–Talán egyetlen magyar zenekar sem tudhat magáénak annyi fesztiváldíjat, szakmai elismerést, mint a Hot Jazz Band, amely idén a Magyar Önkormányzatok Szövetségétől megkapta az Ezüst Életfa díjat is. Hiányzott a sorból a Kossuth-díj?
– Fontosak számomra az elismerések, mert ezek a világ visszajelzései a munkánkra vonatkozóan. Arra viszont, hogy eljutunk idáig, olyannyira nem számítottam, hogy március 14-re Koppenhágában fellépést vállaltunk. Már a repülőjegyeket is megvettem, amikor megkaptam a levelet, amelyben feltették a kérdést, elfogadnánk-e, ha felterjesztenek. A dániai koncertet hosszú hezitálás után végül lemondtuk, és ezzel tökéletesen elástuk magunkat odakint. Egyszerűen nem lehetett megmagyarázni a szervezőknek, hogy ez mit jelent a mi életünkben.
A Kossuth-díjjal kapcsolatban az embernek Kocsis Zoltán és Melis György jut az eszébe. Igaz, hogy onnantól, hogy az Illés-együttes is megkapta, megtört a jég, és a könnyűzene is részesült ebben az elismerésben, de dzsessz- és dixielandzenekar most kapott először ilyet, ez történelmi tény, amire kollégáimmal, Bera Zsolttal, Fodor Lászlóval, Szabó Lóránttal, Juhász Zoltánnal és Galbács Istvánnal nagyon büszkék vagyunk. Egy nagyra becsült zenész barátom mondta valamikor, hogy a zene nem lóverseny, de én ezzel a mai napig vitázom. Itt is vannak jók, jobbak és legjobbak. A szépségnek milliárd arca van, és igenis a zenének is van értékmérője éppúgy, mint a tudásnak. Egy-egy ilyen megméretésben benne van egy egész élet munkája, a tehetség, a szorgalom, a kitartás és az alázat. Én elitista vagyok, imádom a kiváló dzsesszzenészeket, és mindig lenyűgöz, ha ilyenekkel találkozhatok. Ha rendkívüli emberrel hoz össze a sors, az mindig csodálattal tölt el, mert szerintem a tehetség viszi előbbre a világot.
– Idén több kerek évfordulót is ünnepel a zenekar, a harmincadik születésnapján túl például azt, hogy éppen húsz éve nyerte meg a világ valaha megrendezett legnagyobb szabású tradicionálisdzsessz-versenyét. Ez volt a legemlékezetesebb megméretés?
– A 15. nemzetközi New Orleans-dzesszversenyen 53 másik zenekar elől hoztuk el a Sidney D’Or-szobrocskát, ami nagyszerű érzés volt, de vannak sokkal kalandosabb élményeink is. Egy évvel korábban például Normandiában, a partraszállás ötvenedik évfordulóján léptünk színpadra. A zsűriben ott ült Acker Bilk, a világhírű angol klarinétos és Guy Touvron, akit a trombitaművész Maurice André utódjaként emlegetnek. Ő személyesen gratulált nekem, aki autodidakta módon tanultam trombitálni, és mindöszsze négy zeneiskolai év volt mögöttem. Amikor átvettük a díjat, ott álltak körülöttünk a színpadon óriási ovációban, aztán mind elővették a hangszerüket, és mi szinte kölyökként éltük át, hogy játszhattunk velük, miközben végigvonultunk a közönség sorai között. Ezt a hangulatot szeretnénk majd megidézni az Erkel Színházban is október 16-án, a jubileumi koncertünkön.
– Kisgyerekként festőművész akart lenni, végül grafikusként diplomázott, mégis zenész lett. Maradt valami a gyerekkori álomból?
– Nem festek, de vannak képeim a főiskolai évekből. Ezek a zenészportrék ma a nappalim falát díszítik. Gyerekként művészpályára akartam menni, és a bátyám után a Magyar Néphadsereg zenésztiszthelyettes-képző szakiskolájába jelentkeztem, de gyorsan hagytam magam meggyőzni, hogy a civil élet és a képzőművészet szebb perspektívát nyújt számomra, hiszen az akkori Magyarországon nem létezett olyan státus, hogy profi dixiezenész. Ilyesmi a Kádár-rendszer idején elképzelhetetlen volt. Nem nagyon volt perspektíva, úttörők voltunk ilyen téren is.
