáról, és annak van-e köze az etikai vizsgálathoz. A kamara ugyanis erre vonatkozóan lapzártánkig nem tudott információt adni, a szakértőről egyetlen általunk megkérdezett szakértőnek sem volt információja, a minisztérium pedig arra hivatkozva nem válaszolt, hogy a névjegyzékből törölt szakértőről az kérhet információt, aki erre jogosult.
Az újságíró pedig nem jogosult.
A Zsanett-ügyhöz hasonlóan nagy port kavart a Tasnádi-ügy, amelynél idén tavasszal mentették föl vesztegetés vádja alól Tasnádi Pétert, aki a vád szerint fizetett azért, hogy számára kedvező – enyhébb ítéletet eredményező – elmeorvosi szakvélemény készüljön róla. A szakértő ugyanis – elvileg – köteles független szakvéleményt adni, és nem számít, hogy véleménye elkészítésére a bíró vagy a per más résztvevője, mondjuk a védelem kéri fel. Azaz hiába fizet ez utóbbi esetben például a vádlott a szakértő munkájáért, ennek a szakértőt – elvileg – nem szabadna befolyásolnia: a munkadíján felül pénzt nem fogadhat el ügyfelétől azért, hogy valamely peres fél számára kedvezőbb szakvéleményt adjon.
A vád szerint viszont épp ez történt Tasnádi Péter esetében is, csakhogy erre nem volt bizonyíték. Így a vállalkozót, annak egyik ügyvédjét és az igazságügyi szakértőt bűncselekmény hiányában mentették fel.
Ez nem jelenti azonban azt, hogy az a szakvélemény, amelynek alapján a bíróság Tasnádi jogerős büntetését csökkentette, megállná a helyét. Sőt 2008 júniusában a távirati iroda a Magyar Televízió Híradójának információjára hivatkozva írta: az Egészségügyi Tudományos Tanács „igazságügyi szakértői testülete, amelyben két elmeorvos, két orvos szakértő és egy pszichológus vett részt, március 13-án vizsgálta meg Tasnádi Pétert, és azt állapította meg, hogy megalapozatlanok az agysorvadásáról és beszámíthatatlanságáról szóló, korábbi szakértői vélemények”.
Emiatt viszont a szakértőt semmiféle retorzió nem érheti: a szakértőt ugyanis, ahogy ezt írtuk, szakmai kérdésekben nem, csak etikai ügyekben vehetik elő. Azt pedig igencsak nehéz ellenőrizni, hogy az ügyfél valójában mennyit fizetett a szakértőnek.
Ugyanakkor épp ennek az ügynek az apropóján, annak kirobbanásakor tett egy érdekes kijelentést Borbély Zoltán, a Fővárosi Főügyészség szóvivője: „Ilyen még nem volt, hogy egy szakértő gyanúsított legyen. Magyarországon szakértői ítélkezés zajlik, a szakértők véleménye mindenek felett áll” – idézte a szóvivőt a Stop (stop.hu) internetes hírportál 2008 augusztusában.
Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországon egy-egy szakvélemény perdöntő lehet, viszont a szakértő szakmai kérdésekben gyakorlatilag következmények nélkül állíthat valótlanságot, esetleges befolyásolását bizonyítani pedig majdnem lehetetlen. „Legfeljebb” szakmai hitelét veszíti el.
A közvélekedés szerint a szakértők megvesztegethetők – az átlagember legalábbis ezt gondolja, függetlenül attól, ez így van-e, vagy sem. Nem véletlen, hogy Rezesová ügyének kapcsán is előkerült, vajon Melegh Gábor korábban miből vette luxusautóit.
Más kérdés, hogy az ilyen felvetések alapja nem abból eredeztethető, hogy ténylegesen korruptak lennének a szakértők, hanem inkább abból, hogy az ítélőtábla előtt álló vádlott bizony mindennel megpróbálkozik. Legalábbis ilyen próbálkozásról – egy kivételével – minden lapunk által megkérdezett igazságügyi szakértő be tudott számolni. Ahogyan arról is, amikor a vesztes fél a szakértő kompetenciáját kezdi el vitatni.
Az, hogy két szakértő véleménye nem egyezik, nem feltétlenül jelenti azt, hogy valamelyikük részrehajló lenne. Az ugyanis csakis a kérdésfeltevésen múlik, hogy a szakértő mit vizsgál, mire ad választ.
– Nekünk volt egy nagyon érdekes ügyünk, amely azon múlott, hogy a másodfokú bíróság roppant körültekintő módon tett föl kérdéseket, több szakértőt is meghallgatott – emeli ki Németh Zoltán László gazdasági büntető szakjogász. Védence egy okirat-hamisítási ügyben volt gyanúsított, az első írásszakértő pedig úgy vélte, a kérdéses dokumentumot valóban ő írta alá. Ezt megállapította egy másik írásszakértő is. Viszont ezektől a szakértőktől a bíróság csak a névaláírások elemzését kérte, azaz a vádlottnak csak azt a nevet kellett leírnia, amelyet a vád szerint aláhamisított. Erre válaszként az ügyvéd fölkért egy igazságügyi szakértőként dolgozó magánszakértőt, aki már sokkal szélesebb körű írásmintát vett föl, és megállapította, hogy nem az ő ügyfelétől származik az aláírás. Viszont hiába hivatkoztak erre, az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe az érvelést, csalásban és okirat-hamisításban való bűnrészességet mondott ki ítéletében.
