A kulturális élet (politikai) megosztottsága nem új keletű találmány. Elég csak végigtekintenünk hazánk huszadik századi történelmén, hogy megbizonyosodjunk arról, a szembenállásnak komoly hagyományai vannak. Akár a népi-urbánus vitát, akár a képzőművészetben a nyugati orientációjú avantgárd és a konzervatív irányzatok ádáz küzdelmét vesszük. Persze e harc egy része ma már értelmezhetetlennek tűnik. Csak mosolygunk például azon, hogy Tisza István 1911-ben a „beteges, dekadens eszmék” követőjének titulálta Rippl-Rónai Józsefet, és tárlatát e szavakkal hagyta el: „Megyek innen, mert elrókázom magam.”
Mindezek fényében az aktuális helyzet akár banálisnak is tűnhet, amelyen száz év múlva ugyanúgy értetlenkednek majd utódaink. Ám a személyes érintettségen túl, vagyis hogy most épp a mi bőrünkre megy a játék, mintha a csaták természete is megváltozott volna. A kultúrát és az ideológiát háttérbe szorította az anyagi források elérésének lehetősége: sok esetben immár a pénzosztás mentén tapinthatjuk ki a legfőbb törésvonalakat.
Rajtunk, a közönségen ez azonban egyáltalán nem segít. Mert ne legyenek illúzióink: hiába zajlik rendszerint a „szakmákon” belül a küzdelem, a harcok levét mi magunk isszuk meg. Ezt támasztják alá az elmúlt hónapok hazai eseményei is, akár a színház, akár a képzőművészet, akár az építészet területén nézünk szét.
A politikai megosztottság a színházi életben évtizedes történet. Sokaknak fájó pont volt, amikor a Magyar Színházi Társasággal szemben 2008-ban a jobboldali érzelmű színházvezetők, szakemberek megalapították a Magyar Teátrumi Társaságot, amely 2011-ben aztán tulajdonrészt szerzett magának a pécsi országos színházi találkozót (POSZT) szervező nonprofit kft.-ben. A Vidnyánszky Attila vezette társaság ezzel akarta kifejezni a színházi szakma egységét, de e lépést az addig egyeduralmon lévő véd- és dacszövetség erőszakos térnyerésnek tartja mind a mai napig. Bár akadnak kezdeményezések a valós párbeszéd elindítására, az évek során a két szekértábor közötti konfliktusok cseppet sem enyhültek. Eklatáns példája ennek az idei POSZT körüli botrány. Négy kritikus bejelentette: nem tudósítanak a júniusi rendezvényről. Az ok: a Színházi Kritikusok Céhe által ajánlott Csáki Judit színikritikust a két tulajdonos nem választotta be a fesztivál zsűrijébe.
Csáki Judit, aki az Alföldi színháza – Öt nemzeti év című könyvet is jegyzi, az egyik leghangosabb ellenfele Vidnyánszky Attilának. Az eset, ahogy az várható volt, nagy visszhangot kapott. A Koltai Tamás, Tompa Andrea, Herczog Noémi és Jászay Tamás által meghirdetett bojkotthoz rögvest csatlakozott a baloldali értelmiség színe-java. Ott van köztük Esterházy Péter, György Péter, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Alföldi Róbert, Fullajtár Andrea, Orlai Tibor, Radnóti Zsuzsa és Schilling Árpád is.
A Színházi Kritikusok Céhe tovább kavarta a vihart azzal, hogy kilépett a színházi társaságból. Rögtön követte őket a Mácsai Pál vezette Örkény István Színház is, az igazgató pedig deklarálta: eljátsszák ugyan az előadásukat, de a versenyben nem kívánnak részt venni. A „szolidaristák” köre gyorsan tovább bővült: a Stereo Akt és a Szputnyik Hajózási Társaság közleményben jelentették be, előadásaikkal távol maradnak a versenytől.
