Aki gyakran jár Ausztriába, nem lepődik meg azon, hogy szinte minden sípályán akad olyan hütte, ahol minden további nélkül lehet magyarul gőzgombócot rendelni. Azon viszont elcsodálkozik az ember, amikor útjába kerül egy hazánkfia síoktató, aki osztrák oktatókat képez Karintiában. Mint ahogy feltűnik, ha egymás közt magyarul társalognak a folyóparton vadvízi evezősöket pátyolgató túravezetők. Pedig nem egy honfitársunk mozog olyan profizmussal hasonló területeken, ami egy „bennszülöttnek” is becsületére válna. Kalandvágyból, rajongásból, nem is annyira a pénz miatt. Közéjük tartozik Végh András, aki eredetileg informatikus, ám már tanulmányai idején rájött: nem tudna egész nap íróasztal mellett számítógépen pötyögni. Nem is teszi, télen síoktatóként dolgozik Ausztriában, nyáron pedig, az európai szezon zárása után Argentínába helyezi át székhelyét. A távoli kontinensre június végén indul, s szeptember végéig segíti a lesiklókat az ottani pályákon.
Beszélgetésünkkor épp itthon volt, s elmondta, hogy bár ideje nagy részét havas lejtőkön tölti, hazánkban is van teendője. Többek közt a magyar oktatóképzésben vesz részt, a terepen pedig lavinabiztonsági táborokat szervez. Télen a Budapesti Műszaki Egyetem ausztriai sítáborának szervezésében segédkezik. Ezt a feladatot már diákévei alatt ellátta, elvégzett egy tanfolyamot, majd oktatóként kezdett dolgozni. Argentínába csak az utóbbi három-négy évben utazik. Az Andokban nem érik egymást a síterepek. Például attól a hatalmas pályától, ahol dolgozik, nyolcvan kilométerre található az első lakott terület. Szerinte azt az életmódot, amelyet ő folytat, nem lehet vállalni pusztán a pénzért. Aki nem szerelmese a téli sportoknak, egy-két évnél tovább biztosan nem bírja a folyamatos ingázást.
Hasonló véleményen van Tumbász Gergő, aki nemcsak lelkes amatőrökkel foglalkozik, hanem vezető oktatóként osztrák síoktatókat is képez az ausztriai szövetségnél. Tizenhét éves kora óta az a vágya, hogy havas lejtőkön dolgozzon. Szüleivel rendszeresen járt a szlovákiai Donovaly (Dóval) lankáira, ami csak kétórányi autóút akkori lakóhelyüktől, Váctól. Érettségi után kis ideig itthon kereste a helyét, de aztán egy adódó lehetőséget kihasználva Olaszországban kötött ki egy festői sípályán. Három hónap alatt elsajátította a nyelvet olyan szinten, ami elegendő az ismeretek átadásához. Idővel átkerült Ausztriába, elvégzett egy tanfolyamot, aminek feltétele volt, hogy egy ideig helyi síiskolában oktasson, így ott ragadt. Amikor már jobban ment az „üzlet”, magánvállalkozóként folytatta. Osztrák tanítványai néha furcsállják, hogy jött egy magyar a „nagy alföldről”, aki síelni tanítja őket. Gergő csapatában cseh és svéd fiatalember is dolgozik. A helyiek egyikük tudását sem kérdőjelezik meg. Előfordul persze, hogy télen hazai síterepeken is segédkezik, Mátraszentistvánon például tartott már tanfolyamot, de inkább csak haladóknak. Ennek főként az a célja, hogy megmutassa, itthon is el lehet jutni bizonyos szintig, ezért nem kell feltétlenül külföldre utazni.
Gergő korábban kilenc évig teljes szezonokat végigdolgozott hol osztrák, hol olasz pályákon. Ez idő alatt Sopronban óvodapedagógusi diplomát is szerzett, miközben egy közeli osztrák gyermeksíiskola vezető oktatójaként három–hét éves gyermekek tanítását szervezte. Ma már hivatalosan itthon lakik. Télen két-három hetet síterepen tölt, majd egy-két hetet itthon a feleségével és két gyermekével. Nyáron csak a gleccserterepeken tartandó oktatói tanfolyamok miatt utazik, itthon saját vállalkozásba fogott: turizmussal, városnézéssel foglalkozó elektromos rolleres kisvállalkozást működtet.
