Ha valaki megérkezik a 4100 méter magasan lévő El Alto repülőtérre, már a gépből kiszállva szembesül azzal, hogy az elkövetkező órákban-napokban milyen problémákra számíthat: egyszerűen kevés az oxigén a levegőben. La Paz a világ legmagasabban fekvő nagyvárosa – majd egymillió ember él olyan körülmények között, amelyeket Európában jellemzően csak a hegymászók tudnak megtapasztalni.
Negyedszer járok itt, napokkal ezelőtt elkezdtem szedni a magas hegyi betegségre adott gyógyszert (melynek fura mellékhatása, hogy minden szénsavas italt az epénél is keserűbbé tesz), mégis rosszul vagyok. Hárman vagyunk, mindenkinél más tünetekkel jelentkezik (van, akinek a végtagja zsibbad, más öklendezik vagy éppen szédül), talán csak a fejfájás közös. A dolgot nehezíti, hogy iszonyúan szennyezett a levegő: mivel a városban ezer kilométer is lehet a szintkülönbség az alacsonyabban és a magasan fekvő részek között, ezért minden indulás nagy gázfröccsel kezdődik, és az öreg autók elképesztő mennyiségű füstöt okádnak ki magukból.
Turisták vagyunk itt, de többen fogunk hazamenni, mint ahányan idejöttünk. Biztonsági okokból Tóásó Előddel csak akkor találkozunk majd, amikor elindulunk a chilei határ felé, ezért vele csak az okostelefonokon használatos egyik csevegőprogrammal kommunikálunk, és így is csak akkor, ha nagyon muszáj. A másik utassal, a bolíviai–horvát állampolgárságú Mario Tadiccsal viszont kell: ő a rendőrségtől kapott védett házban lakik, és az indulás előtt két nappal elhozza a bőröndjét, hogy az indulás napján ne kelljen nagy csomaggal eljönnie. Az ország függetlenedése idején katona volt a horvát hadseregben. Váltott taxikkal érkezik, hogy lerázza az esetleges megfigyelőket. Szabad ember ugyan, mint Tóásó Előd (letöltötték a bíróság által kiszabott öt év tíz hónapnyi büntetést, és feltétel nélkül szabadultak), de azt mondja, gyakran látja ugyanazokat az embereket a nyomában.
Megbeszéljük, hogy az indulás napján mikor és melyik utcasarkon találkozunk, a csomag a szállodában marad, és amikor este tíz körül elmegy, pár perc múlva üzenetet küld: fehér nadrágos, sötét dzsekis civil rendőr áll a szállodánk előtt. Kinézek az ablakon, tényleg ott cigarettázik egy férfi percekig, de fáradt vagyok, és lefekszem, így nem tudom, meddig volt türelme ácsorogni. A reggelihez kokalevélből készült tea jár, tényleg enyhíti a fejfájást. Elmegyünk sétálni, de nem jutunk messzire – száz méter vagy pár lépcső úgy kifog az emberen, mintha itthon körbeszaladta volna a Margitszigetet. Van egy magyar ismerős a városban, de úgy döntünk, nem találkozom vele – ne tudja senki, hogy itt vagyunk. Este a legnézettebb helyi kereskedelmi televízióban hosszú, sokperces műsor megy az úgynevezett terroristaügyről – cseppet sem örülünk, hogy Tóásó Elődöt és Mario Tadicot hosszan mutatják benne.
Reggel hétkor megküldöm Elődnek üzenetben, hogy melyik utcasarkon találkozunk. A sofőrrel együtt bérelt autó pontosan érkezik – a vezető annyit tud, hogy a chilei Aricába kell vinnie külföldi turistákat. Bepakolunk, amikor üzenet érkezik Tadictól: megérkezett a megbeszélt helyre. Indulnánk, amikor újabb jön: shut down, vagyis akció lefújva. Megdöbbenünk, visszakérdezek, hogy mi a baj, de azt írja, semmi. Később kiderül: az angol kifejezést ő arra értette, hogy most kikapcsolja a telefont. Amikor beszáll az autóba, elmondja, hogy este újabb furfangot eszelt ki: amikor visszaért a védett házba, „véletlenül” beletörte kívülről a kulcsot a zárba. Hangosan zsörtölődött egy sort, hogy most nem tud bemenni, és elment máshova aludni, így reggel nem kellett arra figyelnie, hogyan rázza le a követőket. Nem tudom, hogy valós-e a félelem a részéről, vagy csak paranoia – börtönből szabadult emberek hajlamosak mindenben veszélyt látni.
Előd is taxival érkezik, hátán mindössze egy kis hátizsák. Még a felesége sem tudta, hogy eljön – mi kértük erre, biztonsági okokból. Ahogy beszáll az autóba, mindenki kikapcsolja a mobiltelefonját, ők még a SIM kártyákat is kiveszik, hogy a cellaadatok ne árulkodjanak arról, merre járunk. Amíg a négyezer méter fölötti fennsíkon órákon át zötykölődünk, azon gondolkodom, mennyire méltatlan helyzet, hogy hatévnyi bolíviai tartózkodás után váltóruha nélkül kell elindulnia.
