Kimenni az agorára

Kerekasztal-beszélgetés a bölcsészettudomány helyzetéről.

Az EY (korábban Ernst & Young) nevű cég nemrég nyilvánosságra hozott kutatása kiderítette: a kreatív és kulturális iparág az Európai Unió húzóágazata. A szektor, derült ki a kutatásból, 535 milliárd eurós forgalmat generál, hétmillió embert foglalkoztat, és több embernek ad munkát, mint az autóipar. Vigyázó szemünket érdemes ezekre az adatokra vetnünk, annál inkább, mert az utóbbi években, hónapokban több kormányzati megnyilatkozás, illetve a bölcsészettudományok képviselőinek ezekre adott reakciói – leghangsúlyosabban egy három hónappal ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémián a bölcsészettudományok hasznáról tartott konferencia – nyomán felvetődött a kérdés, helyes-e, ha oktatási rendszerünket, a tudományágak támogatási mechanizmusait kizárólag az alapján határozzuk meg, egy-egy tudományterület milyen közvetlen hasznot hajt. Amely szempontból, mint alább is kiderül, a bölcsészet nem tartozik a gyorsan megtérülő befektetések közé.

De hogyan definiálható egyáltalán a bölcsészettudomány?

– Több kísérlet is létezik ennek meghatározására. A magam részéről az angol „humanities” terminust értem alatta, vagyis az emberrel nem mint kívülről leírható tárggyal, hanem mint belülről megismerhető, cselekvő szubjektummal kapcsolatos tudományokat. A bölcsészet- és társadalomtudományokat, sőt a művészeteket is ide sorolom – mondja Horkay Hörcher Ferenc eszmetörténész, a tavaly megjelent A bölcsészettudományok hasznáról című könyv szerzője. – Kutatásaimban épp az érdekel ezekkel kapcsolatban, milyen hasznot hajtanak a társadalomnak, és van-e létjogosultságuk a XXI. században, hogy közpénzt költsünk rájuk. Politikai filozófiával is foglalkozom – és ha valami, ez bizony kőkemény politikai kérdés. Ami pedig a bölcsészettudományok hasznosságát illeti, hirtelen a Nature folyóirat tavaly decemberi szerkesztőségi cikke jut eszembe: ez arról értekezik, hogy amikor a különféle tudományok társadalmi hasznát mérlegeljük, nemigen szoktuk feltenni a kérdést, mi az a társadalom, amelynek a haszna érdekel minket. Pedig ezt a jelenségegyüttest kell megérteni – amit a természettudományok nem tudnak elvégezni, erre csak a társadalomtudomány és a humaniórák képesek.

– Talán maguk a bölcsészettudomány emberei is meglepődnek, de az általuk művelt diszciplínák hasznossága nagyon könnyen kimutatható – mondja Pléh Csaba, aki a kognitív tudományok szakértőjeként némileg a bölcsészet- és a természettudományok határvidékén mozog. – A bölcsészet a társadalom természetére kérdez rá. Az ember kulturális közösségekben él, melyek bizonyos gyakorlatok mentén alakulnak ki és maradnak fönn. Márpedig fönnmaradásukban a bölcsészettudomány nagy része – nyelvészet, irodalom, néprajz, történelem – elengedhetetlen. Ha például senki sem foglalkozik azzal a sajátos móddal, ahogyan a magyar nyelv írott jellé alakítja a hangok világát, s hogy mindez miként kapcsolódik az olvasástanulás folyamatához, hamar bajba kerülünk. Hajlamosak vagyunk elfelejteni: a tudományoknak nemcsak új kihívásokkal kell megküzdeniük, van „hagyományos” hasznuk is. A bölcsészet folyamatosan reflektál a közösség kulturális gyakorlataira, ami nélkül a közösség nem is létezhetne.

– A modern természettudományok legitimitását az adja, hogy általuk könnyebbé válik az emberi élet – véli Horkay Hörcher Ferenc. – Az új technológiával konstruált autóval hamarabb messzire jutunk – ami nagyon is kézzelfogható haszon. A vezetőknek, a politikusoknak azonban nemcsak a tárgyi világgal szemben kell megvédeniük közösségüket, súlyt kell fektetniük arra is, a közösség hogyan tartja fenn és regenerálja önmagát. És ebből a szempontból bizony az irodalom, a nyelv, a művészetek megértése döntő lehet – ezek nélkül az adott közösség egyszerűen nem marad fönn. Már az őskorból tudjuk, hogy az emberek a művészetekre – énekre, táncra, rajzra, faragásra – támaszkodva próbálták túlélésüket biztosítani, ez nem luxus volt a számukra. Az ember a kultúra révén dolgozza fel tapasztalatait, küzd meg szorongásaival, találja meg életcélját. Minél jobban megértjük magunkat és egymást, annál kevesebbet leszünk betegek, annál hosszabb és boldogabb életre számíthatunk. Kopp Mária kutatásaiból világosan kiderült, mitől lehet beteg egy társadalom – többek közt attól is, ha az egyén a haszonelvűség alapján anyagi javakat hajszol, miközben a szellemi-lelki tényezőkkel, saját lelke gondozásával, a másikhoz való viszonyaival nem foglalkozik.

