Az interjúra a megbeszélt időpontnál korábban értem oda, ezért felhívtam a művészt. Mondtam neki, hogy én már itt vagyok, és szívesen várok, de ha mégis megfelel, akár bele is vághatnánk. Azt mondta, hogy előbb meg kell sétáltatnia a kutyáját, de közben is beszélgethetünk. Pár perc múlva megérkezett a művész és a vizslája.
– Mivel legendás kutyabarát, ráadásul most is egy kutyafuttató felé tartunk, induljunk el a vizslától!
– Jó, de ma már nyolc interjút adtam, minden sztorim a könyökömön jön ki.
– A színészettel együtt jár, hogy gyakran kell elmondani ugyanazt a szöveget.
– Igen, mindenkinek megvan a sorsa. A lényeg az, hogy én alapvetően félek a kutyáktól. Viszont a gyermekem annak idején zokogva jött haza a térről, hogy már mindenkinek van kutyája, csak neki nincs. Mondtam, nem is lesz, kisfiam, mert lakásban nem tartunk ilyesmit. Sajnos, amikor látsz egy három hónapos kölyköt, amelynek a kabátja már megvan, de még lötyög benne a vizsla, annál sokkal aranyosabb nincsen. Én láttam egyet, és az volt a kegyelemdöfés: megvettem az első vizslát. Aztán az történt, hogy halálosan beleszerettem. A gyerek is kedvelte, de sétáltatni, meg hogy gondoskodni is kellene róla, az már nem izgatta. Így lett kutyám. Azóta 41 éves a fiam, és neki is van két kutyája.
– A fia mivel foglalkozik?
– Ő sajátos figura. Apu, minek nekem az érettségi, azzal kitörölhetem a fenekem! – mondta annak idején. Ebben igazad van, fiam, de érettségi nélkül csak a kezeddel – válaszoltam. Ez elég későn jutott el az agyáig. Később leérettségizett, de előbb szakmát akart tanulni. Semmi akadálya, fiam, mondtam, csak te legyél benne a legjobb.
– Az én apám is szó szerint ezt mondta.
– Úgy látszik, ez az apák sorsa. Aztán az ember utólag sok mindenre rájön. Nekem elég fiatalon lett gyermekem. Ott volt a stabil háttér: nagymama, dédnagymama, akik agyonkényeztették a gyereket annak rendje és módja szerint. Én meg orrvérzésig dolgoztam. A fiam reggel még aludt, mikor elmentem, este már aludt, mikor hazaértem. Ez volt az a korszak, amikor nekem kellett volna annak lenni, aki soha életemben nem voltam. Az az ember még nem született meg, akinek én parancsolni tudnék.
– Milyen érzés hivatalosan is a nemzet színészévé válni?
– Ellentmondásos. Garas Dezső halállistának hívta. Tudomásul kell venni, hogy mindjárt hetven vagyok, és az élet mulandó. Aki ezzel nincs tisztában, az nagyon butuska.
– Most már ön is szavazhat. Kit tartana méltónak e megtiszteltetésre?
– Az a minimum, hogy a legközelebbi halálesetnél – ha nem én leszek az – a Benedekre (Benedek Miklós – A szerk.) fogok szavazni.
– Mióta megy a Szép Ernő-est, a Pianínó, amelyet vele közösen hoztak létre?
– A tavalyi évad végén mutattuk be a Katonában, most 33 előadásnál tart.
– Hogy fogadják a mai nézők Szép Ernőt?
– Vegyesen. Van egy mondatom: a színház nemcsak kultúrát ad, hanem néha el is vár. Ha azt elértük a Micuval – ő szerkesztette és rendezte a Pianínó című estet –, hogy utána valaki elmegy a könyvtárba, és elolvas egy Szép Ernőt, már nyert ügyünk van. Van egy réteg, amelyik ismeri, de a mai emberek egyszerűen nem olvasnak.
– Innen elég nehéz győzni színészként.
