Vámpírok bálja

Az ember azonnal elkezd emberekhez kötődni, nem csak a helyhez és az ő szelleméhez, mint valami macskaféle.

Pedig már nem misztifikáljuk egymást agyon, magyarabbak a magyaroknál vs. könnyek törölgetése egy anyaországi rendszámtábla láttán, durván megváltoztak az idők, jobban, mint Bob Dylan valaha gondolta volna, de mégis. Hogy onnan egyszerűen nem lehet eljönni csakúgy, hogy, mint egy Bunuel-filmben, beragadsz a szobába, az azért szívfacsaróan különös. Tizenkilenc évvel ezelőtt egy nyolcéves gyerekkel és egy tíz hónapos csecsemővel gördültünk be Székre először, mindössze annyi instrukcióval felvértezve hazulról (áldassék ismét Kerner Gábor neve, akinek egy rendes világban már régen csak szivaroznia kellene az ámbituson, és néha annyit mondania egy káli-medencei vakolatdíszről, hogy: na), hogy keressük Sípos Mártont, aztán jó lesz. Az lett. Azóta is tart. Tudod, ember, amikor az utolsó falatot is megosztod az idegennel, mert lehetne bárha Jézus is. Amikor a gyermekeidnek hirtelen nagyapjuk (bapó) lesz.

Így jártunk aztán lassan Tasnádi Pistával, Borka Mártonékkal s rendre a többiekkel. Szék többnyire nem ereszt, megülünk, mint a kotlós a légi folyosó alatt, mert az lett nemrég felettünk, és persze elfelejtettek bárkit is megkérdezni arról, hogy szeretné-e tisztán kivenni a Lisszabon–Kolozsvár-fapadoson a sztyuvi dekoltázsát. Az idei első erdélyi turnét viszont agyonterveztem. Egyeztetés a szerkesztőkkel, útvonal, időpontok, témák, amelyek érdekesek lehetnek az olvasónak. Végre az ezerszer elmaradt Torockó, hoppá, Mérában éppen juhmérés lesz, és fel az északkeleti végekre, Borszékre, mert baj van a tervezett gyógyászati központtal, amely ott úgy kellene, mint egy falat kenyér, majd irány az ezeréves határ a Gyimesekben, ahol legutóbb megtestesült a halmozottan hátrányos helyzet elnevezésű triplán alliterált léthelyzet: törpe (bocsánat!) cigány (elnézést!) koldus (Jézusom!) a végeken (hol máshol?).

Itt két nap, meg ott is, felvesszük az anyagokat, közben meg úton lenni az élet, ahogy Kerouac mondta, megint elcsodálkozni és átélni, hogy mekkora területről van is szó, amely most, ugye, odaát. Bár és persze sose lehessen tudni, mert miközben szekereket kerülgetek a szerpentinen, a marosvásárhelyi Gaga Rádióban (így kerül Freddie Mercury Zanzibárból Erdélybe) az orosz külügyminiszter éppen határozottan megkéri Romániát, hogy fogja vissza az atlanti agarakat. A történelem cifra cafka, így aztán az a képtelenség is előfordulhat, hogy a székelyek a ruszkiknak szurkolnak. De még előtte Torockó és Mari. Mari azt mondja, hogy amióta Indiában járt, másképpen látja a dolgokat. Erdélyben, ahol a türelem mindig a túlélés záloga volt. És íme, még egy lépcsőfok. Mari nyilván azért került Indiába, mert a panzió, amelyet nagy hozzáértéssel igazgat, Zolié, aki többek között jógatáborokat is szervez.

Érdekes karmák. Iringóé is, aki viszont Csaba testvér helyi édenkertjét vezeti, és felvesz minket az út széléről, miután lekecmeregtünk a Székely-kőről, és éppen stoppoltunk. Böjte atyával úgy ismerkedett meg, hogy stoppolt az út szélén (hol máshol?), és az atya felvette. Ablakok, iránytűk a végtelenre. Kapcsolódások és kapcsok. Útszélek és elágazások. Aztán Csilla és Gyuri. A budapesti sűrűből érkezve horgonyoztak le Torockón, amikor az állam méltóztatott visszaszolgáltatni Csilla családi örökségét, természetesen lelakva.

Gyönyörű munkát végeztek, a házuk csodálatos, örökségvédelmi példatár. De ők benne a legfontosabbak. A humoruk, a mozdulataik, ahogy betöltik a teret. A káprázatos házak, a pincelejárók, a vasalatok védettek, most már csak a benne élő embert kellene védetté nyilvánítani. Nehéz őket otthagyni, toporgunk, húzzuk az időt. Ám Mérában juhmérés van, ami nagy dolog, tekintve, hogy mint ünnep lassan elmarad mindenhol, Széken is és még Visában is, ahol Henics Tamás dokumentált pompás könyvével az utolsó órában. Gondoltuk, beugrunk egy kicsit. Három nap lett belőle, elsősorban Böskének és Sándornak köszönhetően. Persze a tájból is él ott is az ember, a Nádasmente szépségéből, de inkább belőlük.

Annyira, hogy még a kapun is alig kívánkozik kimenni. Inkább csak ülni az udvaron, és hallgatni őket, terített asztalnál, néha kinézni, hogy megjöttek-e már a bivalyok fenségesen és méltóságteljesen. Aztán visszamélázni a nyelvbe, a magyarba és a végeláthatatlan történetekbe, mint holmi vándorló energiavámpírok. Merthogy erről is lenne szó. Már nem zenét és táncot gyűjtünk, hanem érthető, világos szavakat.