A machiavellizmusról

A napjainkra újraéledt machiavellizmus a politika, illetve a kormányzás lényegét a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában látja – Sárközy Tamás írása.

Bogárdi Szabó István püspök, a református zsinat új lelkészi elnöke 2015 elején adott interjújában – mintegy sokak véleményét összefoglalva – megfogalmazott egy, a nemzetközi politikát érintő súlyos állítást: a politikusok a társadalom legaljához kezdenek tartozni. Ahogy Borókai Gábor ugyancsak ez idő tájt a Heti Válasz vezércikkében megfogalmazta: a politikai pálya presztízse nálunk romokban hever, a politikai versengés intellektuális színvonala – a korábbi alacsony színvonalhoz képest is – jelentősen csökkent. A kormányzás hitelessége – az állandósult ötletelés, a mindennapos módosítgatások, felelőtlen odamondogatások és az állandóan változó kinyilatkoztatások következtében – sokak számára odaveszett, a tavalyi óriási választási sikerek ellenére sincsen meg a kormányzás iránti közbizalom. A csodavárás a kormánypártok hívei körében is oszlóban, a lakosság jelentős része ellenáll a kormányzat életforma-átalakítási kísérleteinek (internetadó, reklámadó, vasárnapi üzletbezárás stb.). Mindezek következtében erősödik a társadalomban a bizonytalanság, és növekszik a természetesen megvalósíthatatlan anarchista álom, nevezetesen, hogy semmilyen hatalmat senkinek, hiszen a hatalom mindenkit megront, a hatalommal csak visszaélni lehet. Néhány év közhatalom-gyakorlás sokak véleménye szerint egyenes út a korrupcióhoz, illetve a hatalom gyakorlóinak, valamint családjuk, ismeretségi körük, klientúrájuk irreális mértékű meggazdagodásához, a pöffeszkedéshez, az arroganciához. Ebből fakad a 2014. őszi–2015. tavaszi tüntetések – persze megvalósíthatatlan – egyik jelszava: nincs szükség pártokra, pártpolitikusokra, jöjjön el a szakértői kormányzás időszaka, amely valóban a közjót, a közérdeket szolgálja.

Természetesen a parlamenti demokrácia a politikai pártokon alapul, ugyanakkor helytelen a kormányzásban a politikai elem eltúlzása a szakmai elem rovására. A modern kormányzás tudniillik a közpolitika, a közigazgatás-irányítás és a közintézmény-menedzselés egyensúlyban tartásán alapul. Napjaink kormányzása már nem lehet par excellence politikai kormányzás, a politika eltúlzása pedig szükségképp a közvélemény általános politikaellenességéhez vezet. Emellett helytelen a kormányzati közpolitika pártpolitikával való azonosítása is, az, hogy a kormányzati közpolitikának egy politikai szekértábor érdekeit kell szolgálnia. A kormányzás nem lehet egyszerűen hatalomtechnika, nem szolgálhatja kizárólagossággal meghatározott társadalmi csoportok érdekeit – az egész országért, a közért van.

Márpedig a napjainkra újraéledt machiavellizmus a politika, illetve a kormányzás lényegét a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában látja. A hatalom megszerzése és megtartása (bebetonozása) érdekében pedig szinte minden eszköz igénybe vehető (így a tömegkommunikációs manipuláció is). Tudniillik a cél szentesíti az eszközt, vagy másképpen kifejezve: aki a célt akarja, annak akarnia kell a cél eléréséhez szükséges eszközöket is. No persze egy politikus azt nem mondhatja, hogy a cél a mi hatalmunk megteremtése, illetve tartósítása, ki kell találni valamit, amit mint közjót, mint közérdeket az embereknek nyújtani lehet. De a közjó eszméje – mondjuk a polgári Magyarország – e nézet hívei számára persze csak hívószó, tömegkommunikációs politikai termék, azt kell elérni, hogy az embertömegek azt akarják, amit mi (a „politika embertan”). A politikus különleges ember (lásd Majakovszkij híres mondását a kommunistákról), a köznapi erkölcs rá nem érvényes. Az erkölcs, az illem nem politikai kategória. A kormányzásban az erő a lényeg, a kormányzás nem más, mint „hatalomgyakorlás”. A kormányzás folyamatos hadakozás („szabadságharc”). Populistának kell lenni, a lakosságot tematizálni, tömegkommunikációs eszközökkel manipulálni kell. A politikai versenytárs ellenség. A pillanatot kell uralni, a politikustól nem helyes következetességet, értékválasztást, igazmondást elvárni. A kormányzás haszonelvű, pragmatikus. A legsúlyosabb állítás az, hogy a jog vagy a demokrácia csak eszköz, és nem cél, a jogállamiságot vagy a demokráciát önérdeknek, öncélnak tekinteni „pusztán értelmiségi nyavalygás”. Mint ahogy már Shakespeare is megírta A velencei kalmárban: „Nagy igazságért egy kis jogtalanság igazán elviselhető.” Amit akarunk, megcsináljuk. Oszt jó napot.