– Van, aki József Attilát sem ismeri, Adyt sem ismeri, Juhász Gyulát sem ismeri, és sorolhatnám hosszan. Nem ismerik, mert nem olvassák. Csak azt nem értem, hogy tudja magát megfosztani valaki ettől a hihetetlen élménytől! A zseninek is csak akkor épül föl az agya, ha fölépíti.
– Valószínű, hogy a mai körülmények között felnövőknek másképp épül az agyuk.
– Sokszor látok itt a padon egy szerelmespárt. Chatelnek egymással a telefonjukon. Szívesen odamondanám a srácnak: csókold már meg, te barom, ne azt a vacakot nyomogasd, van a lányon is mit nyomogatni! Persze most sem csak chatelnek a fiatalok, különben kihalna az emberiség.
– Annak idején nagyon erős csapattal diplomázott a színművészetin.
– Zala Márk volt a nagy barátom, hamar elment. Ezzel együtt teljes életet élt. Az volt megírva, hogy halálra igya magát, de egyébként ő se volt normális. Zseni volt. Gyönyörű verseket írt. Hegedüs Géza bácsi ki akarta adatni őket. Szebb volt József Attila Mama című versénél, amit a saját anyjáról írt.
– A diploma után azonnal a Nemzeti Színházhoz szerződött.
– Főiskolásként ott gyakornokoskodtam, majd a diploma után Zsámbéki Gábor hívott Kaposvárra. Ez 1971-ben történt. Akkor diplomáztam, akkor nősültem. A nejem 16 éves volt, engedéllyel tudtam elvenni. Friss házasként lemenni Kaposvárra egyenlő lett volna a válással. A Nemzetibe viszont hazamentem. Főiskolásként boldog voltam, amikor Sinkovits Imre vagy Kálmán György visszaköszönt. Pár évvel később partnerek voltunk. Tudathasadásos időszak volt, utólag döbbentem rá, hogy 1971-től ’75-ig a Nemzeti Színház vezető színésze voltam. Főszerepeket játszottam 1600 forintért. Akkor eszembe se jutott, hogy miért csak ennyit kapok, és egy kicsit más is volt az az összeg, mint ma. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek táján sokszor négy előadásom volt vasárnap.
– Ezt hogy lehetett bírni?
– Fiatalok voltunk. Délelőtt nyomtunk egy Csongor és Tündét, délután ment a Reneszánsz, ez egy költészeti műsor volt, este a nagyelőadás, majd tíz órától a Budapest Orfeum. Bementem reggel kilencre, és kijöttem éjfél után.
– Lehetséges ennyi szöveget baki nélkül visszaadni?
– Akkoriban úgy működött a fejem, hogy amelyik ruha ki volt rakva az öltözőben, azzal jött a szöveg. Nem azt mondom, hogy nem volt baki, de mástól félt az ember. A Téli regében átvettem Tomanek Nándor fiától, Gábortól egy szerepet, mert ő vidékre szerződött. Addig a Florizelt játszottam, a hősszerelmest a Téli regében, de rettenetesen irigykedtem a Mufurc szerepére, mert az volt az én világom. Tomanek Gabi távozása után megkaptam, és ettől két jelenetem lett Őze Lajossal és Kállai Ferivel. Micsoda különbség! Őzével bizony megesett, nem is ritkán – pedig ez verses történet –, hogy ugrott két oldalt vagy hármat a szövegben. Ez még nem lett volna gond, ugrottam vele, de aztán visszaugrott! Na, erre találj rímet!
– Mégis otthagyta a Nemzetit, és alapító tagja lett a Katona József Színháznak.
– Ezt a kultúrpolitika intézte. Az Aczélnak szöget ütött a fejébe, hogy mi is van Szolnokon. Mi ez a különvonat? Mi van Kaposváron? Mi van Kecskeméten? Ennyi, jöjjenek fel a Nemzetibe! – döntötte el. Itt van a kultúra Budapesten, micsoda marhaság Kaposvárra menni! Fölhozták a rendezőket, a színészeket. Akármi is volt Kaposváron meg Szolnokon, a Nemzeti Színházba följönni azért számukra is nagy dolog volt. Hozták az embereiket, és leszerződtek a Nemzetibe. Főrendező lett Székely, Zsámbéki. Elkezdtek instruálni – szerintem Kálmán Gyuri ebbe halt bele. Évtizedekig ő volt a Kálmán György, mindig az ő sajátos stílusában beszélt a színpadon is, amit én imádtam, erre azt mondták, hogy modoros. Jött Básti Lajos, ő is modoros. A Major és a Gobbi rég túl voltak azon, hogy ilyesmi érdekelje őket. Át is jöttek a Katonába.