Az pedig, hogy a bölcsészet értéket teremt-e, nem is lehet kérdés, véli Pléh Csaba.

– Helytelen mérőszámot használunk, ha az értékteremtés fokmérőjének kizárólag a pénzt tesszük meg. Ahogy Horkay tanár úr mondta: a barlangrajzok a mitológiai aspektusok mellett a világ sajátos megismerési módjául is szolgáltak. Egyes pszichológusok szerint az ember, hasonlóan a többi emberszabásúhoz, vizuális lény volt, és a rajzokban az életüket irányító vizualitást próbálták meg tárgyiasítani. De mondok közelebbi példát: David Lodge író és irodalomtudós elmélete szerint a mi európai kultúránkban ma meglévő énfogalom, az, ahogyan magunkról, a felelősségünkről, a világban betöltött szerepünkről gondolkodunk, a XVIII. században kialakuló regényirodalommal párhuzamosan fejlődött. Természetesen volt énfogalom már az antikvitásban is, de, állítja Lodge, a mai sokkal elterjedtebb és demokratikusabb énfogalom, mely az embert az életét tervező lénynek tételezi.

– Említhetjük a görög tragédiákat. Ezek jól érzékeltetik, a színház milyen közvetlenül befolyásolja az egyént és ezáltal a társadalmat – teszi hozzá Horkay Hörcher Ferenc. – A polisz társadalmában a polgároknak kötelező feladat volt részt venniük a színházi előadás rituáléjában. Hogy miért? Az athéniaknál ennek a rituálénak politikai funkciója volt: erősítette az összetartozás tudatát a közösség minden egyes tagjában, s így végső soron elhivatott polgárt faragott belőlük. Athéni polgárnak lenni nem pusztán annyit jelentett, hogy az ember a városban élhetett, nyithatott üzletet, hanem azt is, hogy aktívan és kötelezően részt vett a közügyekben. A tragédiákban a város előtt álló kihívásokkal szembesültek a nézők – nem dogmatikusan, propagandisztikus szándékkal, hanem a művészet nyelvén, emberi sorsokon keresztül, ahogyan ma a film és a televízió tart tükröt a társadalomnak.

Mostanában azonban, fordulunk a kormányzati munkára talán leginkább rálátó Klinghammer Istvánhoz, mintha politikai szándék lenne a humán tudományok visszanyesése, háttérbe szorítása.

– Szándéknak nem nevezném. Inkább úgy fogalmaznék: a kormányzatra rengeteg ember hat, sokan mondanak, még többen súgnak véleményt, lobbiznak a saját területükért. Tizenöt hónapos kormányzati szerepvállalásom során annyit megállapíthattam, hogy a kormányzat oktatással kapcsolatos gondolkodásában túltengett a haszonelvűség. Ezt kudarcként is éltem meg annak idején: hiába próbáltam változtatni ezen, a magyar felsőoktatást egyértelműen nem az érték-, hanem a haszonelvűség oldaláról igyekeztek rendezni.

– Talán még ez is erőltetett különbségtétel – veti közbe Horkay Hörcher Ferenc. – Úgy hangzik, mintha az érték világa magasabban lenne, elvágva a gyakorlatias haszonvilágtól. Ez félrevezető. A haszonelvűségnek van egy lapos értelme, a piaci beválthatóság – a másik jelentése azonban a közjó előmozdítása.

– Egyetértek – mondja Klinghammer István. – A fentiek mellett ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felsőoktatás helyzetéért mi, az egyetemi világ szereplői is felelősek vagyunk. A bölcsészet is csak akkor tudomány, ha megfelelően magas szinten művelik. Márpedig a felsőoktatásunk igencsak felhígult, a fejpénzekért való versenyfutásban nem egy olyan szak üzemel – ezeket szoktam tücsök szaknak hívni –, amelyet még definiálni is nehéz. És úgy tűnik, csupán a hallgatói darabszám növelését szolgálják. A gond velük az, hogy egyfelől nem adnak használható tudást, és sok diák csak a munkapiacra kilépve, állás nélkül maradva szembesül azzal, milyen haszontalanul töltötte az azt megelőző éveket. Másfelől nem tanítanak meg olyan etikai tartásra sem, amelyet Horkay tanár úr említett a görög tragédiák kapcsán, és amelyet egy rendes bölcsész szakon jó esetben átadnak a diákoknak. Márpedig a hasznos tudás csak etikai tartással párban ér valamit.

