Zavarba ejtő ellentmondás feszül a költészet hivatalos ünnepnapja és a költészet mindennapi megítélése között. Becsülendő, hogy össznépileg megemlékezünk a versekről és a verselőkről, ám egy pillanatra sem feledkezhetünk el arról, hogy manapság alig olvasunk már verset. Hogy a költészet napja ne váljék nosztalgikus múltba fordulássá, nekünk, olvasóknak kell tennünk. Mindenekelőtt azzal, hogy kezünkbe vesszük a legfrissebb köteteket.
Bármily szkeptikusan is állnak sokan a kortársak munkáihoz, napjaink költészete többet mond el a világról, amelyben élünk, mint gondolnák. Pontos értéke csak évtizedek múlva látszik majd világosan, de az már most biztos, hogy az élő magyar költészet számtalan nyelve és képi világa új és új utakat nyit saját magunk és környezetünk megismeréséhez.
De akkor mi lehet a baj? Amúgy is keveset olvasunk, de még a kevésből is alig lírát. „A maradandó költészeti alkotások olvasása ugyanis figyelemkoncentrációt, töprengést, elmélyült odafordulást igényel” – írja Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez című, tavaly megjelent könyvében Lapis József irodalomkritikus.
A vershez tehát arra van szükség, amiből manapság a legkevesebb akad: türelemre és megértésre. Remek példája ennek Bognár Péter költészete. A Petri-díjas fiatal költő már előző, Bulvár című kötetével is alaposan próbára tette az olvasót; legújabb, A rodológia rövid története című munkája még tovább megy a megkezdett úton.
Míg korábban a bulvár szenzációhajhász világát írta újra különös, a komoly társadalomkritika és a modoros zsurnalizmusok paródiája között egyensúlyozó nyelvén, addig most egy nem létező tudomány, a rodok kutatásából alkotott magánmitológiát. Költészete vegytiszta provokáció, amely szembemegy minden tekintélyelvűséggel, minden intézményesített szabályrendszerrel. A kötet kíméletlen humorral parodizálja a tudományos nyelvezetet és az alternatív eredetelméleteket. S teszi mindezt a régi magyar költészet nyelvének megidézésével.
Egy párhuzamos valóság mítoszát formálja költészetté Sirokai Mátyás is legújabb, A káprázatbeliekhez című kötetében. Előző munkájában, A beat tanúinak könyvében Sirokai egy sosem volt törzsi közösség genezisét és szakralitását írta le; ezúttal tágítja a kört: A káprázatbeliekhez a teljes kozmoszt játékba hozza. A bibliai könyvek parafrázisaként és tudományos fantasztikumként egyaránt olvasható prózaversek az Első Föld mítoszát tárják fel, kiszakítva az olvasót a tapasztalati tér zárt értelmezési rendszeréből. A másik kozmosz mítoszának formái és logikája azonban mégis rémisztően e világinak tűnnek. Sirokai Mátyás lassan hömpölygő verseiben mintha egy fekete lyukon keresztül néznénk saját szakralitásunk gyökereit.
Bár a fenti két költészet sajátossága a személyesség eltörlése, a fiatal költőnemzedék tagjait éppen az „én” kifejezésének módjai izgatják leginkább. Dékány Dávid első kötete, a Darwin Motel egy örök kamaszkor irányából közelít a személyiséghez. Versei folyamatosan mozgásban vannak, ám egy idő után rájövünk, hogy képei valójában állóképek, a megoldáshoz sosem jutunk közelebb. Mintha autósmozi vásznán néznénk egy road movie kimerevített jeleneteit: „Biztonsági öv nélkül, túlexponált mosollyal / fiatalok, gyönyörűek vagyunk.”
Feltűnő, hogy az „én” megértéséhez mindig szükség van egy másikra, mindig ott egy „te”. A beszéd már csak dialógus lehet, ám kizárólag elhibázott párbeszéd. A versek hiányok, szakítások, törések és traumák nyomai, forgácsai: „Zárójelbe tettem, / áthúztam, / végül kiradíroztam a neved. / De a papíron maradt morzsákat / még mindig nem merem / elfújni.”
