Angolszász mitológia – Interjú Grendel Lajossal

A Kossuth- és Márai-díjas íróval a népi-urbánus vitáról, a pozsonyi villamos feliratairól és az olvasók arcára nyomott csókról beszélgettünk.

– Nemrég a hírekben olvastuk, hogy Grendel Lajos is része az idei magyar érettségi kérdéssornak. Aztán másnap, hogy hibás a javítókulcs: abban ugyanis az szerepel, hogy az állítás, mely szerint Grendel 1908-at, a Nyugat indulását korszakhatárnak tekinti, hamis. Korszakhatár vagy sem? Miből keletkezhetett a félreértés?
– Természetesen én is 1906 és 1909 közöttre teszem a modern fordulatot az irodalmunkban. Külön hely illeti meg a Nyugatot, ezt a mára már legendává vált folyóiratot. Azt hiszem, az okozott félreértést, hogy a Nyugat nem a semmiből keletkezett, ott van 1890-től A Hét és még számos folyóirat, amely egy-két szám után megszűnt. Szóval a Nyugat megjelenését egy majdnem húszéves folyamat előzte meg. Szerb Antal például erre hívja fel a figyelmet. Tehát már a Nyugat előtt is létezett modern magyar irodalom, főleg a novellisztikában, de még nem volt fölkészülve rá az olvasóközönség. Így hát hiába alkottak világirodalmi színvonalon a novellisták, otthon a kutya sem törődött velük. Sajnos el is felejtették őket. Aztán minden harminc évben újra fölfedezik őket. Mert, a hasonlat talán durva lesz, se kiköpni, se lenyelni nem tudtuk őket. De vissza az eredeti kérdéshez: a Nyugat elindulása alapvetően megváltoztatta a magyar irodalom irányát. Ha nem lett volna a Nyugat, sokkal provinciálisabb lenne a magyar irodalom.

– És jelen formájában – az európai színteret tekintve – nem provinciális a magyar irodalom? Mi a helyzet velünk például Szlovákiában?
– Ez nehéz kérdés. Én azt felelném, ma tájékozottabb az európai közvélemény a magyar irodalom jelenlegi állapotáról. De ez nem jelenti azt, hogy az kevésbé lenne provinciális. Csak jóval nagyobb a tájékozottsága, mint hetven évvel ezelőtt volt. Ne téveszszen meg bennünket a provincializmus és a tájékozottság, mert ez két eltérő fogalom. Azonkívül, ha valami provinciális, az még lehet nagyszerű. Szentkuthyt említsem vagy Weörest? Egyikük sem Nobel-díjas, viszont számos Nobel-díjasnál kitűnőbb költő és prózaíró. Szóval a provincializmus körül is mítosz keletkezik. Maradjunk tehát a tájékozottságnál, mert az kétségtelenül nagyobb. És ez jó. Ami pedig a szlovákiai magyar irodalmat érinti, a helyzet siralmas. Nem a művek színvonala, hanem a művek reflektáltsága tekintetében. A magyar irodalomban már jobb a helyzet. Számos mű le lett fordítva szlovák nyelvre, és az érdeklődés nőttön-nő. Abszolút elismert Márai, de Mikszáth is jól fogy, és remélhetőleg Kosztolányi is majd. Az ősszel jelenik meg az Édes Anna Karol Wlachovsky fordításában, már a hatvanas évek cenzúrája nélkül.

– Visszatérve a Nyugathoz: lát ma hasonló műhelyt vagy folyóiratot, amely ugyanilyen súllyal lenne jelen a kortárs irodalomban? Egyáltalán a Nyugat súlya vajon mennyire volt érzékelhető a maga idejében?
– Természetesen nincs, és olyan hamar nem is lesz. Emlékszik az Aurorára? Ez egy XIX. századi folyóirat volt. Száz évvel később elindult a Nyugat. Ha szerencsénk van, egy XXI. századi abszolút új folyóirat is elindulhat. Vagy inkább: elindulhatna. De irodalmunk jelenlegi fölállása ezt lehetetlenné teszi. A népi-urbánus ellentét olyan mély árkot ásott, hogy az én életemben nem valószínű, hogy egy új Aurora vagy Nyugat elindulhat. Nem is tudjuk, hogy milyen károkat okoz a népi-urbánus szembenállás. Egyszerűen agyrém.