– Ha megengedik, erre még rá is licitálok – teszi hozzá Horkay Hörcher Ferenc. – Magyarországon 1990 óta olyan demokratikus társadalmat építünk, amelynek a kereteit – leszámítva persze bizonyos nemzetközi determináltságokat – mi magunk határozzuk meg. Ma pedig azt látjuk, hogy a vágyott, a rendszerváltás előtt még tisztán látott és megfogalmazott célokat sehogy sem tudjuk elérni. A politikai kultúránkban egyre inkább tetten érhető a kiüresedettség, a laposság, a kreativitáshiány. A kultúra szó a kultivál, művel igéből származik. A politikát, a politikacsinálást is tanulni, majd művelni kell. Politikusaink nem elég érzékenyek és kreatívak, s ezért sok szempontból a politikába is beavatkozó humán értelmiség is felelős.

– A politikus legyen bölcs ember – bólint Klinghammer István. – Tudjon valamit, legyenek képességei, de erkölcsi érzéke és ítélőképessége is! A nagy politikai csapkodásban sokszor volt az az érzésem, hogy politikusaink közt kevés a valóban bölcs ember.

Vajon, tesszük fel a politikai bulvár határait feszegető kérdést, lehet-e abban tudatosság a politika részéről, hogy kevéssé kiművelt, ezáltal később könnyebben befolyásolható, irányítható emberfőket nevel?

– Nem feltételezek tudatosságot – feleli Horkay Hörcher Ferenc. – Azt azonban feltételezem, hogy ha olyan generáció veszi át a kormányrudat, amelynek magának is hiányzik az ízlése és a megfelelő ítélőképessége, akkor könnyebben előfordulhat, hogy döntési pozícióban nem tudja megkülönböztetni a helyest a helytelentől. De persze őket is mi neveltük, a jog- és a közgazdaság-tudomány is humán tudomány.

– A fogyasztói társadalom veszélyes, mert a kritikátlan, önállótlan fogyasztó hamar áteshet a másik végletbe: az érték nélküli ember kezelhetetlen. Más szóval: kormányozhatatlan. Nem hiszem, hogy ennek a helyzetnek az előidézése szándékos lenne a politika részéről. Amit viszont gondolok: az intellektuális erő sokszor kicsiny azokban, akik vezetni kívánják a társadalmat. Ezt sajnos nem tudom finomabban mondani – teszi hozzá Klinghammer István.

– Visszatérhetek még egy kicsit a haszonkérdéshez? – veti fel Pléh Csaba. – Eddig főként úgy említettük a bölcsészetet, mint olyan területet, amely a klasszikus világ eszméit és mintáit kultiválja, állítja elénk példaként. Pedig nagyon fontos kiemelni, hogy a bölcsészet napjainkban is folyamatosan megtermékenyül, és befolyásolja a ma tudáshordozóit is. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen Horváth Iván először épp Balassi költészetén mutatta be, mit tud hozzátenni a kritikai kiadások teljes megújításához az informatika, amely révén az életmű könnyebben és másként kereshetővé, újféleképpen strukturálhatóvá válik. Horváth Iván egyébként vérbeli irodalomtudós, de tudományát ötvözte a ma rendelkezésekre álló eszközökkel, bizonyítva, hogy még az olyan, lerágott csontnak tűnő témákról is bőven tudhatunk meg újat, mint Balassi munkássága. Másik példa: sokat olvashatunk arról, mi történik azzal a nemzedékkel, amelyik elsősorban már csak klaviatúrán ír, sőt olykor billentyűzeten is tanulja meg a „betűvetést”. Lehet ezen sopánkodni, de az igazi tudományos kérdés az, hogy mi lesz ennek a következménye. Amiben a természettudomány mellett a bölcsészetnek is nagyon fontos szerep jut. Olvashatjuk olykor, hogy Finnországban már csak komputeren írnak a gyerekek. A szomszédos Norvégiában kutatások mutatták ki, hogy a kézírás minden szempontból – az emlékezetszerveződésre, fogalmazásra és egyebekre tett hatásaiban – fölényben van a géppel írással szemben.

