– Budapest és a belga főváros között ingázva töltötte az utóbbi két évet, most is épp a reptérre tart. Milyen teendők várják?
– Kétéves mesterképzésen vettem részt a brüsszeli királyi konzervatóriumban, most a június 10-i diplomakoncertemre készülök. Vizsgáim többségét már letettem, de a fellépés miatt gyakran járok ki próbálni.
– Itthon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett. Miért döntött úgy, hogy Brüsszelben folytatja tanulmányait?
– Énektanáron, David Linx miatt. Ő Nyugat-Európában, főként Franciaországban nagyon jó nevű énekesnek számít. Párizsban él, onnan ingázik a brüsszeli konzervatóriumba tanítani. Nálunk talán kevéssé ismert, bár többször fellépett Budapesten. Számomra azért volt fontos a váltás, mert hazai mesterem, Berki Tamás már mindent átadott nekem a Zeneakadémián, ami itt négy év alatt átadható volt, vágytam arra is, hogy kicsit külföldön éljek, jobban ráláthatok a világra. Brüsszel az elhelyezkedése miatt is fontos volt, közel van hozzá Párizs és London. Kinti tanulmányaim idején például többször adhattunk koncertet a francia fővárosban.
– Korábban viszont úgy tűnt, egészen más területen fog dolgozni.
– A Zeneakadémia előtt a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam informatikát. A második évet fejeztem be, amikor felvételiztem a zeneművészetire. Egy darabig párhuzamosan jártam a két helyre, de aztán döntöttem a zene mellett. Általánosban zeneiskolában zongoráztam és szaxofonoztam. Eredetileg a szüleim miatt, ők gondolták úgy, hogy ez része az általános műveltségnek. A dzsesszéneklés csak tizenhét-tizennyolc éves koromban lépett be az életembe, komoly hatással volt rám, ekkor jött a fordulat.
– Aztán eljutott egészen a brüsszeli konzervatóriumig. Olyan volt, amilyenre számított?
– Nagyon élveztem, különösen a második évet, amikor már jobban kiismertem magam a városban. Egy belga lánnyal laktam együtt, akinek hála bekerültem a helyi társaságba, sok eseményről tudomást szerezhettem. Brüsszelben rengeteg jó program van, gazdag a város kulturális élete, egymást érik az izgalmas kiállítások. Az EU-negyedben csak egyszer jártam, főleg a konzervatóriumban és környékén teltek napjaim, amely jóval érzelemdúsabb környezet, mint a diplomatanegyed. Ahhoz talán csak abban hasonlít, hogy szintén nemzetközi. Mexikótól Tajvanig mindenhonnan érkeztek évfolyamtársaim. Mellettük persze közelebbi kapcsolatba kerültem a helyiekkel is, ezek az ismeretségek meg is maradnak.
– Baráti vagy szakmai kapcsolatokra gondol?
– Is-is. Van olyan zenekar, amelynek tagjait Belgiumban ismertem meg, hamarosan pedig az én közvetítésemmel érkeznek Magyarországra koncertezni. Szoros együttműködést alakítottam ki egyik tanárommal, a belga zeneszerző-zongorista Kris Defoorttal is. Vele októberben közös fellépésünk lesz Budapesten. Mellette egy belga gitárossal és egy francia szaxofonossal is létrehoztunk egy közös formációt: a Tó nevű triót.
– Honnan az elnevezés?
– A dalokat közösen szerezzük, de a szövegeket én írom, köztük egyet-kettőt magyarul. Játsszuk a Vetettem violát című népdal dzsesszátiratát is. A gitárosnak van egy szerzeménye, amelyhez, úgy éreztem, magyar szöveg passzolna. Ebben a dalban szerepel a tó szó, innen ered a nevünk. Tetszik nekik a nyelvünk, egzotikusnak tartják.
– Karrierje kezdetén csak angolul énekelt, ami nem véletlen, hiszen a dzsessz nyelve az angol. De aztán következett a Lámpafény című album, amelyen magyar költők verseit dolgozták föl. Most Brüsszelben magyar névvel hozott létre új formációt. Ez tudatos döntés?
– Nehéz és érdekes vállalkozás ilyen zenét magyarul énekelni. Nyelvünk prozódiája [a szöveg és a zene helyes illeszkedésének tana] sokkal szigorúbb, kevésbé rugalmas, mint az angol. Másrészt angolul annyian és annyiféleképpen énekelnek, hogy fülünk már hozzászokott a sokféle kiejtéshez, hanglejtéshez. Magyarul viszont kritikusabbak vagyunk, kötöttebb a nyelvünk, más a hangsúlyozása, a zeneisége. Ebből az is következik, hogy pusztán szakmai szempontok alapján az angol jobb választás a dzsesszhez. De mivel magyar az anyanyelvem, mindig is izgatott az, hogy magyarul énekeljek. Másrészt tudom, az idegen nyelvet soha nem fogom olyan mélységeiben ismerni, mint a sajátomat. Amikor magyarul szólalok meg, annak mindig van egy „pluszrétege”, olyankor egyszerűen többet jelentenek a szavak. Egyébként a diplomakoncertemen a Tó zenekarral fogok fellépni, és magyarul is énekelek.
– Mik a tervei a diploma megvédése után?