Leegyszerűsítve ez a neomachiavellizmus lényege, amelyet a magyar politológiában főleg a Századvég politikai iskolához kötődő egyes politológusok képviselnek. Ezt a neomachiavellizmust nevezhetjük soft machiavellizmusnak is, hiszen a politikai vetélytársaknak csak politikai tönkretételéről van szó (karaktergyilkosság), mellőzve a Borgiák különböző mérgezési technikáit. E nézet szerint a politikai „kreativitás” igenis lerombolhatja a jogállami intézményeket, a reálpolitika ugyanis a bátorság művészete, kísérletezni kell.

A kompromisszum, a megállapodás káros, mert a gyengeség jele, nem szabad meghátrálni. Nem szégyen, ha az erő félelmet kelt a társadalom egyes tagjaiban. A közszolgálat pedig nem lehet pártatlan, a mi érdekeinket kell szolgálnia, ha pedig ez szükséges, eltörjük a „közszolgák gerincét”. Szó sem lehet a politika és a szakma egyenrangúságáról a kormányzásban, a „szakma” a politikának alávetett, a jogalkotás a politika puszta eszköze.

A modern, valóban polgári társadalmakban (ezt hívják leegyszerűsítve „nyugatnak”) viszont az erkölcs, az illem igenis politikai kategóriává vált. A politizálás éppúgy szakmává vált, mint a bankvezetés, és ezt a szakmát is tisztességesen kell űzni – a fair bankok mellett fair kormányzásra is szükség van. Bár persze Nyugat-Európában is bőven találhatunk gátlástalan politikusokat, de azért elvileg a hatalom megszerzése és megtartása a világ e táján csak törvényes és emellett kulturált eszközökkel történhet. A jognak igenis feladata a politikai hatalomépítés túlzásainak meggátlása. Vagy ahogy Gombár Csaba mondja, „a jog az állampolitikai romlás ellenszere”, önmagában érték és nem csak eszköz.

Bogárdi püspök úr azt is helyesen állapítja meg szerintem, hogy szükség van a „politikai beszéd méltóságára”. Az olcsó népszerűség érdekében a nyelvi populizmus – „elkúr sok”, „pics sok”, „gec sek”, mint ahogy ezt a főszerkesztő a Forbes magazin 2015. áprilisi számában megállapítja – rontja a kormányzás iránti közbizalmat, lealacsonyítja azt, „rombolja a társadalmi együttélés szövetét”. Nem igaz, hogy a politikának ebben az értelemben a kocsmázás színvonalán kell „férfiasnak” lennie (ugyebár ez a férfiassági felmagasztalás a nők hátrányos megkülönböztetése is). Nem lehet elfogadni azt az újfajta kvázi fajelméletet, mely szerint a magyar (kis)ember természeténél fogva inkorrekt, mint ahogy azt a csacsiságot sem, hogy a magyar ember genetikailag a labdarúgásra termett. (Évtizedek óta nem jutunk ki a világbajnokságra.) Igaza van Solymosi Frigyes profeszszornak, amikor ő sem kívánja Tóth Balázs felcsúti labdarúgó cipőjét pucolni (én sem). Ugyanakkor semmilyen sérelem nem jogosíthat fel senkit arra, hogy egy ország legitim miniszterelnökét nyomdafestéket nem tűrő módon, otrombán nyilvánosan pocskondiázza.