– Olykor az az érzésem, hogy miközben olyan evidenciákról beszélgetünk – nem mi itt, hanem a közbeszédben –, hogy vajon hasznos-e a bölcsészet, elfelejtünk sokkal fontosabb kérdéseket – mondja Klinghammer István. – Ez a vita nonszensz, az azonban, hogy az oktatás vajon megteremti-e a minőségi tanulás feltételeit, már annál kevésbé.

– Régi egyetemi oktatóim gyakran felvetik: ó, ti még milyen jól felkészültek voltatok, a maiak bezzeg, egyre hervasztóbb a színvonal. Önök oktatóként tapasztalnak „minőségromlást” a felsőoktatásba érkező diákok körében?

– Már ejtettünk szót arról, hogy a felsőoktatás felhígult, de ez olyan, mint amikor a feleségem elküld a piacra, hogy hozzak almát – feleli Klinghammer István. – Ott van a primőr nagyon drágán. Aztán valamivel olcsóbban a jó, legolcsóbban pedig az ömlesztett áru. Ma több a hallgató, és a legjobbak meg a kevésbé jók, mint az ömlesztett alma, együtt látszanak. De nem kevesebb a kiváló hallgató, sőt még jobbak is, mert több lehetőségük van, külföldre mehetnek, az interneten bármit elérhetnek. Nem kell berezelni: a felsőoktatásban tanuló háromszázezer fiatal között most is ott van az ötvenezer nagyon jó. Igaz, jobban is kellene vigyáznunk rájuk, mert a legjobbakat rögtön viszik külföldre a nagy cégek, ha tehetik.

– Ami talán nem is baj – jegyzi meg Horkay Hörcher Ferenc. – Ahogyan a külföldre vándorlás sem: a legtöbben visszajönnek, és olyan tudást, tapasztalatot hoznak magukkal, amelyet itthon nem tudtak volna megszerezni. Még az is, aki csak mosogatni megy ki Londonba, és kénytelen átélni azt a kulturális sokkot – de ezzel is gazdagszik, szinte észrevétlenül. De hadd térjek vissza a bölcsészekhez! A tudományág helyzete, megítélése természetesen nem csak a politika ügye és felelőssége. Az egész társadalomban érzékelhető a bölcsészek lenézése. Olyan társadalmi közmegegyezésre lenne szükség, amelyben evidens, hogy az ember belső életének megismerése és kiművelése, az emberi viszonyok megértése és megszelídítése is mindenki számára hasznos. Ebből a képzési formából nem elvonni kell, épp ellenkezőleg, többet kell belefektetni. Gondoljunk például a Mindentudás Egyetemére, amely nagy tömegekhez juttatta el a különféle szakterületek tudását. A bölcsészeknek ki kell menniük az agorára, szóba kell állniuk a társadalommal, meg kell mutatniuk, hogy amivel foglalkoznak, az hasznos – mert, ha tetszik, ha nem, piaci helyzet van, amelyben el kell adni a terméket.

– Igen. Fontos lenne, hogy a legkomolyabb bölcsészek, a „falkavezérek” gyakrabban mutassák meg magukat. A néppel nincs baj, nagyon is elismeri a tudást; én Csepelen lakom, és bárhol járok, érzékelem ezt. De ehhez találkoznom is kell az emberekkel – teszi hozzá Klinghammer István.

– A munkám iránti érdeklődést én is érzékelem, igaz, Budán. De – hívja fel a figyelmet Horkay Hörcher Ferenc – egy gazdasági szektor társadalmi sikerének van egy fontos mércéje, ez pedig a források biztosítása. Ha egy hagyományosan közösségileg finanszírozott ágazatból folyamatosan pénzt vonnak ki, nemigen várhatják, hogy majd az elit megy oda. Nemrég jártam Oxfordban, busszal érkeztem a városba, egyszer csak nagy útlezárás, elterelés. Néztem, mi az oka. Kiderült, hogy a történelmi városban válság idején a humán tudományok terjeszkednek. Ma nálunk is épül egy humán és társadalomtudományi központ, közpénzből, a Magyar Tudományos Akadémia keretei között. Ám elhelyezésünk a várban eddig sokkal alkalmasabb volt a munkánkra, mint egy elidegenült irodaház. Viszont a bölcsészkarok helyzetét nagyon is veszélyezteti a velük szemben folyó, értelmetlen ellenpropaganda. Humán tudástőke nélkül nem lehet sikeres, XXI. századi Magyarországot építeni.