– A nyarat elsősorban itthon töltöm. Ez persze nem újdonság, a mesterképzésre is úgy jártam, hogy nagyon sokat voltam idehaza, igyekeztem jelen lenni mind a Gyémánt Bálint gitárossal alkotott duónkban, mind a Bij-Jip zenekarban. Most nyáron is erre a két formációra szeretnék koncentrálni, hiszen mindkettővel aktívan koncertezünk és dolgozunk. Emellett a kvartettemmel is lesznek fellépések. Gyémánt Bálinttal nyáron kezdünk el dolgozni második lemezünkön. Az elsőt a múlt októberben mutattuk be, ennek ellenére már a jövőbe tekintünk: a minap adtunk koncertet a Belvárosi Színházban, ahol már játszottunk vadonatúj dalokat is. Év végén a Bij-Jip zenekarral is megjelenik a második lemezem, annak bemutatóját a tervek szerint a Művészetek Palotájában tartjuk Erik Truffaz vendégszereplésével. A francia trombitás egyébként a nyáron Kapolcson is csatlakozik a csapathoz, ott is lesz közös fellépésünk.
– Kapolcson saját udvara is lesz.
– Igen, a Művészetek Völgyében a dzsesszudvart „veszem a nevemre”, annak leszek a háziasszonya; ez izgalmas kihívás, még nem próbálkoztam hasonlóval. Lesz koncert a kvartettem verslemezéből, a Lámpafényből, ennek a vendége Lackfi János lesz. Saját fellépéseim mellett magam állítottam össze az udvar tíznapos programját, tizenhat másik zenekart hívtam meg. Lesznek köztük külföldiek is, például a Club des Belugas nevű német csapat és a Lezuaso. Utóbbit négy belga énekes lány alapította, őket a konzervatóriumból ismerem. Kazai Ági énekes és énektanár barátnőmmel a közönséget is megénekeltetjük afféle „műhelymunkaként”.
– Változott hazai kötődése azzal, hogy sok időt töltött távol?
– Igen, azóta jobban tisztában vagyok az itthoni értékekkel, és sokat segít a családom, a barátaim közelsége. A hozzám látogató külföldi barátoknak mindig sok programot tudok ajánlani, köztük különlegeseket. Ilyen lehet például Dresch Mihály szaxofonos koncertje, aki a magyar népzene és a dzsessz ötvözésén alapuló saját zenei világot alakított ki. De említhetném a budapesti szórakozóhelyek egy részét is, vagy Kapolcsot, ahová nem csak fellépőket hívtam. Nekik még Belgiumban meséltem a fesztiválról és a Balaton-felvidékről, arról, hogy a festői dombok között kis falvak fogtak össze, hogy létrehozzák ezt a rendezvényt.
– Aktivitását ismerve biztosan nem csomagolja ki teljesen az utazótáskáját
– Kéznél van. Nagy izgalomban tart és a következő néhány évemet biztosan meghatározza majd Berlin. Egy ottani kiadóhoz szerződtünk le Gyémánt Bálint gitárossal. Szeptembertől már magam is több időt töltök kint. Nemcsak a kiadóval, hanem a Collegium Hungaricummal együttműködve is adok koncerteket. A fellépések során egy looper nevű eszközt használok majd. Ennek a szerkezetnek az a lényege, hogy fölveszi, majd azonnal visszajátssza a hangot. Segítségével tulajdonképpen saját magammal tudok több szólamban énekelni. A berlini szólósorozat gerincét ez a játék adná, de mellé minden koncertre szeretnék meghívni egy-egy helyi művészt. Európa mellett aktívak maradunk Japánban is, ott eddig minden lemezünk megjelent, a kapcsolat ma is állandó.
– Amerikába soha nem vágyott?
– Nem, nagyon európainak érzem magam, soha nem álmodtam arról, hogy Amerikában kezdjek karriert építeni. Nem utolsó szempont az sem, hogy a tengerentúlon nehéz dzsesszzenésznek lenni. Sok ottani híresség igazából csak Európában és Japánban sztár, ott adják a telt házas koncerteket, hazájukban kis klubokban játszanak, fillérekért.
– Akkor maradjunk Európában. A zenélésen kívül mi vonzza? Korábban a Centrál Színházban volt zeneszerzője és énekese A velencei kalmár című Shakespeare-darabnak. Várják hasonló feladatok?
– Igen, tavaly például egy belga rendezővel dolgoztam együtt, akinek dokumentumfilmjéhez készítettünk zenét Márkos Albert csellista-komponistával. Izgalmas munka volt, a betétdalokat nemcsak fölvettük, hanem élőben adtuk elő, a rendező filmezett bennünket a helyszíneken, szóval vásznon is láthatók vagyunk. Színházi felkérést mostanában nem kaptunk, de zenész barátaimmal nemrég felvettünk egy lemezt, amelyet Kassák Lajos versei ihlettek, színész közreműködésével bárhol előadható színpadi produkciót formálunk belőle.
– Mire a legbüszkébb?
– Arra, hogy egyre több olyan együttműködésben lehet részem, amelyben általam csodálattal hallgatott, nagyra tartott zenészekkel dolgozhatom együtt. Ilyen például Erik Truffaz vagy Enrico Pieranunzi olasz zongorista, akivel novemberben egy bázeli fesztiválon fogok fellépni. Régebben sokat zenéltem együtt Nicola Conte olasz producerrel és gitárossal, az ő formációjával jutottam el olyan helyszínekre, mint az amszterdami és a legendás pori dzsesszfesztivál. De büszke vagyok arra is, hogy márciusban a Liszt Ferenc kamarazenekarral léptem föl Budapesten. Gershwin-repertoárt adtunk elő, ez volt életem egyik legnagyobb zenei élménye.
– Mennyire fontosak a helyszínek?
– Egészen rendkívüli érzés a Művészetek Palotájában színpadra állni, ahol az előadót hatása alá keríti a helyszín grandiózussága, de megkapó fellépni egy vidéki kistelepülésen is: az ottani, negyven-ötven embernek adott koncertet az esemény családiassága teszi különlegessé. Egyik nélkül sem tudnék létezni.
