Parancsra hallgattak

Negyvenkét éve történt. Egy határőrtiszt két fia fegyverekkel túszul ejtette egy balassagyarmati leánykollégium húsz diákját.

– Balassagyarmaton született, és ott nőtt fel. Mikor tudatosult önben az, hogy a főutca egyik patinás házában, amelynek közelében ma egy kávézó működik, 1973 januárjában drámai dolgok történtek?
– Édesapám beszélt először arról, hogy a városunkban túszdráma volt, és megmutatta a kollégium épületét is. Egykori zongoratanárom elmondása szerint már 14 éves koromban arról beszéltem, hogy egyszer könyvet írok arról, hogy valójában mi történt a városunkban. Tizenhét éves koromban elolvastam Végh Antal Könyörtelenül című könyvét, megnéztem Gazdag Gyula Túsztörténet című filmjét, s hiányérzetem támadt. Végh Antal sajátos írói eszközöket használó könyvében sok volt a fikció, mint ahogyan a játékfilmben is. Még abban az évben interjút készítettem egy környéken élő hölggyel, aki a túszok egyike volt. Csak úgy kíváncsiságból. Persze nagyon meglepődött, és azt kérdezte: mit akar egy ilyen fiatal lány ezzel a történettel? Amikor évekkel később, 2013-ban végeztem az ELTE amerikanisztika szakán, akkor előszedtem a régi jegyzeteimet, s úgy éreztem, talán másokat is érdekelhet ez a történet. Megpróbáltam felkeresni a legtöbb szemtanút, és eljártam a levéltárakba kutatni. Két év kutatómunkámba tellett.

– A helyi sajtó akkori cikkeire nyilvánvalóan nem támaszkodhatott.
– Nagyon súlyos ügy volt. A két túszejtő – a 18 éves Pintye András és 17 éves öccse, László – apja a Szob és Miskolc közötti határőrkerület párttitkára volt, és a térség pártelitjéhez tartozott. Édesanyjuk egy nagyüzem személyzeti előadója, káderese. A szülők a fiúkkal keveset törődtek, így András hamarosan kétes hírnévre tett szert a városban. Egy ideje készültek akciójukra. Úgy akarták elhagyni az országot, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. A középiskolai leánykollégiumba 1973. január 7-én fegyverrel behatolva közölték a lányokkal, hogy túszul ejtik őket. A kollégisták először tréfának gondolták a bejelentést, de hamar kiderült, hogy a két fegyveres komolyan beszél. Hat lány a kezdeti zűrzavarban az ebédlő ablakán keresztül elhagyta a bezárt épületet, s az utcán belefutottak egy rendőrjárőrbe. Persze a rendőrök nem vették komolyan a hihetetlennek tetsző történetet, de a lányok annyira ijedtek voltak, hogy mégis intézkedtek. A rendőrök először megpróbálták betörni az ajtót, de golyózápor fogadta őket. Ráadásul a túszejtők közölték velük, ha nem mennek el, akkor kivégeznek két lányt. A lövöldözés után nemcsak az épület előtti teret, a tér túloldalán található városháza és a hajdani megyeháza környékét zárták le, hanem a városba vezető utakon is elrendelték a zárlatot. Balassagyarmatot órák alatt egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók lepték el. Aztán az akciót kivették a helyi hatóságok kezéből, s a Budapestről érkező belügyi vezetők vették át az irányítást, akik folyamatosan jelentettek a felső vezetésnek, így Kádár Jánosnak is. Vasárnap kezdődött a dráma, és kedden már itt volt Biszku Béla, az MSZMP-kb titkára, valamint a fővárosból hoztak mesterlövészeket, akik a kollégiummal szemben lévő épületekben vettek fel állást. Természetesen hírzárlatot rendeltek el, a túszügy öt napja alatt egy sor sem jelent meg az újságokban. Balassagyarmatot hermetikusan elzárták a külvilágtól. Miután a kollégium ablakához lépő Andrást a mesterlövészek lelőtték, az országos sajtóban egy rövid közlemény jelent meg a történtekről. A túszfogságból kiszabadított lányoknak, szüleiknek, családtagjaiknak megtiltották, hogy bárkinek is beszéljenek arról, mi történt itt. A 17 éves Pintye Lászlót még abban az évben jogerősen 15 év börtönre, a fiúk négy ismerősét – akik tudtak az előkészületekről – pedig nyolc hónaptól négy évig terjedően börtönre ítélték.