Hazudnék, ha azt mondanám, a határ előtt nem izgultam. A Rózsa-Flores-történetben már lelőttek három embert – mi a garancia, hogy most simán átengednek a határon? Elődnek vadonatúj útlevele van (a még érvényes régit nem adták vissza), Tadicnak pedig helyi személyazonossági igazolványa, amellyel gond nélkül átmehet – de mi van, ha a nevük ismerős lesz a határőröknek?
A chungarái határátkelőhely 4650 méteres magasságában nem egyszerű nyugodtnak maradni ilyen helyzetben – itt az is kapkodja a levegőt, aki túl hirtelen szállt ki az autóból. A határátkelőhely néptelen, és abban reménykedünk, hogy a bódéban ülő katona is már fejben a másnapi hússütésre gondol: Bolíviában hétvégente kockára vágott disznót, chicharónt eszik boldog-boldogtalan. Azt már tudjuk, hogy itt nincs számítógép, amelyen meg tudná nézni, ki mikor lépett be az országba, és amikor beadjuk egy csomagban az útleveleket, mindig úgy helyezkedünk, hogy Előd ne kerüljön a látószögébe. Szilágyi Bélával, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével egyszerre beszélünk hozzá angolul, de a határőr csak spanyolul tud – előre megbeszélt taktika ez, hogy ne tudjon rendesen az útlevelekre figyelni. Amikor Előd vadonatúj okmányához ér, nem találja benne a belépőpecsétet.
Salva conducto, mondjuk neki sztereóban, ami azt jelenti: egyszeri utazásra szóló hazautazási engedélyt tart a kezében. Elveszett, elveszett, mondjuk a másik spanyol szót, amit ismerünk, sajnálkozunk nagyokat, az őr pedig elbizonytalanodik. Hümmögni kezd, majd kiad egy papírt, hogy Előd töltse ki. Tánctanárokat megszégyenítő koreográfiával úgy forgunk, hogy a magyar fiút egyszer se lássa tisztán. Beadjuk a papírt, amelyen fatális véletlen folytán üresen maradt a belépési dátumot firtató rubrika, az őr belepecsétel az útlevélbe, mehetünk.
A chilei oldalon már nincs gond, nagy megkönnyebbüléssel hordjuk be a bőröndöket, hogy átvilágítsák, nem viszünk-e a helyi ökoszisztémára veszélyes növényeket vagy élelmiszereket az országba. Tisztának bizonyulunk, indulhatunk – amíg van térerő, üzeneteket küldünk haza és Előd Aricában várakozó nővérének, hogy sikerült élve átjutni a határon.
A chilei oldalon az út sokkal rosszabb, mint Bolíviában – a két ország között legendásan rossz a viszony, és a chileiek nem törik magukat azért, hogy a nagyszámú bolíviai kamion jó úton jusson le az óceánig. Bolívia ugyanis egy korábbi háborúban elvesztette utolsó csendes-óceáni kikötőjét is, és most kénytelen a chileieket használni.
Két óra alatt megyünk le négy és fél ezer méter magasról a tengerszintre – ahogy egyre lejjebb jutunk, úgy enyhül a nyomás a koponyában. Az érkezés pillanatairól nehéz meghatottság nélkül beszélni: Tóásó Edit, aki öccséért minden követ megmozgatott, nemzetközi fórumokhoz ment, közben megtanult spanyolul, és elvégezte a jogi egyetemet, most hat év után először megölelheti testvérét. Később elmondja, órák óta várt a szálloda halljában, és a recepciós nem értette, miért nem megy fel a szobájába.
Chiléből Brazíliába megyünk (Tadic marad, ő a santiagói horvát nagykövetségen kap majd útlevelet, hogy hazautazhasson), az átszállás alatt van pár óránk vásárolni, hogy Elődnek is legyen váltóruhája. Új táskát is kap, átpakolás után a kis hátizsákot a szállodában hagyja: börtönszaga van, és a múltra emlékezteti.
Amikor felszáll az Európába tartó gépünk, eszembe jut egy kérdés, amely régóta fúrja az oldalamat. „Miért pózoltál, pózoltatok fegyverekkel?” – kérdezem tőle, mire azonnal jön a válasz: „Mert hülye vagyok. Elmentünk egy fegyverkiállításra, és egy ottani gazdag ember megmutatta az otthoni fegyvergyűjteményét. A férfiak nagy része úgy van összerakva, hogy ha fegyvert lát, a kezébe veszi, pózol vele. Végzetes hiba volt. Gondolod, hogy ha igazi terroristák lettünk volna, fegyverrel pózolós képeket teszünk fel az Iwiwre?” – kérdez vissza.
A 11 órás út elején nem tudok elaludni, ott motoszkál a fejemben Előd válasza. Előveszem a laptopom, a régi fotóimat nézegetem. Egy öt évvel ezelőtt Amerikában készült képen én is kalasnyikovval pózolok.