– Ez egyfajta forradalom volt?
– Nem volt ez forradalom. Jöttek a hírek, hogy balhé van a Nemzetiben, ütközések stb. Aczélnak jutott eszébe, hogy a nyolc éve bezárt Katona József Színház ne a Nemzeti kamarája legyen, hanem önálló társulatként folytassa a munkát. Olyan csapat jött össze, amelyről szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy szinte mindenkire színházat lehetett volna alapítani.
– Legendás korszak volt.
– Az volt. Sokat adott, gondolom, Zsámbékinak is meg Székelynek is. Székely sok mindent tudott, de ideges, feszült ember. Valószínűnek tartom, hogy a felesége azt mondta, hogy na, kisapa, leállni, két gyerek van, fel kell őket nevelni, nem fogsz meghalni emiatt. Aztán még próbálkozott az Új Színházzal, majd eltűnt. Nagy kár. Zsámbéki sokkal keményebb.
– Most Máté Gábor vezeti a Katonát.
– Ő Zsámbéki-nevelés. De az se biztos, hogy mindezt jól látom. Sosem voltam a központban. Soha nem kértem semmit, szerepet soha nem adtam vissza. Lehet, hogy kellett volna.
– Úgy érzi, többet is elérhetett volna?
– Sokat dolgoztam, sok kicsit. De nincs kicsi. Mi az, hogy kicsi? Én jó csapatembernek tartom magam, mert részt tudok venni egy dologban csavarként akár, de csavar nélkül nincs gépezet.
– Mi az, amit most szeretne? Szakmailag gondolom.
– Jó lenne még egy sikeres produkcióban benne lenni. Megnézni, van-e még rá erőm, energiám. Gyulán hívtak a May Fair Ladybe Dolittle-re, két előadásért. Meggondolandó, de azt hiszem, már elvállaltam. Aztán van még kilátás Az öltöztetőre a Benedek Micuval.
– Mit tart a pályája csúcspontjának?
– Azt hiszem, a Budapest Orfeum mindhármunk számára nagyon fontos volt.
– Császár Angelának, Szacsvay Lászlónak és Benedek Miklósnak?
– Igen.
– Most gratulált önnek egy hölgy itt, a kutyafuttatóban, aki azt mondta, örül, hogy végre mosolyogni látja. Mióta itt ülünk, ő már legalább a negyedik.
– Miután kiderült ez a történet, úton-útfélen gratulálnak. Rendőrök, hajléktalanok, a közértes, kocsiból kiintegetnek, ez azért jelent valamit.
– Ez azt jelenti, hogy amit színészként letett az asztalra
– az néhány embernek tetszett. Sokszor eszembe jut, ahogy az anyám egy színházi élményéről mesélt: „Gyerek voltam még, láttam egy színdarabot, nem tudom, mi volt a címe. Arra sem emlékszem, hol láttam, kik játszottak benne. De volt benne egy cseléd, az átment a színpadon, csuklott egyet, és azt mondta: »Ámlegetnek! « És ez megmaradt.” Én úgy sejtem, hogy ez a mű talán az általunk is játszott Klotild néni lehetett, a Vaszary-darab a Karinthy Színházban. Egri Kati játssza a cselédet, és van benne egy ilyen „ámlegetnek” mondat. Valami olyasmi, hogy vidéki asszony, cseléd vagyok, nem úgy intéztem a dolgokat, ahogy kellett volna, és valakik emlegetnek. De hogy ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy nem fontos, miről szól a Klotild néni, csak az, hogy abban van az „ámlegetnek”. Én is így vagyok ezzel. Például a Csapd le, csacsi! -ban van egy mondatom: „Na, menjünk, ne habozzunk!” A taxisok is imádták. Múltkor két részeg – azt hittem, hogy belém akarnak kötni – odaimbolygott hozzám. Amikor megláttak, nevettek, hátba veregették egymást, és azt mondták: Itt a járda, és menjünk, ne habozzunk! Aztán mentek tovább. De náluk magasabb kultúrájú emberektől is hallottam ilyesmit.