– De hiszen éppen a népi-urbánus vita megszűnéséről, illetve meghaladásáról beszélnek mostanában az irodalmárok.
– Hát én ezt nem így gondolom. Éppen ellenkezőleg. A magyar polgári irodalom visszaszorult. Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Tulajdonképpen nem is esik róluk szó. Nem is beszélve Weöresről és Szentkuthyról. Vajon hol vannak ezek a modern klasszikusok? Mindent betemet a népi-urbánus vita. Nem is vita: gyűlölség. Én 2015-ben szerencsémnek mondhatom, hogy Pozsonyban élek. Ami manapság, ugyebár, már külföld. Nem mindig volt az, de manapság

– És milyen ez a „külföldi lét”? A szlováksággal kapcsolatban sok előítélet kering a magyarokban. És nyilván fordítva is.
– Sok igaz ítélet és sok hamis. Az az igazság, hogy a magyarok még mindig nem ismerik a szlovákokat. Még mindig afféle fölényben érezzük magunkat. Holott ez távolról sem igaz. A szlovák nép felnőtt nép, az elmúlt száz évben sokat tettek a polgárosodás javára. Ez az egyik oldal. A másik oldal már nem ilyen kedvező. A szlovák nép egy részének magyargyűlölete abszolút irracionális. Az, hogy Pozsonyban nem írnak ki – legalább néhány helyen – magyarul, szintén irracionális. A villamosban még oroszul és spanyolul is feltüntetik a szükséges tennivalókat, magyarul nem, holott a magyar a második kisebbség Pozsonyban is. Nem beszéltem a Malina Hedvig-ügyről, pedig ennél nagyobb szégyen nem lehet Szlovákia számára. Pozsonyban én jól érzem magam, itt a hazám, de Pozsony ellenzéki város. És még Kassa is és Besztercebánya is. Egyébként a maradék szlovák Szlovákia vörösessárga. A rossz nyelvek szerint kommunista. Szóval Orbán és Fico egymásra mosolyognak, de ettől még nem lesz jobb a szlovákiai magyarok sorsa. De ezt maguk úgysem értik. Magyarországon az ilyesmi szintén a kollektív tudatalattiba lett száműzve. És minden, ami a kollektív tudatalattiba van száműzve, ott fortyog, előbb-utóbb a felszínre tör. És mi történik azután? Jönnek a tűzoltók? Az EU tulajdonképpen egy közös piac. Adok-veszek. Ennyi az egész.

– Öt-hat éves kora környékén minden fiúnak konkrét elképzelése van arról, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. A kis Grendel Lajossal mi volt a helyzet?
– Én autóbuszsofőr szerettem volna lenni. Három- és ötéves korom között. Két autóbusz közlekedett Léván. A sofőrök úgymond a „barátaim” voltak. Fölvettek a házunk előtt, kivittek a város szélére és vissza. Persze egyedül voltam utas. Nagyon élveztem. Egészen más világ volt az ötvenes évek elején. Személyautó csak néhány volt a városban. Mindenhová gyalog jártunk Léván.

– Jár még Lévára? Megvannak még a gyerekkora helyszínei?
– Elég ritkán járok Lévára, már tulajdonképpen rokonaim sincsenek ott, az öcsém Rimaszombatban él. Lévának, tehát a magyar lakosságának egy részét kitelepítették Magyarországra. De nem a négyötödét, mint a Wikipédia írja, csak mondjuk a kétötödét. A maradék háromötöd inkább – a reszlovakizációs törvény értelmében – szlováknak vallotta magát, hogy megússza a kitelepítést. Az ötvenes évek első felében Léva lakosságának a kétharmada magyar volt, az utcán is több szót lehetett hallani magyarul, mint szlovákul. Csakhogy a reszlovakizált magyaroknak mintegy a felük szlovák iskolába íratta gyermekeit. Ma, 2015-ben alaposan megváltozott a helyzet, ráadásul kétszer akkora lett a város. A mintegy négyezer magyar a Reviczky Klubban csodákat csinál. Szinte minden héten kétszer van program, magyar iskolák, beleértve a református gimnáziumot, működnek, itt-ott már magyar feliratok is vannak. Működik a magyar cserkészcsapat, a magyar nőszövetség, a katolikus Szent László Kör. Tehát a hetvenes és a nyolcvanas évek keservei után végre magyar élet is van Léván. És talán a maroknyi lévai magyarság meg is maradhat.