Úgy gondolom, hogy a magyar emberek többsége szereti a korrektséget, a fair play szabályai betartását, az adott szó becsületét, a nyugalmat, a tisztességes beszédet. Nem kedvelik, ha az egyik nap ezt mondják a hatalom birtokosai, a másik nap mást, ha hamis sikerpropagandát űznek. A Nyugatot tekintik – minden fogyatékossága ellenére – iránynak, és nem a (vad)keletet. Nem kedvelik a kapkodást, az állandósult ötletelést, no meg egyes hatalmon lévő személyek mértéktelen gazdagodását és kivagyi parvenü pöffeszkedését, elutasítják az agresszív zsákmányszerzést. Ugyancsak elutasítják a kormányzati „életforma-diktatúrát”, azt, ha egy politikai csoport a lakosság mindennapi életét kívánja saját ízlése szerint alakítani. A kellő mértéktartás, a „sportszerűség” a kormányzásban is elengedhetetlen. E tekintetben azonban nem egyszerűen kommunikációs hibáról, hanem jóval többről van szó: a kormányzást a stílusa is minősíti. A stílus, a metodika finomsága a kormányzati kultúra része, ami azért végső soron és átlagában, azaz összességében mégiscsak jellemző a modern európai politikára.

Természetesen a politikához, a kormányzáshoz éppúgy kell némi vagányság, mint az élsporthoz. Egy kormányzati vezető tényleg nem lehet „balek”. De a dörzsöltség, a csibészség nem tévesztendő össze a moral insanity mentalitással. Minden kormányzat épít klientúrát, kedvez híveinek, no de azért a mértékre vigyázni illene, a „részrehajló állam” mechanizmusait sem szabad kiépíteni. Igaza van Prőhle Gergelynek, hogy az információs forradalom után már nem lehetséges csak a „patríciusi kormányzás”, az értelmiségi elitizmus tehát nem kaphat kizárólagosságot a kormányzásban, azaz ezt össze kell egyeztetni a politikai pragmatizmussal (de nem a kriminalitással). Összességében tehát a patríciusi (elit) és a plebejusi (populáris) kormányzás egységére kell törekedni. Ugyancsak igaza van Szalay-Bobrovniczky Kristófnak, amikor azt mondja, hogy az értékelvet össze kell egyeztetni a szavazatmaximálásra törekvő politikai haszonelvvel. (Mindkét írás a Heti Válasz folyóiratban jelent meg.) A polgári Magyarország azonban elsődlegesen megvalósítandó eszme, ideológia (amelyet Navracsics Tibor helyesen nevez nemzeti minimumnak), de természetesen az információs társadalom korában tömegkommunikációs „termékké”, politikai „termékké” is válik. Csak egy baj van: G. Fodor Gábor Magyar Narancs-interjújában a polgári társadalom kizárólag politikai termék lett, és nem csak másodlagosan vált azzá.

Szalay-Bobrovniczky szerint Magyarországon senki sem akar keleti államberendezkedésben élni. Így van. De akkor miért kell a magyar kormányzatnak a hanyatló Nyugatot ócsárolnia, és a volt kommunista keleti diktátorok országaiban otthon éreznie magát? Az, hogy fejleszteni kívánjuk Ázsiában (újabban Afrikában és Dél-Amerikában) a magyar exportot, a gazdag keleti országokat pedig magyarországi befektetésekre kívánjuk ösztönözni (úgynevezett keleti-déli nyitás), nagyon helyes, de ez nem jelentheti a keleti autokrácia iránti vonzódást, a „nyugati zárást” (lásd Navracsics Tibor), az Európai Unió alapértékeinek elutasítását. („Az uniót úgy vezetik, mint egy vidéki kócerájt.”) Az ország fejlődésének egyik alapvető tényezője egyelőre az unió kezében van: beruházásaink túlnyomó része uniós forrásból történik (ez pedig nem „jár” nekünk, mint egyes politikusok képzelik – nekünk csak az jár, ami saját munkánkból, saját teljesítményünkből származik). Az unió pedig, amelyhez önként csatlakoztunk, a kezdetektől fogva, a római szerződés óta liberális társadalomszervezési elveken alapszik, és ezen a világválság után sem kíván változtatni, legfeljebb túlzásait, devianciáit korrigálni. Ne feledjük, a magyar állampolgárok uniós polgárok is. (Ezért nem helyénvaló az „uniós” zászlót székely zászlóra kicserélni az Országház épületén.) Magyarországon tehát – amíg az unió tagjai vagyunk – csak az unióval kötött szerződés megszegésével lehet illiberális államot építeni, tudniillik az értelmező szótár szerint a 2014-ig a magyar politikai irodalomban nem használt illiberális szó azt jelenti, hogy kiürített, megjátszott, ténylegesen nem liberális, hanem autokrata, vezérelvű államberendezkedés. (Nem véletlenül nem használta az illiberális szót a politikai beszédet megalapozó cikkében a művelt Tellér Gyula, és nem értette Angela Merkel sem ezt a kifejezést budapesti látogatásán.) Márpedig mi nem kívánunk keleti államberendezkedésben élni, éltünk abban eleget. Claus Offe ’90-es évek eleji írásai óta mindenki tudja, hogy autokratikus államberendezkedéssel a demokrácia rovására – egy ideig – igen jelentős gazdasági eredményeket lehet elérni, lásd Dél-Korea, Törökország vagy a még mindig alapvetően kommunista Kína esetét (mely utóbbi, mint ahogy a 2014-es úgynevezett nagy áttörés programja bizonyítja, tartósan fenn kívánja tartani a kommunista párt hegemóniáját). Ezekért a gazdasági sikerekért azonban a társadalom mentális állapotában, illetve az ország hosszú távú fejlődése szempontjából nagyon nagy árat kell fizetni.
A munka, a teljesítmény, a szorgalom becsületének hangsúlyozása is helyes, társadalmi érték a keményen dolgozó kis- és nagy ember egyaránt, a bróker, azaz az értékpapír-kereskedő is lehet tisztességes, és dolgozhat keményen (és nem minden brókernek van szőke nője és luxusautója, sőt nő is lehet bróker). A munka megbecsüléséből azonban még nem lesz munkaalapú az állam – lásd elrettentő példaként Szálasiék 1930-as évek végén az Országgyűléshez benyújtott munkaalkotmányát. Az irányított demokrácia nem demokrácia, hanem – mint Kornai János az ÉS-ben megjelent U kanyar című kiváló cikkében kifejti – alapvetően autokrácia.