– Pintye László most lesz hatvanéves. Megtalálta.
– Tizenöt évet kapott, de 11 év és három hónap után feltételesen szabadlábra helyezték. Fiatalkorú elítéltként Tökölön kezdte a büntetését, majd a szegedi Csillagban, azt követően Budapesten, a Kozma utcában volt. Onnan újra Szegedre került, ahonnan végül szabadult. Érdekesség, hogy magas beosztású apját nem fokozták le, de nyugdíjazták. Az egész családnak nevet kellett változtatnia, és elvárták tőlük, hogy Nógrád megyéből elköltözzenek az ország más vidékére. Balassagyarmaton nagyon sok legenda ismert arról, hogy most hol lehet László. Meghallgattam mindenkit, s mindenhová elutaztam, próbáltam finoman érdeklődni az ott élőktől. Egyik feltételezés sem igazolódott be. Máshol leltem rá.

– Meglepődött, hogy egy messziről érkezett lány leleplezte?
– Nem örült nekem. Még inkább zavarta az, hogy balassagyarmati vagyok. De mégsem volt elutasító. Tartottuk a kapcsolatot, sokáig húzódott az ügyünk. Negyven évig úgy volt, hogy szeretné a történteket elraktározni az agya legrejtettebb zugába. Ha a televízióban Nógrád megyéről vagy Balassagyarmatról esett szó, azonnal átkapcsolta a készüléket. Tizenhét éves korában járt ezen a vidéken utoljára. Egyszer csak válaszolni kezdett a kérdéseimre. Olyan követelésekkel álltak elő, amelyeket először senki sem vett komolyan. Lefüggönyözött autóbuszt kértek személyzettel, tele tankkal, amely Ferihegyre viszi őket a lányokkal együtt. Azt is követelték, hogy gondoskodjanak megfelelő repülőgépről, amellyel továbbmehetnek egy előre meg nem nevezett ország felé. Kértek hét géppisztolyt lőszerrel és harminc kézigránátot. András, aki nem szeretett sem dolgozni, sem tanulni, és az egész túszdráma kitervelője volt, egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát, 400 ezer svájci frankot és egy olyan igazolást kért, amelyben Kádár János igazolja, hogy a pénzt önként adták.

– Egy mesterlövész végül lelőtte az ablakhoz közeledő Andrást, hiszen a túszaik kivégzésével fenyegetőztek.
– Már a túszdráma másnapján felkérték a hatóságok Samu Istvánt, a balassagyarmati kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát, hogy közvetítsen a két túszejtő és a hatóságok között. A főorvos sikerrel akadályozta meg, hogy beváltsák fenyegetőzésüket: egyik lányt sem végezték ki. Másfél nap után az egyik lány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek, odarohant az ablakhoz, és kiugrott. A kiszabadult lány elmondta, hogy éjjel a kisebb fiú sírt, visszalépett volna, de félt a bátyjától. A másik esemény az volt, hogy az egyik lány felkapta a géppisztolyukat, és az idősebbet fejbe vágta vele, aki kisebb sérülést szenvedett, ám a tettet nem torolta meg. Ez arra utalt, hogy az elkövetők nem is akartak senkit megölni, bíztak abban, hogy követeléseiket teljesítik. Nem volt terror. Bár sokszor fenyegetőztek túszaik megölésével, de a fenyegetéseket nem váltották be, napok múltával a túszejtők mind fáradtabbá, figyelmetlenebbé, ingerlékenyebbé váltak. A hatóságok ezért úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a tárgyalásokat, meg kell kezdeni a kimentő akciót. A mesterlövészek napokon keresztül irányították fegyvereiket az ablakokra. Még egy teherautót is beindítottak, hátha kinéznek az ablakon, de semmi. Aztán órákkal később egyszer csak a nagyobbik fiú valamiért odalépett az ablakhoz, lelőtték. Az öccse, László azonnal megadta magát.