– Az ön nevének eredetéről lehet valamit tudni? Grendel az angolszász őseposz, a Kr. u. 700 körül írott Beowulf szörnyetege, akitől mindenki fél, kivéve Beowulfot. Hogyan kerül egy angolszász mitológiai alak a Felvidékre?
– Hát ez jó nagy rejtély. Egyébként Paul Éluard-nak – ő breton gyökerű – a polgári neve Eugéne Grindel volt (ejtsd: grendel – A szerk.). A dédapám mesélte az apámnak, hogy a Grendelek Franciaországból származnak. Én ezt hittem is meg nem is. Néhány éve akadtam rá Paul Éluard polgári nevére. Úgyhogy a dédapámnak valami igaza lehetett. De a dédanyám Boros volt. Szóval mint minden jó európai – az olaszok, a spanyolok, a franciák, nem is beszélve az angolokról – innen is egy kicsit meg onnan is egy kicsit. És ez így rendben is van. Tiszta magyar nem létezik, ahogy tiszta szlovák vagy cseh sem. Ezeket hagyjuk az őrültekre! Van belőlük éppen elég. A Beowulfra meg akár büszke is lehetnék, csak hát szörny volt, nem ember.

– Ha már ironizálunk: egészen szembeötlő a változás a műveiben. Korábban hangsúlyos volt önnél az irónia, amely mintha kiveszett volna az elmúlt néhány évben. Ez felér egy szemléletváltással. Mi történt? És egyáltalán: mit gondol az iróniáról mint világértelmezési lehetőségről?
– Ez igaz, háttérbe szorult, de teljesen nem tűnt el. Öregszem? Ez nem elég ok. Hiszen Déry öregkori prózáira éppen hogy az irónia a jellemző, sokkal inkább, mint a korábbi írásaira. Talán elvesztettem az utolsó esélyemet a világ megváltoztathatóságára? Húsz évvel a rendszerváltás után az az érzésem, hogy ott tartunk, ahol a rendszerváltás előtt. Távolról sem tartunk ott, ahol a rendszerváltáskor hittük volna. Nem oldottunk meg semmit, főleg nem a közép-európai kisebbségek ügyét. Mindent a szőnyeg alá söpörtünk. Ez előbb-utóbb megbosszulja magát. Huszonöt év alatt annyi mindent elmulasztottunk Egyáltalán nem vagyok büszke az elmúlt negyed századra. Az irónia elvesztése, a tragikus hang megerősödése ezzel függ össze? Nem tudom. A Négy hét az életet még a stroke előtt írtam, tehát az agyvérzéshez semmi köze. Talán az, hogy mivel öregszem, a maradék illúziót is elvesztettem? Ismét csak nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért ez a sok depresszió. A kisebbségi magyar lét kiúttalansága miatt? Ha szerencsém lesz, még hátravan egy regény. Most kezdtem el írni. Nem lesz üdítő olvasmány, ha egyáltalán elkészülök vele.

– Ha visszamehetne élete bármely pontjára, bármelyik meghatározó – vagy éppen kevésbé lényeges – döntéséhez, miben döntene másképp?
– Hm. Jó kérdés. Minden sikerült? Azt hiszem, újra leélném az életemet, nem változtatnék rajta semmit. Végül is, ha csak az egytizede megmarad, nem éltem hiába. Nem vagyok sem cinikus, sem nihilista.

– Vannak megvalósítatlan álmai? Mit lát még maga előtt?
– Az irodalomtörténetem bővített kiadását és egy új regényt. A halálra minél kevesebbet gondolok, ha ezt kérdezi.

– Nagy László híres portréfilmjének a végén Kormos István felteszi a kérdést: „Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemben veled?” Mire Nagy László a következőt válaszolja: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.” Játsszunk most el a gondolattal, hogy ez az interjú is megmarad! Mit üzen azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva olvassák?
– Hát szerintem Nagy László tökéletesen kifejezte azt, amit én is mondanék. A csókot talán elhagyva. Persze az idő fölgyorsult. Ki tudja, hogy mi lesz nem száz, hanem tíz év múlva Egy biztos, 2008 óta, az új világválság óta az ember tele van bizonytalansággal. De lehet, hogy csak rosszkedvem van. Az viszont tartós. Talán ideje befejezni ezt az interjút. Lehet, hogy nincs igazság abban, amit mondok. Lehet, hogy csupán megöregedtem.