Valódi demokráciára van szükség, amely nem csak a hatalom díszlete, amelyben a politikának vannak erkölcsi alapelvei, amely ismeri az illemet, a közhatalom gyakorlása pedig „sportszerű”. A baltás gyilkos, az azeri Szafarov kiadása, azaz segítségnyújtás ahhoz – feltehetően gazdasági előnyök fejében –, hogy hazájába különrepülőgép vigye, hogy ünnepélyesen fogadják, és börtön helyett nemzeti hősként kezeljék, súlyos erkölcsi károkat okozott Magyarországnak, nemzetközi reputációnk mélyre süllyedt. Igaza van Orbán Viktornak idei évértékelő beszédében, hogy demokráciára van szükség jelző nélkül (csak az a baj, hogy ő használt korábban e vonatkozásban jelzős szerkezetet). Tényleg érvényesül az a Rodolfo bűvészre emlékeztető mondás (vigyázat, csalok), hogy ne azt figyeljétek, hogy mit mondok, hanem amit csinálok? Tényleg csak annyi a szabadságom, amennyi a hatalmam?

Nem fogadható el – ez áll az alaptörvényben is – a hatalom korlátlansága. Igenis szükség van fékekre, a kormánytól független hatalmi ágak korlátozó szerepére is. Akár 99 százalékos választási győzelem sem hozhat létre korlátlan hatalmat egy polgári társadalomban. Ilyen típusú „parlamenti népfelség” legfeljebb a Szovjetunió utódállamaiban képzelhető el, mint például a posztkommunista vezetésű Kazahsztánban, és nem Európa közepén. Polgári demokráciában nincs „vezér”, csak legitim kormányzati vezető. A közhatalmat nem lehet uralommá változtatni. Tudniillik ha ez megtörténik, a hatalom előbb-utóbb erodálódik, és felfalja létrehozóit. Ahogy Cseh Tamás írta: „győzni kell a győzelemért”, de azért Lucifernek is igaza van a Tragédiában, nevezetesen, hogy a győzelem önmagában hordozza a vereséget is.

Különösen károsnak tartom a közhatalmat birtokló politikusok – a véleménynyilvánítási szabadságra hivatkozva – méltatlan hangnemű támadásait az igazságszolgáltatás részükre nem tetsző működésével szemben („gyalázatos ítélet”, a Kúria „a bankok oldalára állt”; stb.). Az igazságszolgáltatás tekintélyének az olcsó népszerűségért való rombolása, az ügyészekre, bírókra való közvetett politikai nyomás különösen csúnya machiavellista politikai manőver. Vagy ahogy Szilágyi Ákos írta gyilkos humorral a populista magánbeszéd morfológiájában: „A nép igazságának semmi köze a formális jogon alapuló igazságszolgáltatáshoz. A nép ítélőszéke [ ] nem lacafacázik [ ], nem hagyja futni a bűnösöket. Még akkor sem, ha jogilag ártatlanok. Aki pedig ellenáll az igazságszerető nép bölcsességének, aki nem átall jogi formákra, az ártatlanság vélelmére, a törvényekre, jogrendre, demokráciára hivatkozni, hátráltatni az igazság azonnali kiderítését [ ], az magára vessen. Könnyen ő is a vádlottak padján találhatja magát, ott, ahol fakó arccal, megsemmisülten a nép ellenségei ülnek.”