– A gyerekek születésekor nagy kérdés volt, elköltözzön-e a család – mondja –, főleg, mert korábban osztrák óvodába is jártak a kicsik. A döntés, hogy maradunk, akkor született meg, amikor iskoláskorúak lettek. Én viszont azóta is ingázom. Ez az életmód csak addig egyszerű, amíg nincsen családja az embernek. Amikor viszont jönnek a gyerekek, a szenvedélyük miatt országot váltó fiatalok rájönnek, hogy nem tudják folytatni korábbi munkájukat, életmódjukat.
Többségük itthon képzeli el a jövőt. Így van ezzel Zakál Anikó is, aki jelenleg Stájerországban vezet rafting- (vadvízi evezés) és canyoning- (kanyontúra) utakat. Emellett Palfauban kalandparkban is dolgozik. A lány az ilyen programok iránti rajongásának köszönheti becenevét, amelyen mindenki szólítja: Pocahontas, rövidítve Poca. A névre valóban rászolgált, kilencéves kora óta versenyszerűen kajak-kenuzott, rengeteget kirándult, gyakorlatilag a természetben nőtt föl. Az extrém sportok egyetemista korában ragadták magukkal egy stájerországi úton: annyira beleszeretett a vadvízi evezésbe, hogy két évvel később raftingtúra-vezetői képesítést szerzett. Tíz éve él ilyesmiből, függetlenül attól, hogy kiköltözése előtt átvehette itthon agrármérnöki diplomáját, sőt mérnöktanári képesítése is van.
Pocával ellentétben a későbbiekben sem tervez hazatérést Kovács Botond vadvízievezőstúra-vezető. A fiatalember Kirchenlandban dolgozik, az ősszel települt ki Ausztriába. Egy raftingtúra utáni vacsorán elmondta, hogy eredetileg némettanárként dolgozott, a nyelvet tizenkét évig tanította hazánkban.
– Novemberben döntöttünk úgy a párommal, hogy kiköltözünk, de csak részben az anyagiak miatt. A főbb ok az volt, hogy mindig is imádtam kerékpározni, gyermekkorom óta versenyszerűen űztem ezt a sportot. Aztán jött egy nyár, amelyet végigtekertem kint, közben pedig versenybeszámolókat írtam egy magazinnak. Ezzel párhuzamosan elkezdtem raftingolni, letettem az oktatói vizsgát is. Az utóbbi három évben csak hétvégente jártam ki pénzt keresni: az iskolai időszakban szombat hajnalban fölkeltem, és útnak indultam, kilenckor pedig megkezdtem a munkát vadvízitúra-vezetőként. Vasárnap este tizenegyre értem haza Tatabányára, másnap reggel pedig bementem az iskolába tanítani. Ez nagyon megterhelő volt. De nem szeretném úgy beállítani a költözésünket, hogy „el kellett mennem” Magyarországról.
Régóta dédelgetett álma volt, hogy egyszer ilyen vadregényes környezetben éljen: nyáron a hegyi folyókon telnek napjai, télen pedig a lakhelyük melletti kisebb sípályán dolgozik. Ott főképp pályakarbantartó munkákat végez, amibe minden beletartozik a hólapátolástól kezdve a hóágyúk működtetéséig. Ehhez persze semmi szükség diplomára, de más területen annak is egyre nagyobb hasznát veszi: épp nemrég fordított prospektust egy környékbeli turisztikai irodának, és a helyi szállásadók is egyre gyakrabban kérik a segítségét magyar vendégeik miatt. Ő is úgy látja, hogy ilyen munkát csakis az végezhet, aki fanatikusan szereti a természetet, a hegyeket és az ott űzhető sportokat. Pusztán a pénz miatt senki sem dönt ilyen életmód mellett, ehhez már szerelem kell.