A másik elérésének lehetetlensége áll Horváth László Imre költészetének középpontjában is. A hajó, ami nőket szállított című kötete a szerelmi líra hagyományait írja újra. A szenvedély végső kudarcában Petri György reflektált macsóságának hatását fedezhetjük fel. A versekben olyan férfi szólal meg, akinek férfisége (férfiassága) alapvető, a kételyek csak ezután kezdődnek.
A személyiség Horváth László Imrénél a szerelemben, vagyis éppen annak hiányában fejeződik ki. A szeretett másik, ha egykor elérhető volt is, a versben már csak távolságként jelenhet meg: „Nem merek többé / találkozni veled, hallgatni a hangod a telefonban, / vagy bárhogyan a jelenlétedben lenni, / miközben nem létezel.”
Az alulstilizált, élőbeszédszerű költői nyelv, amelyet a fiatal költők már anyanyelvi szinten beszélnek, Kemény Zsófi kötetében (Nyílt láng használata) a leghangsúlyosabb. Esetében már szinte közhely a determináltság. Kemény István lányaként – aki Szijj Ferenc, Marno János, Borbély Szilárd és Térey János mellett a legnagyobb hatást gyakorolta a legfrissebb költőgenerációra (is) –, ismert slammerként, és túl az első regényén, az elvárások alapvetően meghatározzák verseinek befogadását.
Költészete azonban magasról tesz az elvárásokra. Szabad, zabolázhatatlan és pimasz verseit olvasva úgy tűnik, Kemény Zsófi nem kopogtat, ajtóstul ront a házba. És bár a tétek sokszor hiányoznak a szavak mögül, a bátorság és a lendület elfeledteti velünk az üresjáratokat. Nem lehet kétségünk afelől, hogy amint írja: „Korszakot alkotok magamnak.”
A friss megjelenések közül a legerősebb hangja kétségkívül Hevesi Judit kötetének van. Versei „semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire” – írja a fiatal költőről Tóth Krisztina, és a Hálátlanok búcsúja című kötet legfőbb sajátossága valóban a kívülállás. Bár Hevesi Judit is a költészetben kifejeződő és a kifejezésben eltűnő személyiséget kutatja, nála a soroknak valódi tétjük, súlyuk van, mintha a vízen úszó papírhajók közé követ hajítanánk.
Költészetének egyik legfőbb kérdése, hogy miként lehet feldolgozni a múlt traumáit. Pontosabban, hogy miként válhatunk önmagunkká a tragédiák és a gyász megértésén keresztül úgy, hogy még az emlékek sem jelentenek támpontot: „emlékeznem kell / de nem tudom kire”.
A kilencven környékén születettekről gyakran azt mondják, történelem utáni korban jöttek a világra, és ennek megfelelően élik meg a jelent. Hevesi Judit 1990-ben született, ám versei kegyetlenül visszarángatják az embert a történelembe: „A Duna-parton / vendégségbe úszom / a vízbe lőtt nagyszüleimhez.”
A Hálátlanok búcsúja is ékes bizonyítéka, hogy az élő magyar költészetnek igenis van létjogosultsága. A fiatal magyar költők legjobb munkáit olvasva okkal reménykedhetünk abban, hogy évtizedek múlva is lesz okunk ünnepelni a magyar költészetet.
(Bognár Péter: A rodológia rövid története. Magvető Kiadó, 2015; Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez. Libri Kiadó, 2015; Dékány Dávid: Darwin Motel. Libri Kiadó, 2015; Horváth László Imre: A hajó, ami nőket szállított. Magvető Kiadó, 2015; Kemény Zsófi: Nyílt láng használata. Libri Kiadó, 2015; Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja. Magvető Kiadó, 2015)
