Parancsra hallgattak

Negyvenkét éve történt. Egy határőrtiszt két fia fegyverekkel túszul ejtette egy balassagyarmati leánykollégium húsz diákját.

– Pintye László most lesz hatvanéves. Megtalálta.
– Tizenöt évet kapott, de 11 év és három hónap után feltételesen szabadlábra helyezték. Fiatalkorú elítéltként Tökölön kezdte a büntetését, majd a szegedi Csillagban, azt követően Budapesten, a Kozma utcában volt. Onnan újra Szegedre került, ahonnan végül szabadult. Érdekesség, hogy magas beosztású apját nem fokozták le, de nyugdíjazták. Az egész családnak nevet kellett változtatnia, és elvárták tőlük, hogy Nógrád megyéből elköltözzenek az ország más vidékére. Balassagyarmaton nagyon sok legenda ismert arról, hogy most hol lehet László. Meghallgattam mindenkit, s mindenhová elutaztam, próbáltam finoman érdeklődni az ott élőktől. Egyik feltételezés sem igazolódott be. Máshol leltem rá.

– Meglepődött, hogy egy messziről érkezett lány leleplezte?
– Nem örült nekem. Még inkább zavarta az, hogy balassagyarmati vagyok. De mégsem volt elutasító. Tartottuk a kapcsolatot, sokáig húzódott az ügyünk. Negyven évig úgy volt, hogy szeretné a történteket elraktározni az agya legrejtettebb zugába. Ha a televízióban Nógrád megyéről vagy Balassagyarmatról esett szó, azonnal átkapcsolta a készüléket. Tizenhét éves korában járt ezen a vidéken utoljára. Egyszer csak válaszolni kezdett a kérdéseimre. Olyan követelésekkel álltak elő, amelyeket először senki sem vett komolyan. Lefüggönyözött autóbuszt kértek személyzettel, tele tankkal, amely Ferihegyre viszi őket a lányokkal együtt. Azt is követelték, hogy gondoskodjanak megfelelő repülőgépről, amellyel továbbmehetnek egy előre meg nem nevezett ország felé. Kértek hét géppisztolyt lőszerrel és harminc kézigránátot. András, aki nem szeretett sem dolgozni, sem tanulni, és az egész túszdráma kitervelője volt, egymillió dollárt, százezer nyugatnémet márkát, 400 ezer svájci frankot és egy olyan igazolást kért, amelyben Kádár János igazolja, hogy a pénzt önként adták.

– Egy mesterlövész végül lelőtte az ablakhoz közeledő Andrást, hiszen a túszaik kivégzésével fenyegetőztek.
– Már a túszdráma másnapján felkérték a hatóságok Samu Istvánt, a balassagyarmati kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát, hogy közvetítsen a két túszejtő és a hatóságok között. A főorvos sikerrel akadályozta meg, hogy beváltsák fenyegetőzésüket: egyik lányt sem végezték ki. Másfél nap után az egyik lány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek, odarohant az ablakhoz, és kiugrott. A kiszabadult lány elmondta, hogy éjjel a kisebb fiú sírt, visszalépett volna, de félt a bátyjától. A másik esemény az volt, hogy az egyik lány felkapta a géppisztolyukat, és az idősebbet fejbe vágta vele, aki kisebb sérülést szenvedett, ám a tettet nem torolta meg. Ez arra utalt, hogy az elkövetők nem is akartak senkit megölni, bíztak abban, hogy követeléseiket teljesítik. Nem volt terror. Bár sokszor fenyegetőztek túszaik megölésével, de a fenyegetéseket nem váltották be, napok múltával a túszejtők mind fáradtabbá, figyelmetlenebbé, ingerlékenyebbé váltak. A hatóságok ezért úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a tárgyalásokat, meg kell kezdeni a kimentő akciót. A mesterlövészek napokon keresztül irányították fegyvereiket az ablakokra. Még egy teherautót is beindítottak, hátha kinéznek az ablakon, de semmi. Aztán órákkal később egyszer csak a nagyobbik fiú valamiért odalépett az ablakhoz, lelőtték. Az öccse, László azonnal megadta magát.

– A lányok negyven év távlatából is traumaként élték meg a történteket?
– A tizenkét ágyas szobában valóban szörnyű állapotok uralkodtak, de csak abban az értelemben, hogy minden a két fiú változó hangulatától függött, a lányok nem tudták, hogy mit tehetnek és mit nem. A szobában matrac nélküli vassodronyos ágyak voltak, csak azokon vagy a szekrények tetején lehetett ülni. Aludni viszont engedték őket. A túszul ejtett diáklányok természetesen különbözően élték meg mindezt, van, akinek akkor sem volt nagy trauma, inkább azt viselték nehezebben, hogy nem mehettek ki a mosdóba, higiéniai szükségleteiket vödörben kellett megoldaniuk, és kevés élelmük volt. Viszont volt olyan is, aki a negyven évvel későbbi interjú során is sírt.

– Az adatgyűjtés kapcsán érdekes emberekkel is találkozott. Elég, ha Berencsi Attila nevét említem, akit inkább Beri Aryként ismer az ország. S aki a Túsztörténet című film főszereplője volt, és az abban nyújtott alakításáért a San Sebastián-i nemzetközi filmfesztivál Ezüstkagyló díját kapta meg. Egy olyan díjat, amelyet őelőtte egyetlen magyarként Latinovits Zoltán vehetett át. Drámait alakított a drámában.
– Arra voltam kíváncsi, hogy a Túsztörténet című film mennyire volt hű a valósághoz. Elmondta, hogy ez nem volt cél. Nem negatív értelemben, hanem a műfaj, mint a regény, a cselekményes film nem kívánta ezt. Az én könyvemnek viszont a hiteles források és a szereplők visszaemlékezései adják meg  a fő vonulatát.

– Hogyan talált könyvkiadót?
– Egy első könyvesnek nem egyszerű. A Líra-csoportnak elküldtem a kéziratot, úgy gondolták, érdemes ezzel foglalkozni. Megkeresett a csoporthoz tartozó Athenaeum Kiadó főszerkesztője. Májusban lesz a könyv premierje. Voltak olyan megkereséseim, hogy az lenne az igazi sztori, ha megszólalna a kamerák előtt is a Pintye fiú. Ő sem szeretné, s én sem ezért írtam a könyvet. Nem lesz ilyen. Arra kért, ha bárki megkeresne, mondjam azt, csak a könyvben nyilatkozott, legyen az elég. Természetesen a kéziratot is megkapta. Én, amit tudtam, felkutattam. Még itteni lakhelyük padlására is felmentem, ahol a szüleivel összeveszve András sokszor aludt. A kollégiumi szobában sokat üldögéltem azon a radiátoron, amelyen a túszejtés ideje alatt gyakran ücsörgött géppisztollyal a kezében. Elmentem minden olyan börtönbe, ahol László a büntetését töltötte. Hogy megpróbáljam beleélni magam a helyzetükbe.

– Mi szeretne lenni?
– Érdekel az, hogy a szabaduló fogvatartottakat hogyan lehet visszaintegrálni a társadalomba. Most bolognai rendszerű mesterképzésen veszek részt, esszét írok arról, hogy a börtönben festő elítéltek mit jelenítenek meg az alkotásaikban. Huszonöt éves leszek, van még időm eldönteni, hogy mivel szeretnék foglalkozni.