– A lányok negyven év távlatából is traumaként élték meg a történteket?
– A tizenkét ágyas szobában valóban szörnyű állapotok uralkodtak, de csak abban az értelemben, hogy minden a két fiú változó hangulatától függött, a lányok nem tudták, hogy mit tehetnek és mit nem. A szobában matrac nélküli vassodronyos ágyak voltak, csak azokon vagy a szekrények tetején lehetett ülni. Aludni viszont engedték őket. A túszul ejtett diáklányok természetesen különbözően élték meg mindezt, van, akinek akkor sem volt nagy trauma, inkább azt viselték nehezebben, hogy nem mehettek ki a mosdóba, higiéniai szükségleteiket vödörben kellett megoldaniuk, és kevés élelmük volt. Viszont volt olyan is, aki a negyven évvel későbbi interjú során is sírt.

– Az adatgyűjtés kapcsán érdekes emberekkel is találkozott. Elég, ha Berencsi Attila nevét említem, akit inkább Beri Aryként ismer az ország. S aki a Túsztörténet című film főszereplője volt, és az abban nyújtott alakításáért a San Sebastián-i nemzetközi filmfesztivál Ezüstkagyló díját kapta meg. Egy olyan díjat, amelyet őelőtte egyetlen magyarként Latinovits Zoltán vehetett át. Drámait alakított a drámában.
– Arra voltam kíváncsi, hogy a Túsztörténet című film mennyire volt hű a valósághoz. Elmondta, hogy ez nem volt cél. Nem negatív értelemben, hanem a műfaj, mint a regény, a cselekményes film nem kívánta ezt. Az én könyvemnek viszont a hiteles források és a szereplők visszaemlékezései adják meg  a fő vonulatát.

– Hogyan talált könyvkiadót?
– Egy első könyvesnek nem egyszerű. A Líra-csoportnak elküldtem a kéziratot, úgy gondolták, érdemes ezzel foglalkozni. Megkeresett a csoporthoz tartozó Athenaeum Kiadó főszerkesztője. Májusban lesz a könyv premierje. Voltak olyan megkereséseim, hogy az lenne az igazi sztori, ha megszólalna a kamerák előtt is a Pintye fiú. Ő sem szeretné, s én sem ezért írtam a könyvet. Nem lesz ilyen. Arra kért, ha bárki megkeresne, mondjam azt, csak a könyvben nyilatkozott, legyen az elég. Természetesen a kéziratot is megkapta. Én, amit tudtam, felkutattam. Még itteni lakhelyük padlására is felmentem, ahol a szüleivel összeveszve András sokszor aludt. A kollégiumi szobában sokat üldögéltem azon a radiátoron, amelyen a túszejtés ideje alatt gyakran ücsörgött géppisztollyal a kezében. Elmentem minden olyan börtönbe, ahol László a büntetését töltötte. Hogy megpróbáljam beleélni magam a helyzetükbe.

– Mi szeretne lenni?
– Érdekel az, hogy a szabaduló fogvatartottakat hogyan lehet visszaintegrálni a társadalomba. Most bolognai rendszerű mesterképzésen veszek részt, esszét írok arról, hogy a börtönben festő elítéltek mit jelenítenek meg az alkotásaikban. Huszonöt éves leszek, van még időm eldönteni, hogy mivel szeretnék foglalkozni.