Az, hogy zenész is lehetnék, csak a katonaságnál fogalmazódott meg bennem. Ez az egy év megtörte az addigi folytonosságot, és alattomosan átírta az ember karrierbeli álmait. Az eltékozolt idő, a bezártság, a surranópucolás, az intellektuálisan diszharmonikus közeg meggyötörte a művészlelkeket. Az én képzőművészi álmaim is itt halványodtak el, főként mert egy kulturális vetélkedőnek köszönhetően egy művészeti csoport tagjává válhattam, és belekóstolhattam, milyen az, amikor az ember mindennap zenél. Ott, a zalaegerszegi laktanyában alapítottuk meg az akkor öttagú dixielandzenekarunkat, és én rájöttem, hogy zenészként élni maga a boldogság. Ezzel együtt aztán elvégeztem a képzőművészeti főiskolát is.
– Mintha csak az ön kezére akart volna játszani, a diktatúra éppen abban az évben engedélyezte az utcazenélést, és egy év múlva adott világútlevelet. Ahhoz képest, amikor még megtörténhetett, hogy a Vörösmarty térről elzavarták önöket a rendőrök, hol tart ma Magyarországon ez a műfaj?
– 1982-ben két dixielandzenekar volt Magyarországon, ma legalább tizenöt van, ami tulajdonképpen szép eredmény, de ennél még sokkal fontosabb, hogy a fiatalabb generáció profi zenészeire, akik ma komoly sikereket érnek el, hatással voltunk. Mostanában már elég sokan foglalkoznak a két háború közötti Magyarország könnyűzenei termésével. Ennek a folyamatnak mi voltunk az elindítói. A ma divatos formációk közül a legtöbb az általunk művelt muzsikának csak egy szeletét ragadja ki és ülteti át egy trendi zenei közegbe. A Hot Jazz Band ennek a zenének az esszenciájával foglalkozik, aminek a valós üzenete ma nem divatos.
– Miért, mi az üzenete?
– A klasszikus dzsessz egy kor lenyomata. Abban az időben voltak olyan tájékozódási pontok, mint a szép, a csúnya, a jó, a rossz, a nő, a férfi. Ma már ez nincs így. Feminizált korban élünk, amelyben, ha messziről jön szembe veled valaki, nem tudod eldönteni, hogy férfi-e vagy nő. Ma hogy néz ki egy elegáns férfi? Van rajta egy farmerből készült harisnyanadrág, amely ráncosodik a bokáján, és egy öt számmal kisebb zakó, amelyben a karját sem tudja felemelni. Nézzük meg, az 1930-as években hogyan öltözött föl egy férfi! Mintha a ruhadivat ott érte volna el a csúcsát.
A barokk harisnyáktól az 1800-as évekbeli mentéken át eljutottunk az elegáns, mégis kényelmes ruhákig. A zenében ugyanezt látom. A mai trendek szembemennek ezzel a fajta igényességgel. A muzsikában, amelyet mi játszunk, benne van a XX. század elején kialakuló nagyvárosokba tóduló tömegek öröme az ezzel egyidejűleg megjelenő komfortérzet fölött. A mai trendi életérzés a tivornyázás. Mivel a mi zenénk közvetlenül a komolyzenéből lépett ki, még megvan benne az az igényesség, amely a későbbiekből hiányzik. Nem akarom bántani a beatzenét, de tény, hogy az lépett fel először minden szabállyal szemben. Gitárt adott az emberek kezébe, és azt mondta: nem kell tudnod zenélni, elég, ha két akkordot ismersz.