A másodfokú bíróság már egy hosszabb szakértői bizonyításkiegészítést rendelt el, a vizsgálatba bevonták a magánszakértőt, plusz kirendeltek még egy szakértőt, aki azt felülvéleményezte. Mindkét szakértő kimondta, hogy nem a vádlott írta alá a dokumentumot. Ekkor a bíróság kirendelte az Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézeteket (ISZKI), az ő szakértőjük pedig az intézet nevében készített egy olyan szakvéleményt, amelyben levezette, miért nem írhatott alá a vádlott, és miért a másodjára kirendelt szakértőknek van igazuk. Emiatt a másodfokú bíróság felmentette a terheltet. Ehhez viszont az kellett, hogy a bíró nagyon komolyan vegye a szakértői bizonyítást. Mint megtudtuk, csak a kérdéseket két oldalban írta le a szakértőnek, részletezte, mit kellene vizsgálni.
Arra is van példa, hogy már pusztán a szakértői módszer megválasztása is ügydöntő lehet. Deli Kálmán közúti közlekedésbiztonsági műszaki igazságügyi szakértő kapásból mond erre egy példát.
– A féknyom alapján meg kell határozni azt, hogy a fékezés kezdetekor mekkora volt a sebesség. Az egyik szakértő ezt úgy oldja meg, hogy megnézi a szakirodalmi lassulási adatokat, és leírja, hogy azok szerint a fékezés megkezdésekor mekkora a számított sebesség. A másik kimegy a helyszínre, és lassulásméréseket végez, azaz féknyomokat készít, és a mért lassulások alapján határozza meg a számításában alkalmazott lassulást, majd végzi el a számítást. A két eredmény nem feltétlenül egyezik meg, viszont szakmailag mindkettő korrektnek mondható. Egyedül a bírón múlik, melyiket tartja hitelesebbnek.
Van példa arra is, amikor nemcsak a szakértői vélemény elbírálása, de még annak elkészíttetése is problémát okoz. Jól mutatja ezt az a per, amelyet a Főtáv követeléskezelője indított egyik ügyfele ellen amiatt, mert az megtagadta a díjfizetést. Az ügyfél arra hivatkozva nem rendezte számláit, hogy a távfűtési cég túlszámlázott ügyfeleinek, erre a hibás számlázási gyakorlatra pedig az Állami Számvevőszék jelentése is felhívta a figyelmet. Ez ügyben a bíróság egyszerűen nem talált olyan igazságügyi szakértőt, aki vállalta volna, hogy meghatározza a túlszámlázás mértékét. Felkérését a szakértőként kirendelt ISZKI is visszadobta, lévén nem tartotta magát kompetensnek a kérdésekben. Jelen pillanatban az ügy úgy áll, hogy bár a perbe hívott ügyfél három kompetensnek mondható igazságügyi szakértőt is talált, a bíróság végül nem azokat, hanem egy energiagazdálkodási szakértőt rendelt ki. Innentől kezdve lehet azon vitatkozni, hogy egy ilyen szakember mennyire illetékes könyvszakértői, árszakértői kérdésekben.
Ahogyan Rezesová ügyében is terítékre kerülhet másodfokon, miért foglalt állást egy műszaki szakértő olyan kérdésekben is, amelyek megválaszolásához több vélemény szerint is szükség lehet orvos vagy pszichológus szakértőre. Ez ugyanis az általunk megkérdezett ügyvédek szerint akár olyan kompetencia-túllépés is lehet, amely akár etikai vizsgálatra is okot adhat a szakmai kamaránál.
Igazságügyi szakértő. Az elnevezésben benne foglaltatik, hogy az ilyen szakember az igazság ügyét képviseli. Ha viszont ez megkérdőjelezhető, a népharag akkor is lenullázza az illetőt, ha a szakma ezt nem teheti meg (lévén csak etikai kérdésekben illetékes, de aktuális ügyben még nem tarthat érdemi eljárást). Melegh Gáborral, a Rezesová-ügy szakértőjével nagyjából ez történik.
Ám igazságügyi szakértőkkel, jogászokkal beszélgetve az derült ki számunkra, hogy nem a Rezesová-ítélet a lényeg itt, hanem az, hogy ez az ügy a rendszer eddig is meglévő súlyos anomáliáit a felszínre hozhatja. Melegh Gábornak eddig nem mertek „nekimenni” a kritikusok, és a rendszer visszásságainak sem. A Rezesová-ügy azonban erre alkalmat kínálhat, és akkor komoly változások remélhetők ezen az igen kényes területen.