Csáki Judit helyére a két társaság végül Zsigmond Andrea színikritikust, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanársegédjét kérte fel, de ő – látván a felfordulást – visszakozott. Bár a botrányok után hivatalos megegyezés született a POSZT zsűrijének összeállításáról, miszerint mindkét szervezet négy-négy jelöltet állít önállóan, az árokásás vélhetően folytatódik. Jordán Tamás, a POSZT egykori alapítója a HVG-nek adott interjújában a fesztivál megszűnését vizionálta, ugyanakkor még a bojkott meghirdetése kezdetén hangsúlyozta: az általa vezetett szombathelyi Weöres Sándor Színház mindenképp ott lesz a fesztiválon.
A zsűri tagjainak végleges névsorát a társaságok ígérete szerint a napokban hozzák nyilvánosságra, így nincs kizárva, hogy hamarosan újabb tiltakozások kezdődnek. A kultúrharc azonban nem korlátozódik szükségszerűen az országhatáron belülre. A színházi szakma bizonyos része előszeretettel fut segítségért nyugati szomszédainkhoz. A Burgtheater egykori vezetője, Matthias Hartmann magyarországi ösztönzésre nemegyszer támadta Vidnyánszky Attilát és a Nemzeti Színházban folyó munkát. Vidnyánszky ellenségeskedés helyett párbeszédre szeretett volna törekedni: 2013 őszén meghívta a társulatot a Madách nemzetközi színházi találkozóra (Mitem), de az osztrákok nem éltek a lehetőséggel. Hartmannt időközben menesztették a teátrum éléről mintegy húszmillió eurós adósság felhalmozása miatt, ám Vidnyánszky az új vezetéssel is szerette volna rendezni a barátságtalan nexust.
Idén a Burgtheater új intendánsa, Karin Bergmann el is fogadta az invitálást a Mitemre. Most már tudjuk: nem kevés hátsó szándékkal. A meghívott Sirály előadás rendezője, Jan Bosse és Karin Bergmann, a Burgtheater igazgatója az utolsó pillanatban jelezték, mégsem jönnek Budapestre, csak a társulatot küldték. Vidnyánszky Attila több fórumon is elmondta, hogy a színészek a lejárópróba közben fasisztázással próbálták megalázni a Nemzeti Színház munkatársait, míg az előre meghirdetett közönségtalálkozót nem vállalták, más módon kommunikáltak a publikummal.
A tapsrend után váratlanul az egyik szereplő, a Dorn doktort alakító Martin Reinke németül és angolul olvasta fel a társulat „demokratikus” kiáltványát. „Tudomásunk van arról a nehéz helyzetről, amelyben a nagyszerű magyar nép és kulturális élet jelenleg van. Demokratikus úton és demokratikus választások által olyan helyzetbe sodorta magát, amely által egyre inkább eltávolodik a demokrácia szellemétől és Európától. Aggodalommal töltenek el minket ezek a fejlemények, mint önök közül is sokakat. Ennek ellenére eljöttünk, és szívesen játszottunk önöknek. Csehov úgy képviseli közös európai kultúránkat, mint talán kevesen. Tudniuk kell, hogy összetartozunk” – fogalmaztak.
Akciójukat azonban otthon sem nézték túl jó szemmel. Andreas Unterberger, a Die Presse és a Wiener Zeitung volt főszerkesztője, jelenleg Ausztria vezető politikai blogjának szerzője is elítélte a megnyilvánulást. Véleménye szerint a performance időzítése rossz volt, és tartalmilag is nevetséges, bár azzal egyetértett, hogy a magyar kormány pártpolitikai szempontok alapján nevezett ki igazgatókat jó néhány színház és más intézmények élére, ám ez szerinte Ausztriában sincs másképp. Eva Maria Barki Bécsben élő jogász levélben kért magyarázatot a Burgtheater intendánsától. Barki szerint nem szükséges kioktatni Magyarországot azon szabadságjogokat illetően, amelyeket a történelemben többször nemcsak saját magának, de egész Európa számára kiharcolt és megvédett. Levelében arra is felhívja a figyelmet, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága máshogy néz ki, és ebben a tettben Metternich cenzúrarendszere köszön vissza.