Ennek az erőltetett önkifejezési vágynak a lényege a formabontás, a konvenciók lerombolása. Azért nem tudok – és nem akarok – trendi lenni, mert a mai trend szembemegy az igényességgel. A műfaj felkapott művelői is csak utánérzést adnak, nem arra törekszenek, hogy a zene úgy szólaljon meg, mint a maga korában. Az én művészeti filozófiám szerint nem letépve szép a virág, hanem kint a mezőn. Én magam azért játszom, mert rettenetesen élvezem, és az a célom, hogy ezt a kort a lehető leghitelesebben mutassam meg. A trendek a nagy tömegeknek dolgoznak, akik könnyedén akarnak szórakozni. Vannak együttesek, amelyek ezt kiszolgálandó kiragadtak bizonyos motívumokat, összekeverik más mai hangzásokkal, és innentől kezdve borul a kép, már nem arról szól a zene, amiről szólnia kéne.
– Nem szűkíti le nagyon a lehetőségeket, hogy erre a korra korlátozódik a muzsikájuk?
– Egyáltalán nem, rengeteg anyag van még, amit játszani szeretnénk. Negyven évet ölel fel az a korszak, ami engem érdekel, a húszas-harmincas-negyvenes-ötvenes évek zenei termése olyan gazdag, hogy bőven van miből válogatnunk. A korai dzsesszt (Oly jól csúszik ez a banánhéj, A bankban nincsen betétem, Az én babám egy fekete nő stb.), a szvinget, a késői szvinget (Tedd ide, tedd oda, Szerelemhez nem kell szépség ) és a dixielandet mind egyformán szeretem. A korai dzsessz olyan, mint amikor kórusban énekel az ember, a dixie meg olyan, mint a cigányzene, szabadon lehet benne mozogni. Az ember csak hátrakacsint a többiekre, ha gyorsít, mindenki vele gyorsul, hatalmas játéklehetőség van benne.
– Olyan is előfordult, hogy egy versenyen Snétberger Ferenc vitte el az első díjat ön elől úgy, hogy ráadásul hasonló stílusú muzsikát játszottak. Ezt a mai zenei világukat ismerve nehéz elképzelni.
– Fiatalkorunkban nagy divat volt a John McLaughlin-féle sakti, abban az időben mindenki ezt utánozta. Snétberger is ebben a stílusban komponált művet adott elő csakúgy, mint Szapudi István, akit én akkor gitáron kísértem. Vele egyébként Siófokon ismerkedtem meg. Szapudi gyerekzseni volt, 14 évesen németül Goethét olvasott, festett, és úgy gitározott, hogy olyat csak Al Di Meolától hallottam addig. Később asztrofizikus lett, ma a Hawaii Egyetemen tanít. A világon két ember foglalkozik a csillagrendszerek kialakulásának valószínűség-számításával, és ebből az egyik ő. Pont az ő révén ismerkedtem meg aztán számos hozzá hasonló nagy koponyával, akik azóta mind amerikai egyetemeken tanítanak, ott vertek gyökeret, és sajnos soha nem fognak már hazajönni.
– Sosem fordult meg a fejében, hogy kövesse a példájukat? Hiszen már az átkosban is sokszor jutott el külföldre, ami nem mindenkinek adatott meg abban az időben.
– Nem.
– Miért nem?
– Itt hagyni mindent?
– Mi mindent?
– Akkoriban ez biztosan nem fogalmazódott meg így bennem, de: a hazámat. Amibe beletartozik a gyerekkor, a szülők, az iskolák, jó és rossz emlékek egyaránt. Egyszerűen minden ide köt. Bejártuk a világot, s közben arra jöttem rá, hogy az ember mindenhol ugyanolyan. Lehet, hogy máshol kicsit jobban mennek a dolgok, talán a bürokrácia sem ilyen nehézkes, de ezt is lehet, hogy csak mi gondoljuk így. Az emberi habitus mindenhol ugyanaz. Volt egy francia barátnőm négy évig, és tisztában vagyok azzal, hogy Franciaország például egy pillanat alatt fölszippantott volna, mert rengeteg remek zenekar van ott. Én azonban diplomázni akartam, aztán meg már az együttes is idekötött. Aki épített már föl zenekart, tudja, hogy milyen nehéz és hosszú folyamat eljutni a Kossuth-díjig. Elhagyni ezt az országot olyan lett volna, mint amikor egy fát akarnak kivenni a helyéről: sérülés nélkül nem ment volna.