Nem helyes a „nincs baj, akkor csinálunk” elv jegyében folyó kormányzati politizálás. Mint minden más európai országban, két-három évente Magyarországon is előfordul brutális gyilkosság (amelyet a rendőrség – élen járva e téren Európában – általában felderít). Ilyenkor a lakosság többsége a génjeinkben lévő talióelv alapján halálbüntetést követel a tettesre. De az alapvetően még mindig keresztény Európában a halálbüntetést visszaállítani az esetleges tömegkívánság ellenére sem lehet, mert ha az életet Isten adta, azt az állam nem veheti el. A halálbüntetés kérdésének belpolitikai okokból „napirenden tartása” egy konzervatív, kereszténydemokrata kormány részéről felesleges politikai döntés, mely csak arra jó, hogy az Európai Parlament elítélje a magyar kormányt (a kormányt és nem Magyarországot!). A bevándorlással kapcsolatos plakátok is csak erre jók: magyarul – letegezve – a magyarul nem tudó bevándorlókhoz vagy a főleg albán–szerb embercsempészekhez szólni enyhén szólva szamárság (kifejezés Antall Józseftől). A magyarok (a tehetséges utánpótlás-játékosok) munkáját inkább az NB I-es labdarúgó-bajnokságban szereplő „gazdasági bevándorlók” veszik el, akik bőven találhatók a Felcsútban, a Videotonban vagy a legmagyarabb klubban, nálunk, a Fradiban. (Ezt többéves késéssel most korlátozta csak az MLSZ.) A menekültáradat kezelése rendkívül komoly európai probléma, és elismerendő, ha a magyar kormány e tárgyban mindent megtesz a magyar érdekek védelmére (már vannak is ebben reálpolitikai sikerei az unióban). Nem kellene azonban ezt a céljában helyes kormányzati politikát – a kevésbé képzett lakossági rétegek érzelmeire hatni kívánó – olcsó propagandafogásokkal nemzetközileg lejáratni.

Végül a neomachiavellizmus a tárgyilagos tudományos elemzés lehetőségét is tagadja. Nincs pártatlan elemzés, az elemző valamely politikai irányzat „katonája”. Kritika pedig azért nem lehetséges, mert az szükségképp a hatalom politikai ellenfeleinek szekerét tolja. Az elemzőnek az erőn, a hatalmon, a férfiasságon alapuló rendszer „igazságát” kell védenie. Úgy gondolom, hogy ez súlyos tévedés. Nem lehetne feltételezni esetleg azt, hogy ha valaki a kormány valamely intézkedését bírálja, az nem hazaáruló, hanem az ország valós érdekeit kívánja szolgálni? Miért kell valakit azonnal a „balliberális gonoszok” vagy a „kommunista milliárdosok cselédje” csoportjába sorolni, ha az illető tárgyilagosan kívánja elemezni az adott kormányzás előnyeit és hátrányait, eredményeit és hibáit? A tényszerű bírálatot nem helyes támadásként értékelni, legfeljebb – ha megalapozatlan – nem kell elfogadni. Semmilyen kormányzat nem lehet hatékony bírálat nélkül, a megalapozott bírálatra a kormányzás eredményessége érdekében magának a kormánynak is szüksége van. (Ahogy Lányi Gusztáv mondja, a kormánynak ne csak lakájokra, hanem az ördög ügyvédjeire is igénye legyen.) Természetesen a politikai pártok létrehozhatnak think tank műhelyeket, amelyeknél valóban az adott politikai irányzat érdekei szolgálatában kell elemezni és javaslatokat tenni. De ha egy kormányzásra irányuló elemzés valóban tudományos kíván lenni (nem politológia, hanem kormányzástan), akkor politikailag középen kell állnia, pártatlannak kell lennie, a valós eredmények mellett a hibákat is fel kell tárnia. A tudományos munka nem azonos a katonai (esetleg zsoldosi) tevékenységgel.

A vitaindító cikk megválaszolására felkértük a Századvéget.

(Az írás eredetileg a Magyar Nemzet Magazinban jelent meg, 2015. július 18-án.)