Vidnyánszky Attila, valamint a Kossuth-díjas Blaskó Péter, a nemzet művésze is választ, valamint bocsánatkérést vár Karin Bergmanntól. A bécsi színháznak azonban esze ágában sincs bocsánatot kérni, de azt azért elárulták: kapcsolatban állnak magyar művészekkel, akiknek a magyarországi belpolitikai helyzetre vonatkozó véleményük alapján fogalmazták meg a Nemzeti Színházban felolvasott levelüket.
A szembenállás valamivel szofisztikáltabb és egyelőre jóval kisebb publicitást kapó megjelenési formája a Műcsarnokban rendezett Nemzeti Szalon elleni fellépés. Itt és most címmel április 25-én nyílt meg a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) felügyelete alatt a második Nemzeti Szalon, amely a tavalyi építészeti után idén az elmúlt tíz év magyar képzőművészeti termésének legjavát hivatott bemutatni. A hírek szerint több felkért alkotó visszautasította a meghívást a rendezvény ideológiai hátterére hivatkozva. Lapunknak adott páros interjújukban Stefanovits Péter és Jovián György képzőművészek, az MMA tagjai a szalont ért támadások politikai motivációiról beszéltek.
Az biztos, hogy a tiltakozásban rejlő feszültség gyökerei mélyebbre nyúlnak az aktuális kiállítás személyes, illetve szakmai ellentéteinél. A vélt vagy valós támadások oka minden bizonnyal a képzőművészeti élet alapvető megosztottságában keresendő.
Nem véletlen, hogy amikor az intézmény az MMA-hoz került, sokan egyből a kulturális harc újabb csatáját vélték felfedezni a döntésben, ahogy Gulyás Gábornak, az intézmény vezetőjének néhány hónappal korábbi – második és immár végleges – lemondásában is. Emlékezetes, az Országgyűlés 2013. október 14-i döntése értelmében a Műcsarnok tulajdonjoga 2014. január 1-jétől az MMA kezébe került. Az átvételt komoly tiltakozás kísérte, az intézmény dolgozói nyilatkozatban álltak ki az MMA tulajdonjoga ellen, művészek pedig tiltakozó akciókat – köztük a szabad művészetet temető gyászszertartást – szerveztek a Műcsarnok elé.
De nem maradt visszhangtalan korábban az MMA köztestületté nyilvánítása sem. A közel húsz éven át egyesületként működő akadémia 2011-ben lépett szintet, egy évvel később pedig az alaptörvénybe is bekerült, a gesztust többen a művészeti élet megosztottságának kőbe véséseként értelmezték. Tény, hogy a döntéssel a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia pozíciói jelentősen meggyengültek.
Az MMA státusát az alkotmány rögzíti, de csak az övét, a kultúrharcban így nem kiegyezés történt, hanem reváns – fogalmazott Rockenbauer Zoltán, az első Orbán-kormány kultuszminisztere a köztestületté alakítást követően a Heti Válasznak adott interjújában. Fekete György, az MMA elnöke a Nemzeti Szalon idei megnyitóján emlékeztetett, részben a szalonok miatt kapta az akadémia azt a feladatot, hogy felelős gazdája legyen a Műcsarnoknak. Ám az elnök arról nem beszélt, hogy a politikai megosztottság miként befolyásolja a tárlatot.
Mint ahogy az sem került szóba, hogy a szalonnal párhuzamosan, civil kezdeményezésre, OFF-biennále, Budapest néven egy alternatív művészeti programsorozat is elindult. Az esemény (politikai) üzenete a szervezők szerint az, hogy létezhet állami támogatás nélkül, az állami intézményeken kívül is kortárs művészet. Stefanovits Péter lapunknak úgy fogalmazott, a párhuzamos kiállítások versenyhelyzetet teremtenek, ami akár még termékennyé is válhat, azzal pedig jól járna a szakma és a közönség egyaránt. Az MMA pozíciójából eredő megosztottság tehát alkalmanként pozitív eredményre is vezethet, kérdés, hogy hosszú távon mire mennek majd a szekértáborok.