– Magát általában nagyon szeretik.
– Én is így érzem, és ez jó érzés, de sokszor én nem szeretem magamat. De ez nem baj, míg más nem tudja. Vannak bevallott és nem bevallott vágyaim, elveim, amelyekhez nem voltam elég erős. Nem voltam elég bátor, hanem gyáva, tutyimutyi, rest, vagy hogy fogalmazzak.
– Mi bántja?
– Igazából semmi, de sok lehetőség elment mellettem. El tudja képzelni, mit éreztem, amikor Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében nem lehettem benne, holott aláírt szerződésem volt? Én lettem volna a féllábú. Azért nem adott ki Marton Endre a színházból, mert a Hölderlinben én voltam az öregdiák fiatalon, Avar Pista játszotta a Hölderlint. Ugyanígy jártam a 141 perc a befejezetlen mondatból című – szintén nem jelentéktelen – filmmel is. Ott Bálint Andris kapta meg a szerepet, mert engem megint csak nem adtak ki. Mit lehetett volna csinálni? Talán, ha fölmegyek az irodába, odacsapok az asztalra, vagy megkérem szép szóval, hogy engedjenek el, mert ez hatalmas lehetőség lenne. Nem mentem, és többet nem hívott a Fábri. Abban az időben Fábri Zoltánnal dolgozni jelentett valamit. Jancsó is hívott egyszer, oda se mehettem. Még a Bacsó hívott legtöbbet, ő meg fogta magát, és meghalt.
– Benedek Miklóson kívül van igazi barátja a kollégái között?
– Szerettem nagyon két kedves halottamat. Végvári Tamás ott van a Batthyány téri templomban. Hollósi Fricit nem tudom, hova temették. A külföldi utakon Végvári, Micu, a Hollósi meg én voltunk jóban. Gyakran odacsapódott hozzánk Ujlaki Dini – őt is szeretem. Haumannt is kedvelem, de nem járunk össze. Én már nem járok össze senkivel. Talán ebben is rest vagyok. Imádok aludni.
– Talán ma nem annyira élethalálkérdés a színésznek a színészet. Azt mondják, a művészetbe egy picit bele kell halni, különben nem lesz belőle semmi.
– Mivel én még élek, nem csináltam semmit?
– Néha egy picit talán mégis belehalt.
– Nézze, aki lelkileg belehal, az nem tud játszani. Nagyon veszélyes mezsgye ez, mert ha én elhiszem magamról, hogy király vagyok, akkor meg fogok halni. Nem nekem, hanem a színpadi környezetnek kell eljátszani, hogy én vagyok Lear király. Azért vagyok én a király – mint ahogy sose leszek –, mert letérdelnek előttem.
– Tehát a környezet mondja meg, hogy király-e valaki, vagy nem?
– A színpadon biztosan. Néha másutt is, de nem politizálok. Sokan nem tudják szétválasztani a helyszíneket és helyzeteket. Gondoljon a szegény celebekre, akiket fölkapnak, aztán elejtik őket! Rémes dolog, ha valakiről naponta írnak. Én se szoktam ennyi interjút adni, de pofátlanság lenne ilyenkor elbújni. Olyan élmény ért, amelynek rajtam kívül is sokan örülnek. Nekem is fontos, hiszen ezt a kollégáktól kaptam. A szakma csak ki tudja választani, kit becsül. A Kossuth-díjat például nem kapják, hanem adják. Az sosem politikamentes. Persze nem tiltakoznék, ha véletlenül rám is gondolnának, bár a politikáról azt gondolom, hogy nem szabadna miatta országnyi embert összeveszíteni egymással.
Szacsvay Lászlóval a Hír TV is interjút készített a héten, abeszélgetést itt tekintheti meg.