A szembenállás, mint eddig láttuk, változatos, ám elég egyértelmű törésvonalak mentén értelmezhető. Ez aligha magyar sajátosság. Azt azonban akár hungarikummá is nyilváníthatnánk, amikor a szemben álló felek és az általuk képviselt értékek felolvadnak egyetlen, a külső szemlélő számára jobbára érthetetlen vitában. Ki kivel van, és mi a küzdelem kiváltó oka? Ilyen viták zajlanak hetek, hónapok óta a nagyközönség tanácstalan tekintetétől kísérve a hazai építészeti életben.
Aligha akad olvasó, aki ne hallott volna a milánói világkiállítás magyar pavilonjának fordulatos életútjáról. A május elsejével kezdődő eseményen olyan épület képviseli hazánkat, amely enyhén szólva sem váltott ki egyöntetű elismerést sem az építészszakmán, sem a szélesebb közvéleményen belül. A mára Életkert néven futó vízió Sárkány Sándor fejéből pattant ki, aki életfamotívumokkal díszített, hatalmas sámándobok közé egyfajta nyitott hajótestet képzelt el, melynek terében kert várja a látogatókat, hogy ott többek között a magyar kreativitás gyümölcseivel ismerkedjenek. A szakmai zsűri azonban nem a szokatlanságával tüntető tervet hozta ki elsőnek, ennek ellenére Szőcs Géza, a magyar pavilon kormánybiztosa Sárkány pályázatának megvalósítása mellett döntött. Mivel Sárkány nem építész, az általa megálmodott látványosság épületté varázslását több szakember – Ertsey Attila, Herczeg Ágnes, Stocker György, Podoski György és Borsiné Arató Éva – vállalta.
Pikáns, de inkább keserű fordulat az ügyben, hogy a fent említett építészek április elején nyílt levélben határolódtak el a megvalósuló épülettől. Lépésükre mindenekelőtt az sarkallta őket, hogy hivatalos részről egy ideje semmilyen információt nem kaptak arról, hogy végül milyen formában válik valósággá az a terv, amelyhez a nevüket adták. Az építkezést körbelengő rossz hangulatot pedig csak erősítették azok a gyanús vagy legalábbis nem teljesen tiszta ügyletek – csúszó kifizetések, nehezen érvényesíthető szóbeli megállapodások –, amelyekről az Index számolt be április 28-án.
Az elmúlt időszak kétségkívül legfontosabb kultúrpolitikai vitái azonban nem Szőcs Géza lassan egyszemélyessé váló ügye, hanem a Liget Budapest projekt és az ennek keretében kialakítandó városligeti múzeumi negyed kapcsán zajlottak. Nem véletlenül, hiszen nagyon hosszú ideje nem merült fel hazánkban ennyire grandiózus kulturális befektetés terve. A többek között a Magyar Építészeti Múzeummal, a Magyar Fotográfiai Múzeummal és a Magyar Zene Házával teljessé váló Liget Budapest kezdettől fogva a viták kereszttüzében állt. Eleinte főként az ellenzék és a civilek fogalmazták meg ellenérveiket, utóbbiak mindenekelőtt a zöld területek feltételezett csökkenése miatt aggódva.
Ezek azonban nem mérhetők az utóbbi hetekben napvilágot látott, magas szintről érkező különvéleményekhez, amelyek arról árulkodnak: a kormány mintha elbizonytalanodott volna a terv megvalósítását illetően. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója továbbra is bízik abban, hogy ez a feltételezés alaptalan, annak ellenére, hogy az elmúlt hetekben gyanúsan összecsengő kritikák és bedobott ötletek azt sugallták: még nem lefutott meccs a régi és az új közgyűjtemények egyetlen helyszínen történő elhelyezése. A projekt egységét fenyegető első vészjelet az az interjú jelentette, amelyet L. Simon László, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára adott a Magyar Narancsnak április elején.
A Fidesz egyik legbefolyásosabb kultúrpolitikusa itt adott hangot nemtetszésének a Liget Budapest jelenlegi elképzelései kapcsán, és kifejtette, jó ötletnek tartja Zoboki Gábor építész elképzelését arról, hogy az új Magyar Nemzeti Galéria a Városliget helyett a Szent György téren épüljön majd fel. A többek között a Művészetek Palotája és a Kínában található Nansan Kulturális Központ tervezőjeként elhíresült Zoboki azzal is igyekezett súlyt adni a szavainak, hogy az új nemzeti galéria tervezésére kiírt nemzetközi pályázaton olyan tervvel indult, amely a Városliget helyett eleve a fent említett budavári helyszínt képzelte el az épület helyéül. Ezzel tudatosan kizárta ugyan magát a pályázatból, de sikeresen gerjesztett vitát a nemzeti galéria és tágabb értelemben a múzeumi negyed megvalósításának mikéntjéről.
Zoboki víziójának része az is, hogy az Andrássy utat tengelyként elképzelve egy kevésbé koncentrált múzeumi negyed jöjjön létre a Vártól a Városligetig. Lapunknak adott nyilatkozatában Baán Zoboki elképzelése kapcsán úgy érvelt: ilyen szétszórtan létező múzeumi negyed valószínűleg nem térül meg hosszú távon, ezzel szemben az előzetes becslések azt mutatják, hogy az általa irányított projekt olyan sokoldalú márkává fejleszti az újjáépülő ligetet, amely Budapest s így az ország számára európai rangú turisztikai vonzerőt jelent majd. A viták azonban nem csupán gazdasági vagy építészeti jellegűek. Zoboki attakjához Barkóczi István muzeológus is csatlakozott, aki már korábban is annak a véleményének adott hangot, hogy hiba a nemzeti galéria és a Szépművészeti Múzeum egyesítése.
Akkor Baán úgy érvelt: a hazai vonatkozású képzőművészeti gyűjtemény külön kezelése és elszigetelt bemutatása szovjet lelemény, és az Orbán-kormány törekvése, hogy ezt az 1957 óta létező állapotot felfüggessze, nagyon is progresszív. Közben egyesek kávézacc helyett e viták fordulataiból kívánják nemcsak a Liget Budapest sorsának, hanem a kormányon belüli erőviszonyoknak az alakulását is megjósolni. Gyakran olvasható feltételezés a különféle sajtótermékekben, hogy maga a kormányfő sem lát már akkora fantáziát a városligeti megaberuházásban.
Akár erről van szó, akár a különböző szereplők és érdekcsoportok tudatos versenyeztetéséről és bizonytalanságban tartásáról, amely nemegyszer érvényesült már a miniszterelnök személyzeti politikájában, abban Baán Lászlónak kétségkívül igaza volt, amikor lapunknak úgy fogalmazott: a Zoboki-féle elképzelés bármilyen szintű megvalósítása megbontaná a Liget Budapest projekt tartalmi egységét, ami már nem is áll túlságosan messzire az egész vállalkozás ellehetetlenítésétől. Bármerre nézünk tehát, jelen pillanatban minden arra mutat, a felek hosszú harcra rendezkedtek be, a megbékélés elvi lehetősége már a szólamok szintjéről is kiveszett. Ezzel pedig nagyon sokat veszíthetünk.
A kulturális élet szembenállásai mentén ugyanis – függetlenül attól, hogy az ideológia vagy a pénz motiválja – repedések keletkeznek a társadalomban. Ahol pedig reped, ott előbb-utóbb törni is fog.
És ne legyen kétségünk: az egymásnak feszülő erőket fenntartja a harc, kettejük közé, a szakadékba a közönség zuhan majd.
